Németek, osztrákok és magyarok : I.(Habsburg) Rudolf király, IV. (Kun) László magyar király, kb.15.000 fő.
Csehek és szövetségeseik : II. Ottokár (Otakár) király, kb. 10.000 fő, főként nehézlovasok.

A Német-Római Császárság trónjáért folytatott küzdelem dőlt el a morvamezei csatában, melyet (egyrészt, mivel a helyszín hivatalosan nem oda tartozik, márészt megkülönböztetendő az 1260-ban vívott másik ütközettől) dürnkurti csataként is emleget a szakirodalom.
II. Ottokár cseh király egyre erősödő hatalmától félve a német fejedelmek 1273-ban egy sváb grófot, Habsburg Rudolfot választották királynak. Mivel a cseh főnemesség és Ottokár között nem volt felhőtlen a viszony, Rudolf úgy gondolta, egy háborúval lezárhatja a vitás kérdést. Tudatában volt viszont annak, hogy egymaga nem tud akkora haderőt kiállítani, amely sikerrel vehetné fel a harcot a csehekkel és az őket támogató csapatokkal, ezért az ifjú magyar királyhoz, IV. Lászlóhoz fordult segítségért, aki nehézlovasokkal és kunokból álló könnyűlovasságával is Rudolf segítségére sietett. Az összecsapásra 1278. augusztus 26-án került sor.

A magyar kontingens a három részre tagolt hadrend bal szárnyát foglalta el, elöl a kunok, hátrébb a nehézlovasság. A jobb oldalon az osztrák, mögöttük a sváb és stájer lovasság állt fel, hátul Rudolf a legerősebb egységet vezette. A 16 éves magyar királyt nem engedték a harctérre, egy dombon foglalt hadállást a magyar tartalékkal.
Ottokár jobb szárnyát (a magyarokkal szemben) a csehek, morvák és lengyelek alkották, a másik oldalon (az osztrákokkal szemben) a németek, a bajorok és a brandenburgiak foglaltak állást, a gyengébb erőt képviselő lengyeleket hátrébb vonták tartaléknak.

A modern rekonstrukciók megállapítják, hogy a létszámot tekintve Rudolf élvezett előnyt, de Ottokár erős minőségi fölényben volt mind a nehéz-, mind a könnyűlovasság tekintetében. Ez döntőnek bizonyulhatott volna, a gyalogos, ill. kisegítő alakulatok ugyanis nem is vettek részt a fegyveres küzdelemben.
A harcot a kun könnyűlovasság kezdte. A kor hadviselésében már a nehézlovasság dominált, de a nyílzáporukat az ellenségre zúdító kunoknak sikerült megbontaniuk a cseh sereg hadrendjét. Átkaroló hadműveletbe kezdtek, ami az ekkori hadviselést ismerve nem lehetett tudatos hadmozdulat, sokkal inkább a helyzet szülte lépés. A magyarok nehézlovasai is megindultak, ők „szokványos módon” vívták a csatát a megrendült cseh vonalak ellen. Sikerüket látva a lengyelek tartalék hadereje harc nélkül megfutott, ezt később sokan árulásként magyarázták. A magyarok fokozatosan előrenyomulva végül a cseh táborig jutottak el.
A másik szárnyon a létszámfölényben lévő cseh nehézlovasság áttörte az osztrák arcvonalat. Rudolf kevés híján a csatamezőn vesztette életét, lovát kilőtték alóla, ő pedig majdnem a Weidenbach patakba fulladt. A legkritikusabb pillanatban avatkozott közbe az osztrák tartalék, oldalba támadva és hátrálásra késztetve a cseheket.

Ekkor kellett volna harcba lépnie a csehek tartalékának, őket viszont a magyarok addigra megfutamították, így az ütközet számukra már veszve volt. Jellemző a kor felfogására, ahogyan Ottokár reagált: előrelovagolt, hogy személyes példamutatásával öntsön erőt övéibe. Vállalkozása hiábavaló volt, a királyt meggyilkolták, a halottat kifosztották, és levetkőztetve hagyták a harcmezőn.
A menekülni nem tudó cseh nehézlovasság súlyos veszteségeket szenvedett, amit csak tetézett a fosztogató kunok további pusztítása.

A dürnkurti csata győztes megvívása eldöntötte a hatalmi kérdést, a Habsburgok hosszú távú uralma kezdetének is tekinthető. A Közép-Európa feletti dominanciájukat vesztett csehek viszont ezt követően már nem játszottak vezető szerepet a térségben.
A küzdelem a magyar hadtörténet szempontjából is jelentős, kiváló példa a nehéz- és könnyűlovasság együttes alkalmazására.