Kronologikus hadtörténet 4 – Újkor 1900-tól – Könyvek

PIŁSUDSKI : 1920 (előszó)

Az 1920-as év két nemzet életében sokáig emlékezetes marad. Az egyik oldalon a Dnieper, a Berezyna és a Düna, a mások oldalon a Visztula által határolt hatalmas arénában ekkor dőlt el férfias harcban a mi lengyel jövőnk és a szomszédos Szovjetoroszország sorsa, és ennek a háborúnak a kimenetele hosszú időre eldöntötte sokmillió embernek a sorsát és hovatartozandóságát. Munkámban nem óhajtom azt keresni, hogy ennek a háborúnak a jelentősége túlhaladta-e a két hadviselő állam érdekkörét és határait, de tagadhatatlan, hogy abban az időben az egész művelt világ idegállapota erősen nyomott volt, hogy mi katonák, akik ezeket a harcokat megvívtuk, az egész művelt világ figyelmét magunkra tereltük és hogy az egész világ hol nyugtalanul, hol pedig reménykedve várta a harcok kimenetelét.

Nem csodálható tehát, ha az embereket ma is érdeklik ennek a hadjáratnak eddig ismeretlen részletei és adatai; még kevésbbé csodálható, hogy mi — az akkori történelmi események főszereplői — a háború eseményeit a legkisebb részletekig fel akarjuk deríteni és meg akarjuk ismerni.

Tuchaczewski úr (nem találok más kifejezést egykori ellenfelem megjelölésére, mert talán meg is sérteném, ha valamilyen rangot adnék neki) legutóbb «A visztulai hadjárat» címen egy kis hadtörténelmi munkát adott ki. E munkának lengyel kiadói arra kértek engem, hogy a lengyel közönség számára adjak véleményt a műről és az egyik harcoló fél gondolataival és felfogásával állítsam szembe a másik fél véleményét és gondolatait, a mi lengyel nézeteineket a háború kérdéséről. A kiadók kérése szerencsés gondolat volt, mert a két harcoló fél terveinek, elhatározásainak és hadműveleteinek egyidejű megfigyelésével közelebbről látjuk az igazságot és kiváló alapot szerzünk komoly hadtörténelmi tanulmányhoz.

Kétségtelen, hogy Tuchaczewski úré a kezdeményezés előnye. Ezért a kiadók által kitűzött feladathoz híven jelen munkámban én is alkalmazkodom Tuchaczewski úr könyvének módszeréhez és szerkezetéhez. Ez mind az irodalomban, mind a háborúban jelentékeny előny.

Visszaemlékezve a csatamezőn való találkozásunkra, amikor is a kezdeményezés terén szintén nem nekem, hanem Tuchaczewski úrnak kedvezett a szerencse, szívesen engedtem a kiadók kérésének, annál is inkább, mert a módszer és a modor, ahogy Tuchaczewski úr művét megírta, igen alkalmas az 1920. évi, hazánkra oly válságos események megvilágítására.

Tuchaczewski úr munkájában — amelyet eredetileg a moszkvai hadiakadémián adott elő — a tárgyat rendkívül szűkre határolja. Mint előszavában írja : «A különböző egységek harcászati tevékenységére nem kíván kiterjeszkedni előadásában» és a háborút a «hadászat általános szempontjából» tárgyalja. És éppen ez az, ami Tuchaczewski úr munkáját a nagyközönség széles rétegei számára hozzáférhetővé teszi. A hadászati rész tanulmányozása ugyanis — ha a harcászati részletcselekményektől függetlenül foglalkozunk vele — felmenti az írót vagy az előadót a harcászati részletek pontos elemzése alól és az olvasónak vagy hallgatónak nem kell a nehezen olvasható térképekbe és vázlatokba elmélyednie és az olvasót abba a birodalomba vezeti, ahol a hadvezetés művészetének varázsa uralkodik. Az átlagos műveltségű ember minden művészet területén viszonylagosan otthon érzi magát. Egy képkiállításon minden laikus szabadon vélekedhetik a művészekről és a művészi irányokról. Hasonlóképpen szabadon vélekedhetik mindenki, ha a háborúról van szó és nincs is általánosabb beszédtárgy, mint a hadászati hibák és a háború főszereplői egyéniségének a megbírálása. A mi Sztakczykunk¹ mondta egyszer, hogy a világon igen sok a műkedvelő orvos, aki mindenféle betegségre tanácsot ad.

Én azonban megengedem magamnak, hogy ellentmondjak kiváló honfitársamnak és megállapítsam, hogy háború idején főleg a műkedvelő stratégák hemzsegnek. Amikor ma a lelkekben még ott rezegnek az utolsó háború hullámai, amikor a fiatal és öreg felkelők még a megvívott harcokról és a háborús élményekről mesélnek a jóakaratú hallgatóknak, csak hálás lehetek Tuchaczewski úrnak, hogy — bárcsak ártatlanul a papíron — de mégegyszer összemérhetem vele a kardot és így mind a ketten hozzájárulhatunk a végcél eléréséhez, az 1920. évi események valódi megismeréséhez.

