A megváltozott biztonsági környezetet semmi sem jelzi jobban, mint az a tény, hogy az Észak-atlanti Szerződés Szervezete a 2001. szeptember 11-én az Egyesült Államokat ért terroristatámadások után alkalmazta az 5. cikkelyt. Az Európára leselkedő hidegháborús fenyegetés meggyökeresedett bizonyosságait teljesen különböző és újszerű, de a korábbiaknál semmivel sem kevésbé fenyegető kihívások váltották fel.

Az a tény, hogy a NATO kollektív önvédelmi cikkelyét a szervezet életében első alkalommal kellett alkalmazni, mégpedig egy az Egyesült Államok ellen irányuló terroristatámadás alkalmával, jól mutatja, hogy a szövetség milyen jelentős mértékben megváltozott az 1990-es évek elejétől, a kommunizmus és a Szovjetunió bukása óta. A NATO, amelyet 1949-ben eredetileg azért alapítottak, hogy Sztálint elrettentsék Nyugat-Európa megtámadásától, kezdetben nem volt sokkal több egy amerikai ígéretnél, hogy az Egyesült Államok megvédi a háború által tönkretett és demoralizált Európát. Ötvenhárom évvel később azonban a NATO 5. cikkelyében foglalt kötelezettség alapján az Óvilág sietett az Újvilág segítségére, pontosan fordítva, mint ahogy azt Winston Churchill elképzelte. Ha bárki is kételkedne benne, csupán ez az egy mozzanat is meggyőzheti a transzatlanti kapcsolat életképességéről.

Nem a véletlen műve, hogy a NATO ilyen gyorsan tudott reagálni a szeptember 11-én történtekre. A szövetség az 1990-es években történelmének legjelentősebb változásait élte át. És Ron Asmus ennek az alkalmazkodásnak az egyik kulcsfontosságú alakítója volt. A NATO azon kívül, hogy közép- és kelet-európai államokkal bővült, új együttműködést alakított ki Oroszországgal, korábbi ellenfelével is. Ugyanakkor úgy alakult át, hogy szembe tudjon nézni a határain túli fenyegetésekkel, s Boszniában és Koszovóban is beavatkozott annak érdekében, hogy véget vessen az ott folyó etnikai tisztogatásnak és népirtásnak. Támogatta továbbá az Európai Unió erőfeszítéseit az Európai Biztonsági és Védelmi Politika (European Security and Defense Policy, ESDP) megteremtésére annak érdekében, hogy a transzatlanti partnerek között igazságosabb tehermegosztás valósuljon meg. Az amerikai–nyugat-európai szövetséget eredetileg az orosz fenyegetés elhárítására hozták létre, de aztán egy új, Észak-Amerika és egy egységes és szabad Európa közötti páneurópai szövetséggé formálták át.

Az átalakítás mögött az a megfontolás rejlett, hogy a NATO nem csupán az orosz fenyegetés ellen életre hívott átmeneti hidegháborús szervezet. A két világháború és a hidegháború ötven éve alatt végzett közös munka arról győzte meg a feleket az Atlanti-óceán mindkét partján, hogy stratégiai partnerségi viszonyuk többre hivatott, mint pusztán a kommunista vagy bármely más fenyegetés semlegesítése. Az atlanti szövetség az észak-amerikai és európai demokráciák közös értékeken és érdekeken alapuló közösségének megtestesülése. Ahogy a NATO-országok államfői az 1999 tavaszán Washingtonban tartott jubileumi, ötvenedik évfordulós csúcsértekezleten leszögezték, a NATO-nak olyan módon kell az új viszonyokhoz alkalmazkodni, hogy legalább olyan sikeres legyen a veszélyek elhárításában a 21. században, mint amilyen sikeresen megvívta a hidegháborút.

2002 novemberében a prágai csúcstalálkozón a NATO új kihívásokkal szembesült. A gyakorlatban is meg kell valósítania annak az egységes és szabad Európának az álmát, amely, George Bush szavait idézve, a Balti-tengertől a Fekete-tengerig húzódik, s ki kell bővíteni olyan új tagokkal, amelyek hajlandók és képesek a tagsággal járó kötelezettségeknek eleget tenni. Az Egyesült Államok elleni terrorista-támadások csak megerősítették a vágyat, hogy a hidegháború utáni Európában a béke és a demokrácia uralkodjon. Egy erős és stabil Európa kulcsszerepet játszhat egy olyan időszakban, amikor az amerikai és a nyugati biztonságot másutt is fenyegetik.

A terrorizmus elleni háború egyben ismételten rávilágított a szövetségesek és a szövetség fontosságára. Napjainkban a nyugati demokráciáknak a terrorizmus és a tömegpusztító fegyverek formájában új, potenciálisan akár a létüket is alapjaiban fenyegető veszélyekkel kell szembenézniük. A szövetségünket modernizálnunk kell és ehhez a fenyegetéshez kell hozzáigazítanunk őket, ha meg akarunk felelni azoknak az elveknek, amelyekre a NATO-t alapozták. Ez a modernizálás nem rekedhet meg új stratégiák és munkamódszerek kidolgozásánál. Mindenekelőtt elkötelezettséget kell jelentenie ahhoz, hogy létrehozzuk a szükséges katonai képességeket. Ez a feladat nem csupán a NATO-szövetségesekre, hanem a szervezetbe igyekvő államokra is vonatkozik. Századunk ugyan még csak csecsemőkorát éli, de máris megtanított bennünket arra a leckére, hogy okosan kell eljárnunk a NATO modernizálása során: a biztonságot nem adják olcsón.

