Az Észak-atlanti Együttműködés Szervezete, közismertebb rövidítéssel: a NATO - a szemünk láttára alakul át. A világ leghatalmasabb politikai-katonai szervezetének 16 tagállama három kontinensen található, de szövetség biztonsági és stratégiai érdeklődése gyakorlatilag mindig világméretű volt. Ma már elmondható, hogy a NATO, amely tipikusan a hidegháború szülötte volt, a nyertese is lett e különleges háborúnak. Miként azonban a világtörténelmi méretű győzelmek esetében oly gyakran történni szokott, a győztesek a diadal után legalább akkora változáson mennek át, mint a vesztesek. Kontinensünk szerencséje a hidegháború esetében ezúttal nem hagyományos értelemben vett győzelemről és vereségről van szó.

A győzelmet követő változás egyidejűleg, de nem egyforma nyomatékkal jelentkezik a NATO külső és belső környezetében. Természetüknél fogva látványosabbak a külső átalakulást kísérő politikai mozgások, hiszen azt láthatjuk, hogy a hajdan minden rossz forrásaként feltüntetett politikai-katonai szervezet kezet nyújt korábbi ellenfeleinek. Kijelenti, hogy nem tekinti őket továbbá ellenségnek, hanem konzultálni, mi több együtt kíván működni velük a legkülönfélébb területeken. Találkozók tucatjait szervezi a legmagasabb katonai szintektől a közkatonákat érintő közös hadgyakorlatig, fiókszervezeteket, konzultációs fórumokat hoz létre a közös érdeklődésre számot tartó problémák megtárgyalására. Vezető hatalmának, az Egyesült Államoknak javaslatára partneri együttműködést javasol mindazon országoknak, amelyek hajlandók abban részt venni. Egyes vezetői már hajlandónak mutatkoznak arról is értekezni, hogy milyen új államokkal kellene a szervezetet kibővíteni.

Kevésbé érzékelhetők a korszakunk politikai megrázkódtatásaitól megfásult átlagember számára a NATO változásainak belső tünetei. Pedig ezek a belső változások jelentőségüket tekintve nem kisebb horderejűek a külsőknél. Az ellenfél nélkül maradt szervezetnek új legitimációs bázist, új funkciókat és tevékenységi formákat kell önmaga számára találnia, s mindehhez radikálisan át kell formálnia az eddigi szervezetet is. E belső változási folyamat 1989-től egyre határozottabban érzékelhető és kisérhető figyelemmel a NATO számos vezető testületének különböző dokumentumaiban is. Elég talán csak arra utalnunk, hogy míg a szervezet 1989-es brüsszeli tanácskozásán még csak ígéretesnek és bíztatónak minősítette a közép- és kelet-európai fejlődését, 1990-es nyári, londoni nyilatkozatában, majd az egy évvel későbbi római deklarációjában azonban már az új helyzethez való alkalmazkodás koncepciója is megfogalmazódott. S e folyamat azóta is tart.

A jelen kötet a szélesebb hazai olvasóközönség számára eleddig alig hozzáférhető, s kevéssé ismert dokumentumokat tartalmaz a NATO belső átalakulásának legkülönfélébb aspektusairól. Közzétételükkel a Stratégiai és Védelmi Kutatóintézet folytatja azt a munkát, amelyet a NATO-kézikönyv publikálásával kezdett meg. Abban a meggyőződésben teszi ezt, hogy a NATO-hoz való közeledés folyamata szükségképpen a megértés és a megismerés lépcsőfokaival kezdődik.

Budapest, 1994. augusztus 2.

Gazdag Ferenc