Kronologikus hadtörténet 3 – Újkor 1900-ig – Könyvek

SZÁNTÓ : Eger vár védelme 1552-ben (előszó)

„Summáját írom Egör várának,
Megszállásának, viadaljának,
Szégyönvallását császár hadának,
Nagy vigasságát Ferdinánd királnak”
.
(Tinódi: Egri históriának summája, 1-4. verssor)

 

A feudális kori magyar történelem haladó fejlődési vonalát a XV. század végén, a XVI. század első évtizedeiben lejátszódó tragikus eseménysorozat törte meg. Mátyás király halála után a bárók uralomra jutásával megdőltek a központosításnak a rendi állam megszilárdításán túl elért eredményei. A központi monarchia szétzüllesztése, a Dózsa György vezette parasztháború leverése 1514-ben és kemény megtorlása szükségszerűen vezetett el Mohácshoz. Mohács olyan bűnös politika eredménye, amely sokkal súlyosabb következményekkel járt egy katonai vereségnél. Ekkor veszett el a középkori Magyarország függetlensége, s idáig nyúlik vissza az ország három részre szakadásának folyamata. A belviszályok, de mindenekelőtt a török háborúk szüntelenül pusztították az ország népeinek életerejét. Magyarország két világhatalom – a török és a Habsburg – ütközőpontján felmorzsolódott és a történelem országútjának szélére szorult. Későbbi története mintha örökölte, továbbvitte volna, amit akkor rámért a Mohács utáni másfél évszázad.

A török hódítás okozta súlyos emberi és anyagi veszteséget azonban nem tekinthetjük elegendőnek, hogy Magyarország XVI–XVII. századi történetének kedvezőtlen fejleményeit – hogy tudniillik a nyugaton kibontakozó fejlődési tendenciák nálunk „befulladtak” –, erre a tényezőre vezessük vissza. A XVI–XVII. századi magyarországi fejlődés jellegzetes vonásainak alapvető összefüggéseit nem a török hódítás tényében, hanem a késői feudalizmus általános kelet-európai törvényszerűségeinek jellemző formáiban kereshetjük. Az Elbától keletre fekvő területeken a robotmunkán alapuló földesúri árutermelés, az úgynevezett „második jobbágyság” (Leibeigenschaft) volt a feudális kizsákmányolásnak az a formája, mely egyben a feudalizmus bomlásának, a kapitalizmusba való átmenet kínosan hosszú előzményeinek, előtörténetének sajátos útja. A majorsági gazdálkodás kialakulása együttjárt a jobbágy személyi függésének erősítésével, a költözési jog megszorításával, a földhözkötéssel. A magyar rendek az 1547. évi nagyszombati országgyűlésen maguk is elismerték, hogy „a hajdan virágzó Magyarországnak semmi sem volt inkább ártalmára, mint a jobbágyok elnyomatása, akiknek jajveszékelése szünet nélkül emelkedik isten színe elé...” A magyarországi fejlődés elkanyarodása a nyugat-európaitól része volt a Közép- és Kelet-Európa számos országára kiterjedő történelmi folyamatnak, s alapjában közös, ezekre az országokra egyaránt ható tényezők idézték elő. Ezek hatását hazánkban tetézte, súlyosbította, illetve módosította a török hódítás, a három részre szakítottság nyomasztó terhe is a maga pusztító következményeivel.

A XVI–XVII. századi török elleni küzdelmekről, a végvári rendszerről és a végbeli életről a polgári történetírás önálló, jó munkát nem alkotott, kisebb tudományos cikket is keveset. A Kárpát-medence népeinek élethalálharcát a török hódítók ellen a felszabadulás előtti egy-két nemzedék tudatából kiiktatta az a politikai irány, mely a korábbi 48-as felfogással kapcsolatban a törököt a múltban is barátnak iparkodott bemutatni. Ennélfogva az előtanulmányok is sok esetben hiányoznak. „Eger 1552-dik évi védelme gazdag lélekemelő jelenetekben – írja Gömöry Gusztáv 1890-ben –, s katonailag is kétségtelenül fölötte tanulságos. Nagy kár azonban, hogy megfelelő részletes adatok hiányában ez emlékezetes védelem behatóbb katonai tanulmányozás tárgyává nem tehető”. A végvári élet, a végvári vonalon véghezvitt hőstettek Takáts Sándor munkásságáig jóformán teljesen ismeretlenek voltak; a késő utókor csak krónikások színtelen előadásaiból ismerte azokat.