Amikor a kardok összeméréséről beszélek és amikor megállapítom a kezdeményezés terén Tuchaczewski úr elsőbbségét, sietek megállapítani azt is, hogy számtalan dologban én vagyok kedvezőbb helyzetben ellenfelemnél.

Az első előny az, hogy engem az események magasabb polcra emeltek, mint Tuchaczewski urat. Az ő parancsnoksága alatt ellenünk harcoló hadseregcsoport csak egy része volt a szovjet haderőnek, míg én, mint fővezér, az egész lengyel hadsereget vezényeltem. Ő tehát, mint alárendelt, terveit és cselekedeteit előljárói parancsaihoz kellett hogy szabja; ő tehát csak végrehajtó eszköze volt az orosz hadvezetőségnek, míg engem senkisem korlátozott terveim és elhatározásaim végrehajtásában. Ebből következik, hogy én nagyobb kiterjedésben, korlátlanabb lehetőségek között és távolabbi célkitűzéssel működhettem és a hadvezetés művészetének a legszélesebb területén mozoghattam, ami Tuchaczewski úrnak nem jutott osztályrészül. Ezt az előnyt egyébként Tuchaczewski úr maga is elismeri, amikor eszmefuttatásai során engem egyszer az entente, majd az egész kapitalista világ vezérkari főnökének nevez.

Egy másik előnyömről is meg kell emlékeznem, amely sokáig visszatartott attól, hogy a kért munkához hozzáfogjak. Ha Tuchaczewski úr, mint ahogy már említettem, megmarad a hadműveletek legáltalánosabb tárgyalásánál, munkája az olvasóközönség aránylag kiterjedt köre számára élvezhető lett volna; de csak önmagának árt, amikor előadásait önmaga szűkíti össze vezéri működése leírásává és így egy légüres térben mozgó szélmalom hatását kelti. Nem akarom ezzel Tuchaczewski urat megsérteni, sem pedig hírnevét kisebbítení, bármilyen legyen is az, de az a véleményem, hogy felolvasásaiban az elvont dolgok felé való túlzott törekvése annyira eltávolítják őt a parancsnoksága alatt álló haderőtől (és a távolság kizárólag a semmivel van kitöltve), hogy csak igen megfeszített munkával tudtam követni őt és tudtam művemet előadásának módszeréhez szabni.

Többször tanulmányoztam munkája térképmellékleteit és mindig haboztam, hogy elvállaljam-e a felajánlott munkát, vagy teljesen lemondjak-e arról, mert nem akartam a történelmi tényeket, a háború eseményeit Tuchaczewski úr módja szerint tárgyalni.

Megengedem, hogy ha általános jellegű hadászati előadásról, vagy ennek a tudománynak egy fejezetéről van szó, akkor az előadó kereshet általános irányú hadtörténeti példát gondolatai megvilágítására; ez a módszer ebben az esetben megokolt. De sem Tuchaczewski úr művének tartalma, sem pedig a mód, ahogy a tárggyal foglalkozik, nem engedik meg, hogy Tuchaczewski úr művét az ilyenfajta munkák közé soroljam. Munkájának lényege a szovjet haderő vezére azon hadvezetési gondolatmenetének a története, amellyel ellenünk küzdött a Prypet-től északra a kétségtelenül szép 1920. év folyamán. De Tuchaczewski úr előadásainak alig egy kis része, éspedig csak a hadműveletekről írott bírálata sorozható az elméleti jellegű munkák közé. Mivel azonban ez a rész csak egy rövid fejezete az egész munkának és a többi a szó szoros értelmében «történelem», nem mondhattam le azokról a jogokról, amelyek engem mint vezért megilletnek, még kevésbbé szállhattam szembe a történelem törvényeivel, amikor elhatároztam, hogy Tuchaczewski úrral foglalkozni fogok.

Kétségtelen, hogy ha valamely háború történetét úgy akarjuk megírni, hogy az történelmi munka is legyen, akkor ez a háború vezérétől szívvel-lélekkel való odaadást kíván, s így kétségtelen, hogy ez a munka kimeríthetetlen forrásművé válik. Mert a hatás, amit ez a munka a háború megítélésére nézve gyakorol, az, hogy a háború katonai története e nélkül a forrás nélkül érthetetlenné válna és esetleg nem lenne egyéb, mint a semmiféle rendszerbe nem foglalható eseményeknek és tetteknek furcsa keveréke, mégpedig úgy, hogy az eseményeket, a győzelmet vagy vereséget még csak meg sem lehetne okszerűen határozni, mert minden elvontan a semmiben függne és egyesek fejét babérral koszorúzná, míg mások arca a szégyen pírjától égne.

