A Magyar Honvédség – hasonlóan a társadalom más területeihez – a rendszerváltás követő években jelentős változáson ment keresztül. A végbement változások legfontosabb jellemzője, hogy módosult a tömeghadseregekre utaló szervezeti felépítés, csökkent a vezetési szintek száma, átalakult a gazdálkodás rendszere, lényegesen módosult a személyi állomány összetétele, illetőleg jelentősen csökkent a haderő létszáma is. Rövidebben: létrejött a feltétele egy tisztán önkéntesekből álló haderő megteremtésének.

A fenti változások mellett – vagy talán éppen annak érdekében, és következtében – 1999. március 12-én a Magyar Köztársaság teljes jogú tagjává vált az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének. Ez egy igen jelentős határkő a Magyar Honvédség életében, mégpedig azért mert bármely haderő csatlakozása egy katonai szövetséghez – jelen esetben a NATO katonai szervezetéhez – csak akkor lehetséges, ha az újonnan jelentkező, minden tekintetben illeszthető és illeszkedni képes. Azaz a csatlakozás csak egy kompatíbilis haderő számára lehetséges. Ez a kompatibilitás pedig nem csak (és nem is elsősorban) a hasonló típusú haditechnikai eszközök beszerzésével oldható meg, hanem a szervezet egészének átalakítása – jelen esetben a személyi állomány biztosítási módjának megválasztása – is elengedhetetlenné válik.

Már a csatlakozást megelőző időben nyilvánvalóvá vált, hogy a Magyar Köztársaságnak (és természetesen a leendő szövetséges partnereknek is) egy kisebb létszámú, minőségileg sokkal jobban felszerelt és kiképzett, úgynevezett profi magyar haderő működtetése, fenntartása felelne meg legjobban. Ennek kapcsán a jövőbeni korszerű magyar haderővel kapcsolatos elképzelések egyre karakteresebben formálódtak, s egyre hangsúlyosabban jelentkeztek a sorkatonai szolgálati időt jelentős mértékben csökkenteni, sőt az azt megszüntetni szándékozó elképzelések is.

Napjainkra a Magyar Honvédség – létszámában és szervezeteinek számát tekintve – mintegy harmadára csökkent, kiegészítése vegyes rendszerű, s a NATO követelményeket is teljesíteni képes haderővé vált. E folyamat igen fontos részeként tekinthető, hogy a Magyar Honvédség személyi állományának biztosítása terén, 1992-ben bevezetésre került a szerződéses katonai szolgálat. Ez azért fontos, mert erre a lépésre alapozva, a folyamatot kiszélesítve, a döntés napjainkra már egy hivatásos haderő csíráját mutatja.

2001. január 29-én – az ország első toborzó irodája átadását követően – új lendületet vett a szerződéses katonai szolgálatra jelentkezők toborzása. De ez azt is jelentette, hogy a hadkötelezettség alapján szolgálatot teljesítő sorállomány teljes kiváltása, az önkéntes alapon jelentkező és katonai szolgálatot teljesítő szerződésesek katonák egyre nagyobb méretű jelenléte, több olyan kérdést vetett fél, amely a csapatok feltöltését, kiegészítését és azok hadrafoghatóságát egyidejűleg befolyásolja.

A szerződéses katona kifejezés még tíz évvel ezelőtt is jószerével ismeretlen fogalom volt a Magyar Honvédségben. Napjainkra viszont már egy ténylegesen meglévő állománycsoportot jelez, amely egyre növekvő létszámmal, egyre inkább meghatározó jelentőségre tesz szert a NATO katonai szövetségéhez tartozó magyar haderő életében, működésében, alkalmazhatóságában. Ebből eredően teljesen nyilvánvaló, hogy igen fontos feladatnak kell tekinteni azt is, hogy mindazok, akik munkájuk során bármilyen módon is találkoznak a szerződéses katonákkal, megismerjék azokat a tennivalókat, amelyek rájuk várnak e katonák rendszerbe állítása és szolgálati ideje alatt.

Jegyzetünkben ezért alapvetően a szerződéses állomány¹ és az önkéntes tartalékosok toborzásának kérdésével foglalkozunk, de érintjük a toborzás feltételeit, körülményeit, annak társadalmi, gazdasági és szubjektív oldalait is.

¹A szerződéses állomány tagja az a honvéd (rendfokozat nélküli a próbaszolgálat alatt) és tisztesi, tiszthelyettesi, tiszti rendfokozatú katona, aki a szolgálati viszonyt határozott idejű szerződésben vállalja.