Az emberiség történelme során a béke és a biztonság még soha nem volt olyan fontos központi kérdés, mint napjainkban. Joggal állapították meg a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa tagországai legmagasabb szintű vezetői 1984 júniusában, Moszkvában megtartott tanácskozásukról kiadott nyilatkozatukban: „Jelenleg nincs fontosabb feladat, mint a béke megőrzése a Földön, a nukleáris katasztrófa elhárítása.”

A nukleáris kort megelőző időszakban a háború osztálykategória volt. Az uralkodó körök osztályérdekeinek megfelelően „nyúltak” a háborúhoz, mint a politikai, társadalmi, gazdasági stb. problémák megoldásának egyik lehetséges és végső eszközéhez, illetve ilyen alapon kötöttek békét a szemben álló féllel. A világháborúk sem fenyegették az egész emberiséget, nem idézték fel a teljes pusztulást, mivel területileg és hatásukban is korlátozottak voltak.

Korunkban a nukleáris fegyver tömegessé válásával azonban a helyzet megváltozott. A két ellentétes társadalmi rendszer országai közötti háború, amely kétségtelenül kiterjedne a Föld egészére, többé már nem lenne megítélhető csupán osztályérdekek és osztályszempontok alapján, mivel az emberiség pusztulásával, az eddig létrehozott szellemi és anyagi értékek megsemmisülésével, a Föld lakhatatlanná válásával járna.

A világháború és a béke problémája napjainkban már kilépett az osztálykeretből, s egyetemessé, az egész emberiség sorsát eldöntő kérdéssé vált.

A béke megőrzésének és a biztonság fenntartásának legfontosabb garanciája a két világhatalom — a Szovjetunió és az Amerikai Egyesült Államok —, valamint a két szemben álló társadalmi rendszer alapvető erőit magában foglaló két szövetségi rendszer — a Varsói Szerződés és a NATO — közötti katonai erőegyensúly megléte és további megőrzése. A katonai erőegyensúly megbomlása, eltolódása az imperialista hatalmak javára, beláthatatlan és jóvátehetetlen következményekkel járna a béke és a biztonság ügyére. A nukleáris háború túlélésének és megnyerésének „lázálma” az egész emberiséget veszélyeztető kalandor lépésre ösztönözhetné a szocializmus elvakult ellenségeit, akik ismét célul tűzték ki a szocialista társadalmi rendszer megdöntését és a szocialista eszmék háttérbe szorítását.

Az Egyesült Államok és a NATO vezető körei által szított, s az emberiség anyagi létalapjait egyre jobban fenyegető fegyverkezési versenyt a Szovjetuniónak és a Varsói Szerződés többi tagországának feltétlenül vállalniok kell. Az imperialista hatalmak fegyverkezési kihívását nem lehet nem elfogadni, mert ez döntő katonai erőfölényhez juttatná őket. Ebben az esetben olyan katonai erővel rendelkeznének, amelynek birtokában rákényszeríthetnék akaratukat a Szovjetunióra és szövetségeseire, s az imperialista hatalmak érdekeinek megfelelő feltételeket diktálhatnának. A fegyverkezési verseny következménye tehát az, hogy a katonai erőegyensúly mindig magasabb szinten valósul meg.

A Varsói Szerződés országainak vezetői számos esetben kijelentették, hogy nem törekszenek katonai erőfölényre. Megelégszenek a katonai erők egyenlőségével. Nincsenek ugyanis olyan céljaik és szándékaik, amelyek katonai erőfölényt feltételeznének. Ugyanakkor senkinek sem engedik meg, hogy erőfölényt vívjon ki velük szemben. Az egyensúlyt a katonai erők és a fegyverzet lehető legalacsonyabb szintjén kívánják fenntartani. Erre már számos javaslatot tettek, amelyek azonban pozitív válasz nélkül maradtak.

Az Egyesült Államok és a NATO vezetése — védelmi és biztonsági érdekekre hivatkozva — újabb és újabb, még költségesebb fegyverrendszereket állít hadrendbe. Olyan „szuperfegyver” létrehozására törekszenek, amely jelentős fölényt biztosítana számukra. Ilyen fegyvert azonban eddig nem sikerült létrehozniok. A Szovjetunió mindig viszonylag rövid idő alatt megteremtette a megfelelő hatékonyságú ellenfegyvert.

