Könyvemben a civil és a katonai szféra viszonyának elméletét fejtem ki. Az olvasó sok történelmi anyagot talál benne, elsősorban az Egyesült Államokról, de Európáról és Ázsiáról is. Könyvemben azonban nem kísérlem meg, hogy általános történelmi leírást adjak a civil és a katonai szféra viszonyáról, sem azt, hogy a civil és a katonai szféra valamely specifikus vetületét elemezzem. Sokkalta inkább arra törekedem, hogy kialakítsak valamely szemléletet és gondolkodásmódot a civil és a katonai szféra viszonyának vizsgálatához, vagyis elméleti keretet dolgozzak ki. Egy probléma megértéséhez elméletre van szükség; az elmélet elvonatkoztatást igényel; az elvonatkoztatás pedig megköveteli a valóság leegyszerűsítését és rendszerezését. Egyetlen elmélet sem tud azonban magyarázattal szolgálni minden tényre, így e könyv olvasója néha esetleg úgy érezheti, hogy a szerző elgondolásait és meghatározásait túlságosan élesen és pontosan vázolja, s azok túlságosan is távol állnak a valóságtól. A való világ nyilvánvalóan a keverékek, irracionalitások és képtelenségek világa; hús-vér személyiségek, intézmények és hiedelmek nem gyömöszölhetők bele takaros logikai kategóriákba. Ámde takaros logikai kategóriákra szükség van, ha hasznosan, eredményesen akarunk gondolkodni a valós világról, amelyben élünk, s ebből tanulságokat kívánunk levonni szélesebb körű alkalmazásra és felhasználásra. Kénytelenek vagyunk olyan jelenségekből általánosítani, amelyek sohasem érvényesülnek teljesen az emberi észjárás törvényeinek megfelelően. Az elmélet egyik mércéje az, milyen mértékben öleli fel és magyarázza meg valamennyi releváns tényt. Egy másik mércéje – s ez a fontosabbik – az, milyen mértékben öleli fel és magyarázza meg minden más elméletnél jobban ezeket a tényeket. A civil és a katonai szféra viszonya tanulmányozásának hiányossága, hogy túlságosan kevéssé foglalkozik elméletek alkotásával. A civil és a katonai szféra viszonyának egyetlen elmélete, amely valamelyest szélesebb körben elterjedt az Egyesült Államokban, az amerikai liberalizmus alapvető elveiből eredő föltételezések és hiedelmek zűrzavaros és rendszerezetlen halmaza. Az eszmék ezen gyűjteménye nem elégséges, mert számos fontos tényt nem ért meg, s elavult, mert olyan értékhierarchiában gyökerezik, amely kétes érvényű a jelenkori világban. Könyvem arra törekszik, hogy gyümölcsözőbb és használható keretet javasoljon, s fölvesse és meghatározza a civil és a katonai szféra viszonyának tanulmányozásával kapcsolatos legfontosabb elméleti kérdéseket. Legfontosabb célkitűzését akkor éri el, ha további gondolkodásra ösztönöz a civil és a katonai szféra viszonyát és a nemzetbiztonságot illetően.

Könyvem két alapvető módszertani feltételezésre épül. Először: feltételezzük, hogy a civil és a katonai szféra viszonyát bármely társadalomban egymással összefüggő tényezők rendszereként kell tanulmányozni. Az ilyen rendszer legfőbb alkotóelemei: a katonai intézmények formális, strukturális helyzete a kormányzatban; a katonai csoportok informális szerepe és befolyása a politikában, és általában a társadalomban; a katonai és nem katonai csoportok ideológiájának jellege. Egy ilyen átfogó rendszer részeiként ezen tényezők egyike sem változhat meg anélkül, hogy további változásokat ne idézzen elő a többi tényezőben. Így például a japán és a német tisztikar eltérő ideológiája közvetlenül folyt az (általuk) társadalmunkban élvezett tekintély és gyakorolt befolyás különbözőségéből, valamint ezen társadalmak eltérő ideológiai jellegéből. Hasonlóképpen, az amerikai tisztikar befolyásában 1935 és 1945 között végbement változásoknak hallatlanul nagy hatása volt ezen tisztikar gondolkodásmódjára. A civil és a katonai szféra viszonyának minden rendszerében tehát komplex egyensúly áll fenn egyrészt a hadsereg tekintélye, befolyása és ideológiája, másrészt a nem katonai csoportok tekintélye, befolyása és ideológiája között. Az egyensúly számtalan különféle módon érhető el. Könyvem második módszertani feltételezése azonban éppen az, hogy a katonai intézmények természetével és céljával kapcsolatos bizonyos premisszákból kiindulva elvontan meghatározható az egyensúlyok azon sajátos típusa – „objektív civil ellenőrzés” –, amely maximálja a katonai biztonságot. E norma alkalmazásával elemezhető, milyen mértékben hajlamos a civil és katonai szférák viszonyának rendszere bármely társadalomban fokozni vagy csökkenteni az adott társadalom katonai biztonságát. Úgyszintén fölvázolhatók a rendszer összetevő elemeiben végbemenő azon változások, amelyek akkor válnak szükségessé, amikor a rendszernek fokozott mértékben kellene közelítenie az „objektív civil ellenőrzés” egyensúlyához.

