Háborúkat többféle indítékból vívtak a történelem során: szerelemből és/vagy hatalomvágyból, vallási ellentétek miatt stb. A háborúzás okai között azonban mindig is a gazdasági tényezőknek volt különös jelentősége.

Az ellenség területének és lakosságának megszerzése eleinte „csak” nagyobb fokú meggazdagodáshoz vezetett. Az ókorban a rabszolgák utánpótlását többnyire a leigázott területek lakossága adta, amely lakosság a győztes fél számára értékeket teremtett, mégpedig többnyire a korábban saját tulajdonát képező földeken. A mai, saját magát „civilizáltnak” tekintő ember néha elszörnyedve gondol a „barbár” népekre, amelyek a legyőzött ellenség férfilakosságát kiirtották vagy kényszermunkára deportálták; és ezzel – a győztes országban megvalósuló jövedelemtermelés mellett – az ellenség fizikális utánpótlását is meggátolták. De vajon végső soron nem ugyanezt jelentette-e a XX. században nem egy esetben alkalmazott módszer is, nevezetesen hogy hadifoglyokkal végeztettek termelő tevékenységet? Igaza lenne Gyarmati Istvánnak, amikor az emberiség fejlődését az erőszak alkalmazására szolgáló technikai eszközök egyre tökéletesebbé válásában (is) látta? Akár igennel, akár nemlegesen válaszolunk, egy kérdés mindenképpen nyitott marad: mennyire veszélyes az újabb és még újabb haditechnika kifejlesztése, illetve mennyiben szolgál(hat)ja éppen ez a világméretű biztonságot?

A háború útján megszerezhető puszta terület és leigázható népesség gazdasági jelentősége később csökkent, és egyre inkább a – jóval szélesebb értelmű – piaci tényező lépett előtérbe: a megszállt területeken adókat szedtek, amelyek a támadó ország államkincstárába áramolva komoly szerepet játszottak az adósság csökkentésében, vagy akár annak felszámolásában is; a belföldön hiányos keresletet pedig újabb területek bekebelezésével növelték meg. Erre vezethető vissza, hogy kialakult a gazdaságelmélet e kérdés elemzésével foglalkozó ágazata, a térséggazdálkodás. Ennek lényeges eleme, hogy a gazdagság fokozásáért folytatott háború célja már – modernebb közgazdasági szakkifejezéseket használva – nem csak a termelési tényezők közvetlen birtoklása, hanem a felek egyben a meggazdagodást elősegítő közvetett feltételekért is hadba szállnak.

Napjainkban minőségileg új – első látásra békésnek tűnő, de hatását tekintve legalább olyan ádáz – küzdelem figyelhető meg a lakosság; pontosabban: a lakosság egy része, a „kiművelt emberfő” megszerzéséért. Kérdés, hogy a közgazdaságtudományi szakirodalomban általában „agyelszívásként” emlegetett jelenség vajon mennyiben és milyen mértékben különbözik az előzőekben felsorolt, a mindenkori győztes által hozott intézkedésektől? A szakképzett munkaerő, különösen a „kreatív koponyák” hiánya nem hat-e napjainkban ugyanolyan károsan a függő helyzetben lévő gazdaságokra, mint a lakosság megtizedelése évszázadokkal korábban?

Főleg az agyelszívás jelenségével kapcsolatban merül fel a kérdés: Ki is a győztes a jelenkori háborúkban? A II. világháború után jogilag egyértelműen vesztesnek tekintett Németország és Japán a múlt század második felében olyan látványos gazdasági fejlődést mutatott, amelynek eredményeként viszonylag rövid időn belül az őket katonailag legyőző több ország is tőlük gazdaságilag függő helyzetben találta magát. Mondhatjuk-e, hogy e két ország a háborút elvesztette ugyan, de a XX. század második felét „megnyerte”?