Az új fegyverrendszer megtervezése, kipróbálása és tömeges hadrendbe állítása minimálisan 10, egyes esetekben 15—20 évet is igényel. Ez a viszonylag hosszú időszak lehetőséget biztosít a másik félnek is megfelelő ellenrendszabályok bevezetésére. Ezért a két nagyhatalom jelenlegi tudományos, műszaki, ipari potenciálja mellett egyik fél sem tehet szert lényeges és huzamos ideig tartó fegyverzeti fölényre. Így lesz ez az Egyesült Államok által kierőszakolt űrfegyverkezéssel is, amelynek teljes megvalósítása a legoptimálisabb számítások szerint 15—20 év. Így végeredményként ezek a fegyverek sem biztosítanák kiagyalóik számára a katonai erőfölényt, a sebezhetetlenséget. A Szovjetunió — az eddigiekhez hasonlóan — ismét képes lesz megfelelő ellenrendszabályok bevezetésére.

Mindez azt mutatja, hogy az újabb, még költségesebb fegyverkezési programok megvalósítása nem jelent majd nagyobb biztonságot. Sőt! A másik fél jogos ellenlépései következtében jelentősen csökkenne a kezdeményező biztonsága is. Valós biztonságot napjainkban csak a politikai, gazdasági és katonai téren hozott, egymással összehangolt, az egyenlőség és az egyenlő biztonság elvén alapuló rendszabályok hozhatnak. Ma már egyetlen — még világhatalomnak számító — ország sem teremthet magának biztonságot a potenciális ellenfél rovására.

Korunkban, amikor az emberiség növekvő háborús veszéllyel, fenyegetéssel néz szembe, a biztonság utáni vágy, az erre való törekvés természetesebb, jogosabb és megalapozottabb, mint bármikor a történelemben. Ezt dokumentálja az egész világon egyre erősödő és tömegessé váló békemozgalom is.

A biztonság igényének hangoztatása a nemzetközi politikai életben is igen gyakori. Időről időre találkozunk olyan fogalmakkal, mint a nemzetközi biztonság, az európai biztonság, az ENSZ Biztonsági Tanácsa, a biztonsági rendszer, a politikai, katonai, gazdasági biztonság stb. Figyelembe kell venni, hogy a biztonság fogalma és tartalma nem állandó. Az mindig függ a veszélyeztetettség, a fenyegetettség mértékétől, valamint más — objektív és szubjektív — tényezőktől. Ezért például a nukleáris korban a biztonság és annak tartalma is egészen más, mint korábban az atomfegyverek megjelenése előtt.

Bonyolítja a helyzetet az is, hogy az egyes országok a fogalom kifejtésére nem egységes terminológiát használnak. Az Egyesült Államokban a nemzetbiztonság fogalma terjedt el. A NATO-országok zömében a biztonság kifejezést használják. A Szovjetunióban és a szövetséges szocialista országokban pedig általában a nemzetközi biztonságról beszélnek, de gyakran együtt használják a béke és a biztonság fogalmát is. Ez abból ered, hogy a béke biztonság nélkül csak látszólagos, instabil, s fennáll a veszély, hogy bármikor megszólalhatnak a fegyverek.

Könyvünkben a biztonság fogalmán olyan helyzetet értünk, amelyben az államok függetlenségét más országok nem fenyegetik és nincsenek kitéve annak, hogy belügyeikbe külső hatalom avatkozzék be. A biztonság azon elemeit, amelyek egy adott országban a szervezett állami élet, a törvényesség, a rend fenntartását hivatottak kielégíteni, nem vizsgáljuk. Ezekre ugyanis inkább a belbiztonság terminológia használatos és helyénvaló.

E könyv megírásával azt a célt tűztük magunk elé, hogy az említett problémák rövid kifejtése, s lehetőség szerinti bizonyítása mellett, sokoldalúan vizsgáljuk és elemezzük a biztonság és a vele kapcsolatos fogalmak elvi és gyakorlati kérdéseit, és ezzel segítsük az olvasót e bonyolult kérdéscsoport megértésében.

Szükség van erre azért is, mert az utóbbi időben tovább nőtt a nukleáris háború veszélye. Az 1980-as évek elején a háborús feszültség fokozása — biztonsági érdekekre hivatkozva — az Egyesült Államok és a NATO hivatalos dokumentumainak, s vezető személyiségei megnyilatkozásainak elválaszthatatlan részévé vált. Mérsékeltebb hangnem, a tárgyalási készség hangoztatása csak 1984 elejétől következett be.

A történelem az utóbbi évtizedekben — szerencsére — nem az imperializmus vezető köreinek kívánsága szerint alakul. Reálisan léteznek, sőt egyre gyarapodnak azok a politikai, katonai és gazdasági erők, amelyek rendre meghiúsítják az agresszív elképzeléseket. Ezek megismerése bizonyára bizakodást ébreszt majd az olvasókban, s ösztönzi őket a béke és a biztonság megőrzésében való személyes részvételre.