Művem egyes részletei korábban az alábbi helyeken jelentek meg: „Civilian Control and the Constitution”, American Political Science Review, L. (1956. szeptember), 676–699. o. és „Civilian Control of the Military: A Theoretical Statement”, in Heinz Eulau, Samuel J. Eldersveld és Morris Janowitz (szerk.), Political Behavior: A Reader in Theory and Research (Gleoncoe, Ill.: The Free Press, 1956.) 380–385. o.

E könyv megírását a Social Science Research Council (Társadalomtudományi Kutatótanács) egyetemi kutatási ösztöndíja tette lehetővé. Mélységes hálámat kívánom kifejezni segítségéért a Tanácsnak, Pendleton Herringnek, a Tanács elnökének szüntelen bátorításáért és érdeklődéséért, s V. O. Key, Jr. professzornak, amiért erre az ösztöndíjra javasolt. Jóllehet az alábbi személyek talán nem is sejtik, milyen hatással voltak e könyv megszületésére, a politikával kapcsolatos elgondolásaim általában sokat köszönhet idősebb kollégáim bölcsességének és meglátásainak. E kollégáim: Arthur N. Holcombe, William Yandell Elliott és Louis Hartz professzorok. Kéziratomat teljes egészében elolvasta Morris Janowitz professzor (University of Michigan), Dr. Paul Y. Hammond (Columbia University), Ernest R. May professzor (Harvard) és Trevor N. Dupuy ezredes; valamennyien különféle hasznos kritikai megjegyzéssel és javaslattal segítettek, messze túlmenően azokon a területeken, amelyeken a szociológiában, az államtudományokban, a történettudományban és hadtudományban tevékenykednek. Alexander J. Cella szintén elolvasta a kéziratot még korai változatában. A kéziraton végzett munkája – amely meghaladta a barátság követelményeit – nagymértékben hozzájárult a szószaporítások kíméletlen kiirtásához, valamint a végleges szöveg stiláris javításához.

Hálámat fejezem ki Paul H. Nitzének és Henry Rosovskynak a kézirat egyes részleteihez fűzött megjegyzéseikért, Lewis Hertzmannek a kutatás egynémely aspektusához nyújtott segítségéért, továbbá Anne Louise Coffinnak (Harvard Press) türelmes és segítőkész szerkesztői bírálatáért. Kiváltképpen le vagyok kötelezve édesanyámnak, amiért gondosan elolvasta a korrektúrákat, valamint Nancy A. Arkelyannak, Carolyn N. Carpenternek és Martha Ann Kellerannek, amiért segítségére voltak ebben a vesződséges munkában. Végezetül őszinte nagyrabecsülésemet fejezem ki Kirkland House-beli kollégáimnak, Howard L. Erdmannek, Warren B. Harshmannek, Stephen I. Hochhausernek, Howard H. Musonnak, Roger C. Ravelnek és Stanley L. Tobinnak a hivatkozások és idézetek ellenőrzésével végzett felbecsülhetetlen értékű munkásságukért. Mindezek a barátaim, bírálóim és társaim megkönnyítették az alkotói folyamatot, de végső soron természetesen ez az én könyvem, s teljes egészében én vagyok felelős érte.

S.P.H.

Cambridge, Massachusetts
1956. november