POLGÁR : Hadi ösvényen (előszó)
Pér község parányi pont az ország térképén, amely a kisalföld délkeleti szegletében terül el a 81. sz. főközlekedési út mentén. Itt minden időben csendesen folyt az élet: nem voltak itt országmozgató vagy világrengető események, határa is csak megélhetésükért küzdő munkásnépének dalától volt hangos. Ezt a békés életet zavarta meg, kavarta föl a szarajevói merénylet, amely ürügyként szolgált a nagyhatalmaknak ahhoz, hogy leszámolhassanak veszélyes ellenfeleikkel.
A merénylet nyomán olyan zivatar tört rá a világra, amely nem kímélte a magyarság ezeréves tölgyét sem, amelyről nem csak a levelek tömkelegét tépték le és sodorták szét a nagyvilág minden tájára, de több életerős ágát is letörte. A zivatarok elmúltával volt látható, hogy nincs Magyarországnak olyan eldugott zuga, ahonnan ne került volna emberáldozat a mohó, a vérszomjas és telhetetlen MOLOCH istenség áldozati asztalára.
Pér községből erre az áldozati asztalra 108 illetve 82 áldozat jutott. Ez a kiadvány Nekik kíván emléket állítani nevük megörökítésével az utókor számára.
Ezzel a munkával még az 1970-es évek végén kezdtem foglalkozni, amikor hozzákezdtem a tárgyi emlékek gyűjtéséhez, és csak reménykedtem abban, hogy kötetbe foglalhatom munkám eredményét. A kitartás és az idő azonban meghozta a kívánt eredményt, és a lehetetlennek látszó feladatot sikerült megoldani. Sikerült annak ellenére, hogy a véres események óta súlyos évtizedek múltak el, és ez alatt az idő alatt sok résztvevő hullott át az élet rostáján, az emlékek addig egyre jobban halványodtak, a beszédes tárgyak sokasága megsemmisült, míg a háború borzalmai is csupán távoli emlékek lettek. A sorsfordító csaták és azok színhelyét, mint vizsgatárgyat, illik tudnia a vizsgázónak.
Az elképzelést az segítette elő, hogy a kezdeti bizalmatlanságot sikerült eloszlatni, és a fiókok mélyéről egyre több féltve őrzött relikvia került elő. Számomra megható volt, hogy a két világégés résztvevőinek kései utódai közül ma is sokan emlékeznek az eltűnt, meghalt hozzátartozókra: a volt bajtársakra, volt katonatársukra, akiknek elbeszélése nélkül több lenne a homályság.
Munkám elkészítéséhez sokan járultak hozzá tehetségüknek megfelelően, akik közül név szerint kell megemlítenem a néhai Pankovics Ferenc péri plébánost, aki még a csendkorszakban segítette felderíteni a második világháború péri áldozatainak nevét s vehettem őket lajstromba. A másik segítőm a megboldogult Nagy Lajos bácsi /molnár/, aki ismerte azok volt bajtársai, pajtásai, földijei életét és katonamúltját.
Amikor néma főhajtással tisztelgünk az elhúnytak emléke előtt, az emlékezés néma csendjében hallani véljük az eleven húsdarálók zúgását, a gránát-vulkánok robaját, a lánctalpas acélszörnyek félelmetes csikorgását, a géppuskák ugatását... a haló honvéd utolsó sóhajtását, mely szerettei felé száll... A csend fátyola ahogy ráborúlt a véres mezőre, a méla csendet egy gúnykacaj töri meg, amely nem más, mint pénz gúnyos kacagás, a sátán nevet a munkája sikerén.
A köszönet szava mellett helye van a kérésnek is. Az Olvasótól azt kérem: szeretettel és jó szívvel emlékezzen azokra a péri hősi halottakra, akikről ez a kiadvány szól, s akik a szélkaszabolta 20. sz. dáridóinak lettek az áldozatai. Az áldozatok, apák és fiak, akiket nagyhatalmi érdekből küldtek vágóhídra, s akik ebben a két háborúban hazájukat védték, tiszteletet érdemelnek!
És amikor főhajtással tisztelgünk hőseink emléke előtt, mondjuk együtt a költővel:
„Az nem lehet, hogy annyi szív hiába onta vérét.”
A Szerző
2006. február
|
|
|
|
| KATALÓGUS | TARTALOM |