Ron Asmus A NATO kapunyitásában a NATO modernizálásának a hidegháború után végrehajtott első szakaszáról ad hiteles és bennfentes beszámolót. A washingtoni színfalak mögé vezet, és Európa diplomáciai folyosóin kalauzol bennünket, hogy megismerkedhessünk azokkal a vitákkal, amelyeket az 1990-es évek elején és közepén az Egyesült Államok és európai szövetségesei folytattak a szövetség hidegháború utáni stratégiai irányvonaláról a kommunizmus összeomlása után. Rámutat arra, hogy a NATO-bővítéshez az első impulzusok a közép- és kelet-európai volt ellenzékiekből diplomatákká előlépő politikusoktól eredtek, s a javaslatot azután az amerikai és európai vezetők is magukévá tették. Mindenekelőtt azonban egy bennfentes szemszögéből mutatja be azt a folyamatot, hogyan változott Washingtonnak és szövetségeseinek a felfogása annak függvényében, ahogy a NATO megpróbálta a bővítés nemes eszméjét politikai realitássá tenni.

A NATO kapunyitása bemutatja azt az időnként drámai diplomáciai folyamatot, amely a NATO 1994. januári és legfőképpen az 1997. júliusi madridi csúcstalálkozóját megelőzte. Ugyanakkor nagy figyelmet szentel annak is, hogy a NATO bővítése – kezdettől fogva – milyen értelemben jelentett többet, mint kizárólag a közép- és kelet-európai béke megszilárdítását. A NATO–Oroszország alapokmányhoz vezető intenzív tárgyalások részletes bemutatásával azt is érzékelteti, hogy a szövetség milyen messzire volt hajlandó elmenni egy Moszkvával kialakítandó új viszony kialakítása érdekében és szerepet biztosítani az oroszoknak egy új európai biztonsági rendben. Izgalmas részleteket olvashatunk a kötetben azokról a politikai csatározásokról, amelyek részben a nyilvánosság előtt, részben a színfalak mögött Washingtonban zajlottak, s arról, hogyan sikerült valódi kétpárti konszenzust kialakítani a bővítési szerződés ratifikálásához 1998 tavaszán az amerikai szenátusban.

Ron Asmus elsősorban azt emeli ki, hogy a bővítést szorgalmazó korai javaslatok miként kíséreltek meg igazolást találni egy olyan új NATO számára, amely az Egyesült Államokat és Európát legalább olyan szorosan láncolja egymáshoz a hidegháború utáni időszakban, mint ahogyan azt a kommunizmus elleni küzdelem során tette. Az Egyesült Államok számára a NATO bővítése egy átfogóbb program központi elemévé vált – az amerikai–európai stratégiai partneri viszony olyan átalakításának és modernizálásának a részévé, amely szembe tud nézni az új évszázad fenyegetéseivel. Ez a stratégia a demokrácia és a nyugati értékek terjesztése iránti amerikai elkötelezettséget tükrözte, amely egy globalizálódott világban a fő hangsúlyt új szövetségek kialakítására tette s arra, hogy Washington egy egységes és szabad Európára mint Amerika legtermészetesebb partnerére tekint, amely ezeket az értékeket elfogadja, és szembeszáll a kihívásokkal.

A NATO-tagországok államfői minden kétséget kizáróan levonják a megfelelő szellemi, politikai és diplomáciai tanulságokat a jelen kötetben tárgyalt eseményekből, amikor 2002 novemberében Prágában találkoznak. Azok a kérdések, amelyekkel foglalkozniuk kell – milyen mértékű legyen a NATO következő bővítése, miként lehet a lehető legelőnyösebb módon mélyíteni a NATO és Oroszország együttműködését, s hogyan lehet a terrorizmus elleni harcot a leghatékonyabban segítő képességekre szert tenni –, a könyv lapjain taglalt viták és politikai folyamatok természetes következményei.

Dean Acheson, a NATO egyik „alapító atyja” egy ízben kijelentette: „a valóban sikeres nemzetközi szervezetek azok, amelyek felismerik és kifejezésre juttatják a felszín alatt lappangó realitásokat”. A hosszú távú stratégiai kihívásokkal szemben kizárólag hosszú távú, egymásban kölcsönösen megbízó stratégiai partnerek vehetik fel a harcot. Ez az Észak-atlanti Szerződés Szervezete az a mélyebb realitása, amely a NATO értelmét adja.

Ron Asmus lenyűgöző áttekintése fényt derít arra, hogy a NATO – felismerve és kifejezésre juttatva a „felszín alatt lappangó realitásokat” a hidegháború utáni Európában – miként változtatta meg önmagát, az európai biztonságot, valamint a transzatlanti biztonsági együttműködést.

Ron Asmus kulcsszerepet, sőt még annál is többet játszott mind a kormányzaton belül, mind azon kívül abban, hogy a fenti célok megvalósítására irányuló erőfeszítések rendkívül sikeresek legyenek. Ezért köszönet illeti Ront és egyben nagyon hálás is vagyok neki azért, hogy ezt a történelmi jelentőségű folyamatot az utókor számára megörökítette.

2002. május

Lord Robertson of Port Ellen
a NATO főtitkára