Kronologikus hadtörténet 4 – Újkor 1900-tól – Könyvek

SZABÓ : A koszovói válság (bevezető)

 

Az elmúlt egy év világpolitikai híreiben jelentős helyet foglalt el a koszovói események bemutatása és annak elemzése, hogy hogyan lehetséges megoldani a konfliktust. Mielőtt részletesebben elemeznénk a fenti kérdést, le kell szögeznünk azt, hogy ez egy olyan konfliktus, amelynek megoldásához sem nemzetközi jogilag, sem gyakorlatilag nem rendelkezünk precedenssel. Nemcsak azért nem, mert minden konfliktus más-más jellemzőkkel bír, s ezért egyedi megoldást kíván, hanem azért is, mert ez a konfliktus szorosan összefügg a hidegháború utáni világrend felbomlásával.

A hidegháború vége óta jól látható problémát jelent az állami szuverenitás és a nemzeti önrendelkezés közötti konfliktus feloldásának kérdése. Az ENSZ Alapokmánya világosan rögzíti, hogy a nemzetközi jog az államokat jelöli meg a nemzetközi élet szereplőiként, és a kisebbségek problémáinak megoldására az ENSZ létrehozói nem is gondoltak. Mivel a szuverenitás továbbra is meghatározó eleme maradt a nemzetközi életnek, igen kevés a lehetőség arra, hogy egy adott állam törekvéseivel szemben hatékonyan fel lehessen lépni. Az utóbbi évek gyakorlata is bebizonyította, hogy az embargók és a diplomáciai fenyegetések nem jelentenek elrettentő eszközt, és amelyik állam elég erősnek érzi magát ahhoz, hogy szembeszegüljön a nemzetközi közösség akaratával, azt nehéz és költséges akaratának megváltoztatására kényszeríteni.

Az is bebizonyosodott, hogy amely nép, kisebbség vagy etnikum fegyveresen is alá tudja támasztani céljait, és képes ennek során legalább korlátozott eredményeket elérni, az előbb-utóbb megnyerheti a világ közvéleményének támogatását is. Annak ellenére, hogy számos szakértő szerint a hidegháború után leértékelődött a biztonság katonai vagy fegyveres területe, s a konfliktusok megoldása során szinte csak az a kisebbség, etnikum vagy népcsoport számíthat sikerre, amely céljai elérését fegyveresen is biztosítani tudja. Csak politikai eszközökkel egyetlen konfliktust sem sikerült rendezni a hidegháború után.

A konfliktusok megoldása hosszú, költséges és áldozatokkal járó folyamat. Ez sok esetben csak befagyasztást jelent, azaz egy olyan megoldást, amely mindig valamelyik fél kárára a kompromisszumok figyelmen kívül hagyását, vagy az egyik fél javára való döntést jelenti. Nincs igazságos konfliktusrendezés, hiszen a rendezés során a felek egyikének érdekeit kevésbé veszik figyelembe, mint a másikét. Igaz, sokszor a rossz békék is jobbak, mint a folytatódó háborúk.

A rendezésre irányuló kísérletek hosszadalmasak, a nemzetközi szervezetek sokszor egymással is rivalizálnak, s így a konfliktusban résztvevő feleknek lehetőséget biztosítanak a különböző érdekek közötti manőverezésre. Hiányzik a gyors és határozott cselekvés, ami megakadályozhatná a humanitárius katasztrófák kialakulását. A nemzetközileg leginkább elismert szervezet továbbra is az ENSZ, ahol az erőviszonyok ma is a II. világháborúban győztes államok erőviszonyait tükrözik. A BT állandó tagjainak megmaradt a vétójoga, s beleegyezésük nélkül továbbra sem lehet legitim akciót kezdeni. Így minden olyan nemzetközi akciót megakadályozhatnak, amely valós vagy vélt érdekeik ellen irányulna.

Két olyan állam most is tagja a BT-nek (Kína és Oroszország), amelynek területén számtalan kisebbség él, s amelyben az ún. de–kolonializáció mind a mai napig nem történt meg. Ennek figyelembevételével érthető, ha elleneznek minden olyan lépést, amely a jövőben példa értékű lehet a nemzeti kisebbségek problémáinak megoldása során.

Jugoszlávia felbomlási folyamata a II. világháború utáni európai történelem legvéresebb eseménye. A koszovói események ennek a folyamatnak talán legutolsó állomását jelentik, amely logikus következménye a milosevicsi politika etnikai alapú nemzetállam gondolatának.

Jugoszlávia egyike volt az Osztrák–Magyar Monarchia szétesése után létrehozott új államoknak, ahol az összetartó erő inkább a szerződést garantáló nagyhatalmak, és nem a délszláv térségben élő emberek közös akaratán nyugodott. A hidegháború befejeződésével a közös állam a szlovének és a horvátok szemében az európai integráció gátjává vált, míg a szerbek nemzetük állami egységét megbontó törekvésként értékelték a tagországok függetlenedési törekvését.

A 90-es évek elejére megerősödő nacionalizmus és dezintegráció következtében az állami politika rangjára emelkedett a határok etnikai határokig való kitolásának politikája. Ez a jugoszláv történelemben ciklikusan megjelenő nagyszerb centrista törekvés arról győzte meg a nem szerb népeket, hogy a szerbekkel nem lehet megtalálni a közös államiság kölcsönösen előnyös formáit.

A hidegháború vége egyúttal azt is jelentette, hogy leértékelődött Jugoszlávia geopolitikai jelentősége, s ez önmagában is dezintegráló hatással járt, illetve már nem volt olyan nagyhatalom, amelynek érdeke fűződött volna Jugoszlávia egyben tartásához. A nacionalista Milosevics tudatosan zátonyra futtatott minden kompromisszumos formulát, s a szerb nemzet állami egységére hivatkozva előbb Jugoszlávia recentralizálódásához, majd a felbomlás időszakában a köztársasági határok revíziójához ragaszkodott. Ezért törvényszerű volt, hogy a széthullás csak háborús formában történhet.

Bár a jugoszláv polgárháborúkban nagyhatalmi érdekek is jelen voltak, a háborús végkifejlethez a militáns adottságok is hozzájárultak. A jugoszláv hadsereg szerepét külön ki kell emelni, amely politikai neveltetése, túlméretezett mivoltából fakadó túlélési reflexei és tisztikarának szerb túlsúlya miatt különös érzékenységet mutat a nagyszerb gondolat iránt.

Természetesen a szerb népnek is joga van az önrendelkezésre, de nincs joga kettős mércével mérni a nemzetiségi jogokat. Miközben a szerb kisebbség jogaiért áll ki, valójában elutasítja a többi nemzetiség önrendelkezési jogát.

 

Katalógus Szabó Tartalom
KATALÓGUS TARTALOM

 


>> Hadtörténeti Gyűjtemény >> Könyvek >> KR4