A frank király, I. Nagy Károly a kora középkor egyik legismertebb uralkodója. Kis Pippin fia volt, akit már ifjú éveiben elkísért a hadjáratokra. Amikor Pippin meghalt, a királyság két fia között oszlott meg, de Károly és Karlmann között viszály támadt az utódlásról. A belharc első lépéseként Gascogne meghódítására került sor, de mivel Karlmann rövidesen meghalt, Károly saját kezében egyesítette a frank királyságot.
Ezt követően gyakorlatilag egész életében hadat viselt, zömmel új hódításokkal gyarapítva birodalmát. Kevésszer vívott nyílt csatát, leírások sem maradtak fenn a konkrét összecsapásokról, de annál többet tudunk hadszervezési és stratégiai módszereiről.
Jelentős haderőt épített ki, amelyben a parasztoknak és a városokban lakóknak kötelezően részt kellett venniük, és gondoskodniuk kellett a felszerelésükről is. Lovasai a módosabbak közül kerültek ki. Tavasztól őszig viseltek hadat, télire általában hazatértek. Ez a jól felszerelt, nagylétszámú hadsereg módot nyújtott arra, hogy egyszerre több hadoszlopban támadjon az aktuális ellenfelére, megosztva annak erőit.
Első hadjáratára 772-ben került sor, a pogány szászokat rohanta le, és igyekezett őket keresztény hitre téríteni. Számtalan alkalommal kellett visszatérnie, mert a szászok mindig újra fellázadtak, ha Károly más vidékeken viselt hadat. Így a végleges hódításra harminc évnél is hosszabb időre volt szükség.
773-ban Desiderius longobárd (lombard) király ellen a pápa kérte Károly segítségét. A hadjárat azt is bebizonyította, hogy Károly szokatlan cselekdetektől sem riadt vissza a hadviselésben. Miután csak szeptemberben vette ostrom alá Pavia városát, Desiderius úgy számított, a frankok hamarosan visszatérnek hazájukba. Nem így történt, Károly télen elfoglalta szinte egész Lombardiát, s a következő évben magát koronáztatta meg lombard uralkodónak.
775-ben és 777-ben újra a szászok ellen kellett vonulnia. Az utóbbi vállalkozás végén Paderbornban tartotta meg birodalma éves gyűlését. Ez átmeneti megnyugvást hozott ugyan, a szászokkal való konfliktus viszont még távolról sem zárult le.
778-ban Hispánia következett, a córdobai emír ellen lázadó arabokkal fogott össze. Szokása szerint több oszlopban indult útnak, elért néhány kisebb sikert, de a hazatérőben lévő sereg utóvédjét a Roncesvallesi-hágónál a baszkok lemészárolták, parancsnokuk, Roland gróf is elesett. Az ő sorsát az ófrancia Rolnad-ének örökítette meg. A hispániai hódításokat csak 801-ben, Barcelona elfoglalását követően tudta megszilárdítani.
Az elkövetkező években Aquitánia és a szászok jelentettek problémát, utóbbiak ellenállását 785-ben törte meg, de még ekkor sem végleg, kisebb lázadások még 804-ig előfordultak.
A szászok legyőzését követően az avar portyázók ellen kellett küzdenie. Előbb szilárd védelmet épített ki, majd 791-ben három hadsereggel támadta meg az avarokat az egykori Pannóniában. Bebizonyosodott, hogy az eredményes hadviseléshez milyen nagy szükség van a felderítésre, kémkedésre. Az avar területeket feldúlták, de a vidék még nem hódolt be. 793-ban, egy újabb hadjárat elején Károly megpróbálta összekötni egy csatornával a Rajnát és a Dunát, hogy vízi úton tudja ellátni seregeit. A sikert végül az avar belharcok hozták el, Pannónia maradékát Károly fia hódította meg 796-ban. Ekkor Károly a határ menti szláv törzsek ellen is hadat viselt.
800-ban már Európa nagyobb részét birtokolta, s ez év karácsonyán III. Leó pápa császárrá koronázta. Ezzel viszont egy újabb ellenfél, Bizánc jelent meg a színen; Itáliában 812-ig hadakozott egymással a két fél.
Ezt követően már kevesebb területi hódításra került sor, inkább a vikingek elleni védelem megteremtése kötötte le az uralkodót. A fegyvereseket viszont ez nem motiválta úgy, mint a zsákmányszerzéssel kecsegtető támadó hadjáratok. A védekezés szintén kockázatos és kimerítő volt, anyagi haszonnal viszont nem járt.
Károly uralkodói nagyságát jelzi, hogy még így is egyben tudta tartani birodalmát, ám halálát követően a vikingek és a muzulmánok támadásai súlyos csapásokat jelentettek az országra nézve.