Az 1991. február 25-én, több mint három és fél évtizedes fennállás után feloszlott Varsói Szerződés kérdőjelek sorát hagyta az öleléséből kiszabadult hajdani tagállamok számára. A legfontosabbak közül való a frissen visszaszerzett függetlenség megtartásának, valamint az ehhez szükséges garanciáknak a kérdése. Természetesen más-más tartalmat hordoznak e problémák az utódállamként is nukleáris nagyhatalomként továbbélő Oroszország, a középhatalom Ukrajna, vagy a hazánkhoz hasonló kisországok számára.

Az európai fejlődésben a kisállamok számára eleddig két lehetőség adódott a biztonsági garanciák megszerzésére: vagy a semlegesség igencsak a hatalmasabb szomszédok jóindulatától függő törékeny útja, vagy pedig a garanciák szélesebb körét biztosító szövetségi rendszerhez való tartozás lehetősége. Ez utóbbi értelemszerűen a tagállamok szuverenitásának korlátozásával és más elkötelezettségek vállalásával is járt. A tábor kényszerfegyelmétől, s a szovjet megszállástól megszabadult Magyarország számára a rendszerváltás lázas óráiban pillanatnyi lehetőségként ismét felmerült az 1956-ban már egyszer igényként megfogalmazott semlegesség. Azonban csakhamar nyilvánvalóvá vált, hogy a bipoláris világrend hajdan irigyelt osztrák vagy finn utat ígérő modelljének követése az új körülmények között nemcsak lehetetlen, hanem az egypólusúvá vált világban értelmetlen is. A felismerés eredménye a magyar politikai erők túlnyomó többsége által támogatott törekvés: a teljes jogú tagságot célbavevő közeledési folyamat a tagállamok számára garanciákat nyújtó, s prosperáló fejlődésükhöz kereteket biztosító nyugati szervezetekhez.

Ez az út nem ígérkezik sem rövidnek, sem könnyűnek. A Londoni Nyilatkozattal és a római csúcstalálkozón elfogadott határozatokkal a NATO megteremtette ugyan a szervezet alkalmazkodási programját az új körülményekhez, de sem az új stratégiai koncepció, sem pedig a hajdani Varsói Szerződés tagállamokkal való együttműködést biztosító Észak-atlanti Együttműködési Tanács nem számolt a NATO kibővülésének lehetőségével. Ugyancsak az együttműködés és nem pedig a csatlakozás jegyében fogalmazódott az 1994-es NATO csúcstalálkozó előtt közzétett „Partnerség a békéért” elnevezésű amerikai javaslat. Ráadásul a csatlakozni kívánó közép-epurópai országok sem tudták még egyértelműen nyilvánvalóvá tenni, hogy ők mely területeken tudnának hozzájárulni az Észak-atlanti Szerződés Szervezete erősítéséhez, az átalakulás alatt levő szervezet új feladatainak megoldásához. Pedig a tagsághoz bizonyosan a közösen megoldandó feladatokon, s magának a NATO-nak a jobb megértésén keresztül vezet az út. A Stratégiai és Védelmi Kutatóintézet a maga részéről a NATO-ra vonatkozó alapvető ismereteket tartalmazó kézikönyvnek a szélesebb olvasóközönség számára való hozzáférhetővé tételével kíván hozzájárulni e közeledési folyamathoz. Külön köszönetet mond ezúttal mindazoknak, akik a kézikönyv fordításához, s gyors megjelentetéséhez hozzájárultak.

Bp. 1993. december 1.

Gazdag Ferenc