Ezért Tuchaczewski úr munkája tagadhatatlanul történelmi forrás, mert Tuchaczewski úr vezéri elgondolásait és parancsnoki működését mondja el. Az a mértéktelen elvontság azonban, ami ezt a munkát jellemzi, egy olyan ember képét mutatja, aki, mint mondtam, az agyvelejét és a szívét őrli, amikor kijelenti, hogy képtelen a csapatokat mindennapi működésükben követni és ennélfogva azok nemcsak hogy nem függnek a vezér szándékától és elhatározásától, hanem gyakran azzal ellentétesen cselekszenek, vagy működésüket az ellenség cselekménye irányítja.

Ezzel nem azt akarom állítani, hogy ez volt Tuchaczewski úr vezéri módszere; nem akarom teljesen kihasználni azt az előnyt, amit Tuchaczewski úr ezzel nyujt, de nem tudok szabadulni attól a benyomástól, hogy az 1920. évi hadjárat igen sok veresége Tuchaczewski úr ezen elvont és kellőképpen nem mérsékelt vezetési hajlamának köszönhető. Én sohasem állapítottam meg vezéri működésemben az elvontságra való hajlandóságot, de amikor elhatároztam, hogy hozzákezdek a kért munkához, nem tudnék vezéri működésemről írni és gondolkozni, amikor történelmi munkáról van szó. Ezért azonban nem mondok le a mi újabbi és papiroson folytatott csatánkról és arról a természetes előnyről, amely abból áll, hogy gondolataim és az agyam munkája össze voltak kapcsolva a csapatok és az alámrendelt vezérek működésével.

Ha bevezetésem kissé hosszú is lett, ez abból származik, hogy mentesíteni akartam magamat attól a nagyszámú megjegyzéstől, amelyet később esetenként kellett volna tennem az 1920. évi működésemről Tuchaczewski úrral folytatott vita során. Mivel arra törekszem, hogy munkám elől minden ilyen akadályt elhárítsak, még néhány más kérdést is meg kell említenem.

Elsősorban is nem fogom utánozni Tuchaczewski úr stílusát. Valószínű, hogy Tuchaczewski úr munkáját nem nekünk, lengyeleknek és lengyel katonáknak szánta, de stílusa távol áll attól, hogy munkájának díszére válna. Stílusának az a célja, hogy az ellenfelek állandó ócsárlásával a hallgatókat és olvasókat izgassa.

És bár Tuchaczewski úr a vele szemben állott harcoló tömegek jelzésére kissé erős kifejezéseket használ, amelyeket valószínűleg arra szánt, hogy bennünket a közmegvetésnek tegyenek ki, én gondosan kerülöm még a nálunk sűrűn használt «bolseviki» kifejezést is, mert látom, hogy ez nálunk a megvetés és sértő szándék jellegével bír. Ez azonban nem akadályoz meg abban, hogy ne foglaljak állást Tuchaczewski úr társadalompolitikai jellegű megállapításaival szemben, amelyek munkájában az egyes fejezetekben elszórtan, epizódszerűen és egy külön «Az exportált forradalom» című fejezetben foglalnak helyet. Ezt azért is fontosnak találom, mert a társadalompolitikai tényezők kétségtelenül igen fontos szerepet játszottak ebben a háborúban, következésképpen a hadvezéri elgondolásokban is.

Befejezésül megjegyzem, hogy mivel Tuchaczewski úr előadásaiból nem tudtam összefoglalóan hű képet nyerni vezéri működéséről, mint már fentebb említettem, más forrásokat kerestem, hogy ezt a hiányt pótoljam, és bevallom, hogy egykori ellenfeleinknél csak kevés ilyen hadtörténelmi munkát találtam. Nagy örömmel állapítom azonban meg, hogy módszerüket és szerkezetüket illetőleg ezek a munkák felveszik a versenyt a hasonló külföldi művekkel. Ebben a különleges irodalmi műfajban Sergiejew úr könyve valóságos igazgyöngy. Sergiejew «A Dünától a Visztuláig» című munkájában a szovjet 4. hadseregének hadműveleteivel foglalkozik és a vezetés működését ismerteti, azaz a hadseregparancsnok tevékenységét, aki maga a könyv szerzője volt. Történelmi elemző munkámban bőségesen felhasználtam az 1920. évi hadjáratra vonatkozó minden adatot és így ez a könyv is példákkal fog szolgálni Tuchaczewski úr vezéri módszerére vonatkozó fentebb kifejtett igazságokhoz.

Azzal a szomorú megállapítással fejezem be előszavamat, hogy néhány történelmi munkánk olyan alacsony színvonalon áll, hogy nem szolgálhatnak történelmi kútforrásul és nem is hasonlíthatók egykori ellenségeink munkáihoz, mert igen gyakran olyan iskolásgyermek munkájának a benyomását keltik, aki tudja, hogy hibázott és arcfintorral igyekszik megcsalni szigorú tanítómesterét — a történelmet.

¹Sztanczyk I. Zsigmond lengyel király híres udvari bolondja volt. [vissza]

KATALÓGUS		TARTALOM