Kronologikus hadtörténet 4 – Újkor 1900-tól – Könyvek

KIRÁLY : Az első háború szocialista országok között (bevezetés)

Hálámat kívánom kifejezni a Magyar Öregdiák Szövetség—Bessenyei György Körnek, de különösen elnökének, Nagy Károly professzornak, barátomnak, azért, hogy két előadás megtartására hívott meg „Tanúk — korukról” előadássorozatuk keretében. Azt is köszönöm, hogy ezeket az előadásokat hangszalagra vették, Antal Judit legépelte és átadták nekem, hogy sajtó alá rendezzem.

Az előadások anyagát e könyv számára átdolgoztam, kibővítettem és átírtam. Így is csak mozaikrészeket ad ez a könyv. Mivel alapja a két rövid előadás anyaga, nem célja, de nem is lehet a magyar forradalom és szabadságharc rendszeres hadtörténelme: az még megírásra vár. Talán a következő három év alatt az is elkészül majd.

Mozaikrészeket adok közre, olyan pillanatfelvételeket a forradalomról, amelyeknek részese voltam, tehát a könyv személyes visszaemlékezéseket ad közre. A részletek katonai vonatkozásúak, mert a forradalom honvédelmi természetű eseményeiben vettem részt. A forradalom előkészítésében nem vehettem részt, mert börtönben voltam. Ha a reformerek névsorára tekintek azonban — akiket ma Magyarországon „revizionistáknak” neveznek — akkor az az érzésem, hogy ha szabadlábon lettem volna, akkor én is köztük lettem volna, ahogy ma is ők a legjobb barátaim. Velük dolgozom a forradalom hagyományainak továbbvivésén.

A forradalom első hősi szakaszában sem vehettem részt, mert október 22-én megoperáltak, s így ebben az időben ágyban fekvő lábadozó voltam. Hogyha nem lettem volna kórházi ágyhoz kötve, akkor a Corvin-közben vagy a Széna téren lettem volna a szabadságharcos bajtársak soraiban, mint ahogy velük harcoltam később a Szabadság-hegyen, a Pilisben és a Vértesben, és ahogy tíz éven keresztül velük dolgoztam Amerikában a Szabadságharcos (Nemzetőr) Szövetségben is, addig, amíg emigráns szervezetekben való működést a magyar ügy előrevitelére szükségesnek láttam.

Attól kezdve, hogy még mint lábadozót, a forradalom fegyveres erejének vezető intézményeibe beválasztottak, Nagy Imre politikáját támogattam „tűzön-vízen át”. Iránta való tiszteletem, céljai megvalósításáért való fáradozásom a negyedszázad elmúltával is töretlen.

Mint Nagy Imre és Bibó István, én sem hittem abban, hogy a Szovjetunióval való háború sikerre vezethet, ezért úgy véltem, hogy minden erővel el kell azt kerülni. Ez a harc ugyan módot adott arra, hogy a magyar név világszerte ismét a csodálat és tisztelet tárgyává váljék, mégis borzasztó tragédia volt. A jó hírnevet túl drágán, túl sok vérrel fizettük meg. Jobb lett volna, ha politikai megoldást tudtunk volna elérni vér nélkül, még akkor is, ha a maximális célok megvalósítása helyett elvekben megalkuvás nélküli politikai kompromisszum lett volna az eredmény. A történelmi erők és körülmények, amelyek Deák Ferenc remekművét lehetővé tették, nem hasonlítottak azokhoz az erőkhöz és körülményekhez, amelyek Nagy Imre lehetőségeit determinálták, és korlátozták.

Nem hittem a Nyugat fegyveres beavatkozásának lehetőségében sem, de nem is kívántam azt. Ebben is tökéletesen azonos volt a véleményem Nagy Imréjével és Bibó Istvánéval (lásd Bibó István memorandumát a függelékben). Ezt a véleményemet otthon is és Nyugaton is következetesen kifejeztem. Meg voltam győződve akkor is, éppen úgy mint ma, arról, hogy fegyveres összecsapás Amerika és Szovjetunió között csakis nukleáris háborúban végződhet, ami nekünk nem felszabadulást, hanem végső pusztulást hozott volna akkor, vagy okozna ma. Hittem azonban, hogy Amerika hatalmas gazdasági ereje, politikai és erkölcsi súlya az ENSz-ben sikerre viheti ügyünket és biztosítható lesz, hogy a Szovjetunió szomszédjaként Ausztria vagy Finnország mintájára élhessünk. Azért siettem New Yorkba 1956 decemberében, hogy az ENSz segítségét sürgessem Magyarország számára Kéthly Annával való szoros együttműködésben. Tévedtem. Utópiában reménykedtem, amikor az ENSz hatásosságában bíztam.

Jelenleg a magyarság fő problémája a túlélés, a nemzet és a kultúra megmaradása. Különösen súlyos probléma az, hogy hogyan menthető meg az ellenséges idegen uralom alatt élő több mint hárommillió magyar a jövő számára.

Mi, akik a Nyugat szellemi életében játszunk szerepet, egy dologgal járulhatunk hozzá a megmaradáshoz, a megmentéshez: tudományos munkásságunkkal. Írásainkkal kell öregbítsük nemzetünk jóhírét a nagyvilágban. Úgy, hogy ha valaha, ki tudja mikor és milyen körülmények között, valamilyen nemzetközi fórum határozatokat hozhat a magyarságot érintő kis vagy nagy kérdésekben, akkor ne mint „utolsó csatlósok”, hanem mint a nyugati civilizáció részesei és bajnokai álljunk a világ ítélőszéke előtt.

Highland Lakes, N.J., 1981. március 15.

KATALÓGUS		TARTALOM