„Nem maradt más hátra, mint hogy szóljak néhány dicsérő szót a derék magyarokról, akik csatamezőinken több alkalommal is vérüket ontották Olaszország szabadságáért. Dicséret tehát néktek, Magyarország bátor fiai! A nemzet nevében mondok köszönetet nektek.” Giuseppe Garibaldi szavai ezek, amelyeket 1860. október 16-án mondott Casertában a magyar légiót is sorai között tudó 15. hadosztály felett tartott szemléje során.

A Garibaldi körül már életében kialakult mítosz számos nemzet több száz képviselőjét csábította a dél-itáliai hadjárat résztvevői sorába, köztük a magyaroknak kiemelkedő szerep jutott. A hadjárat végére a magyar garibaldisták létszáma, a légionisták és a más egységekben harcolók együttesen, több mint 350 főre emelkedett.

Közülük is kiemelkedett tizenegy magyar tiszt, az ő pályafutásukat követi nyomon ez a kötet.

Tizenegy katona – tizenegy különleges egyéniség; páratlan életpályák a XIX. századi Európában. Ezek az életutak gyakran találkoztak: általában baráti kapcsolatban, párhuzamosan haladtak egymás mellett, de az is előfordult, hogy keresztezték egymást. Valamennyien harcoltak már 1848–49-ben is: kilencen (Csudafy Mihály, Dunyov István, Éber Nándor, Eberhardt Károly, Figyelmessy Fülöp, Frigyesy Gusztáv, Mogyoródy Adolf, Teleki Sándor, Tüköry Lajos) a honvédsereg katonái voltak, ketten (Türr István, Winkler Lajos) már ekkor az olaszok oldalán küzdöttek.

A dél-itáliai expedícióban a magyarok nem is elsősorban számarányuk miatt játszottak kimagasló szerepet; részvételük igazi súlyát és jelentőségét az adja, hogy Garibaldi a magyarok katonai tudását, tapasztalatát és harckészségét az egész hadserege számára igyekezett hasznosítani, ezért sok olasz egység élére is őket nevezte ki parancsnoknak.