Ha pedig tudomásul vesszük, hogy katonailag legyőzött államok nem sokkal vereségük után gazdasági győzelmet ünnepelhetnek, akkor a katonai biztonság kérdését is újra kell gondolni. Rég elmúltak azok az idők, amikor egy-egy erős megszálló hadsereg biztosította a „rendet” a leigázott térségekben, s így a győztes számára is. Feltehetően olyan állam(közi) struktúrák sem túl hatékonyak, amelyekben a periférián elhelyezkedő régiók a határőrség szerepét töltik be a közös ellenséggel szemben, hiszen – éppen a gazdasági tényezők térnyerése miatt – mindinkább jellemző, hogy a periférián lévő egyik-másik régió sokkal szorosabb kapcsolatokat ápol a közös „ellenséggel”, mint a központtal.

Ez a körülmény újabb kérdéseket vet fel: Ha napjainkban a különböző társadalmi és gazdasági rendszerek között erősödik a gazdasági folyamatok diffúziója, akkor nehezen képzelhető el, hogy a gazdaság- és biztonságpolitikai intézkedéscsomag szerves részét éppen a központilag irányított gazdaságpolitika alkotja majd. Még a győztes fél túlélése szempontjából is sokszorosan nagyobb szerepe lesz a rugalmasságnak, amellyel a birodalomnak a kívülről érkező külső változásokra reagálnia kell(ene). E tekintetben a birodalom centrumának lényegében egyetlen lehetősége marad, nevezetesen az, hogy – főként gazdaságilag – erőteljesebben kösse magához a perifériákat, mint amennyire ezt más térségek megvalósíthatják. Ez viszont azt jelenti, hogy a legyőzött országot, régiót stb. viszonylag rövid időn belül kénytelen lesz olyan partnerként kezelni, aki mostantól úgyszólván saját jól felfogott – gazdasági – érdekében tart ki korábbi ellensége mellett. A győztes félhez csatolt területek értelemszerűen teljes kizsákmányolása ezért szükségképpen a szóban forgó térség fejlesztésének elősegítésével egészül ki. Igaz, ennek túlzott mértéke a birodalmon belül versenytársat is életre hívhat...

Gazdaságelméleti szempontból is fontos kérdések várnak megválaszolásra. Az európai térképet alaposan átrajzoló I. világháború után, pontosabban 1922-ben Heller Farkas azt a kérdést elemezte akadémiai székfoglaló előadásában, hogy a napjainkban neoklasszikusnak nevezett, de akkoriban még nagyon fiatal gazdaságelméleti irányzat mennyiben képes értelmezni a háború okozta gazdasági hatásokat, illetve a háború alatt hozott intézkedéseket. Válasza úgy szól, hogy a gazdasági életet – kívülről (!) – befolyásoló háború nem változtatta meg az elemzés tárgyát képező gazdaságelméleti tételek érvényességét. Ugyanabban az időben, évszám szerint: 1919-ben John Maynard Keynes a következő lépést is megtette, amikor azt vizsgálta, hogy a háború után nemzetközi szinten hozott gazdaságpolitikai intézkedések hogyan hatnak az európai gazdaságok fejlődésére. Válasza egybehangzó Winston Churchill sajnálatosan beigazolódott jóslatával, amelyet a Versailles-i békeszerződés megkötése után fogalmazott meg: „Most vetettük el a következő háború magvait.”

Ezzel vissza is tértünk a kiinduló kérdéskörhöz: Milyen kapcsolatban áll egymással a háború és a gazdaság napjainkban? Lehet-e mindenfajta háborút vagy – a hatását tekintve ezzel sokszor egyenértékű – terrorcselekményt gazdasági okokra visszavezetni? Amennyiben pedig más tényezők (vallás, hagyományos ellentétek stb.) által motivált háborúk is előfordulnak, akkor ezek hogyan hatnak a gazdasági életre?

Nevertheless, in reality economic actors are not well informed about all the alternatives and alternative costs. Actors are not perfectly informed; consequently, perfect rationality cannot exist. It is only a special, narrowed-down case of rationality, which is applied in economics. It does not make use of the results of social sciences about human behavior and decision. There is a significant difference between the concept and interpretation of rationality in the field of psychology and economics.

Konferenciánk keretében feltehetően nem sikerül választ találni minden egyes kérdésre. Mégis tanulságos lehet ennek a – legszorosabb értelemben vett – életbevágóan fontos problémának újbóli, s valószínűleg most sem utolsó alkalommal történt átgondolása.

Meyer Dietmar