A török elleni küzdelmek és a végvári rendszer részletes feltárásával marxista hadtörténeti irodalmunk is adós még. Az elmúlt időszakban ugyan megjelent néhány figyelemre méltó tanulmány, forrásközlés, mindezek az eredmények azonban csak valamelyest javítottak a mérlegen. A feudális és polgári történetírók forráskutatása és forrásfeltárása önmagában nem lehet megnyugtató alapja a marxista igényű műveknek. Éppen ezért a végvári rendszer gazdasági, társadalmi, hadszervezeti kérdéseinek és a törökellenes várharcok történetének új forrásanyagok alapján történő alaposabb feltárását és feldolgozását marxista hadtörténetírásunk fontos és halaszthatatlan feladatának tekintjük. Ebből az adósságból szerettem volna törleszteni, amikor feldolgoztam Eger vár 1552. évi hős védelmét. Kutatásaim során a kiadott korabeli levelek, okmányok, krónikák adatait kibővítettem az Országos Levéltárban, a Hadtörténelmi Levéltárban (Budapest) és a bécsi levéltárakban (Haus-, Hof- und Staatsarchiv, Österr. Kriegsarchiv és Hofkammerarchiv) fellelhető oklevelek és egyéb forrásanyagok adataival.

Az 1551. és 1552. év: a Mohács után kettészakadt ország egyesítésére irányuló, soha nem szünetelt törekvések válságos, de egyúttal biztató esztendei voltak. Az 1551/52. évi hadjárat nagy tanulságokkal szolgált a császáriaknak, a végvárak népének és a töröknek egyaránt. Budavár elfoglalásának évében és 1543-ban még oly nagy csüggedés szállta meg a szíveket, hogy Szulejmán szultán különösebb ellenállás nélkül kénye-kedve szerint foglalhatta el az útjába eső helységeket és várakat. Az 1551/52-es török hadjárat során a hódító már makacs ellenállásba ütközött. A török terjeszkedés ezután sem szűnt meg, de a foglalások nem voltak többé olyan rohamosak, mint 1541 és 1544 között. 1552-ben is voltak nagy veszteségeink; a hadjárat irtózatos pusztítást okozott, s nagy darabot szakított le az ország testéről. Az Erdélyhez tartozó magyarországi területek nagy része is ekkor került török fennhatóság alá. A Porta megszerezte a Temes-vidéket és a Maros-völgyet Lippáig, továbbá a Tisza vonalát védő Szolnok várát. I. Ferdinánd az ellenség előnyomulását sem a csatamezőn, sem pedig a diplomácia terén nem tudta megakadályozni. Veszprém, Drégely, Temesvár, Lippa és Szolnok eleste szakadatlan láncolatban következett egymás után. De maga a harc változó szerencsével kezdett folyni, s a török nem számíthatott többé biztos és könnyű diadalokra.

Az oszmán seregek Eger falai alól akkora vereséggel távoztak, hogy az országban állomásozó csapataik kétévi fegyverszünet után is csak olyan kisebb várakat mertek ostromalá venni, mint Fülek és Salgó. Majd a következő évben Babócsa, Kaposvár és Korotna esett a törökök kezére. De szigetvár bevételével 1556-ban már nem boldogultak. A budai pasa kénytelen volt ez alól a „tolvajtanya” alól visszavonulni. Ezzel a sikeres várvédelem lelassította a török hódítás kiterjesztését a Dél-Dunántúlon. Eger példája megmutatta, hogy amihez a török kezd, nem kell annak okvetlenül sikerülnie. Erdély újraegyesítése az anyaországgal 1551-ben, valamint az 1552. évi egri győzelemmel megállított török előnyomulás két olyan hadi és politikai eseménynek számított, amelyek alapján egy ideig reménykeltőnek ígérkezett az ország erejének a barbár hódító kiverésére való összpontosítása.

A török hódító ellen vívott harcaink kiemelkedő eseménye volt 1552-ben Eger várának védelme. Az egri ostrom népünk történetének egyik olyan eseménye, melyet nemcsak nálunk, hanem számos európai országban kísérték figyelemmel. Egyrészt az a szerep, amit Eger mint végvár abban az időben játszott, másrészt a török elleni példamutató helytállása azok a tényezők, amelyek az egri vár védelmét érdekessé és tanulságossá teszik. Eger védői megakadályozták a török számítását, hogy a bányavárosok ellen forduljon, vagy hogy Kassa elfoglalásával elvágja a Habsburg-királyság és Erdély érintkezését. Az egri várvédők nagyszerű helytállásának híre bejárta az egész védelmi vonalat és új harcok erőforrása lett. Mikor azonban az egri vár sikeres védelmének okait és eseményeit vázolni akarjuk, nem mellőzhetjük az 1551/52. évi török hadjáratot, melynek Eger ostroma mintegy záróakkordját képezte. Eger győzelmében része volt Temesvárnak, Drégelynek és mindazoknak a váraknak, amelyek hosszabb-rövidebb időre lekötötték az ellenség erejét, úgyhogy a török csapatok csak szeptember második hetében foghattak Eger ostromához.

Eger védelmének az ad páratlan jelentőséget, hogy Mohács óta – Kőszeg sikeres védelme mellett – ez volt a törökön aratott első nagy győzelem. „A magyarok egy időtül fogva hadi dicsőségeket, híreket, neveket elvesztették vala – olvassuk Pethő Gergely krónikájában –, de Egert csak magok megtartván azokat vissza nyerték”. Eger védelmének sikere bebizonyította, hogy a magyarországi végvárak alkalmasak az ellenség feltartóztatására, a végvárak őrségének harcmodora pedig alkalmas arra, hogy a török erejét szünet nélkül gyengítse, csipdesse, őrölje, mi végső fokon azt eredményezte, hogy a török hatalom végül is a magyar végvárak falai alatt torpant meg. Ezt a sikert nem egy, hanem számtalan kisebb-nagyobb ütközet, rajtaütés, cselvetés, eredményes várvédelem során érték el a végváriak.

A töröknek már 1552-ben tapasztalnia kellett, hogy csak súlyos veszteségek árán tudja szélesíteni az uralma alá kényszerített területeket. Az 1552. évi háború a töröknek igen sokba került; a haderő felére olvadt. Az elpusztult területekről pedig eleinte még annyi jövedelem sem folyt be, amiből a közigazgatás és az ott állomásozó katonaság költségeit fedezni tudták volna. A nagy török terjeszkedés időszaka végül is Szulejmán szultán halálával zárult le. II. Szelim szultán Miksa „bécsi királlyal” 1568-ban megkötötte a drinápolyi békét, amelyet aztán 1574–76-ban és 1584-ben megújítottak. Ezt a viszonylagos békeállapotot csak 1593-ban törték meg.

A török hatalom 1526-tól a drinápolyi békéig (1568.) terjedő időszakban jelentette a legnagyobb veszedelmet. Az 1560-as évek végén már lényegében meg is merevedett a határvonal, amely azután – kisebb változásokkal – megmaradt egészen a török kiűzéséig. Ezzel lezárult a török–magyar várháborúk „klasszikus korszaka”.

 

OPAC Szántó Tartalom
OPAC TARTALOM

 


Vissza Hadtörténeti Gyűjtemény Vissza Könyvek Vissza Újkor 1900-ig