Kr. e. 100 – 44

Caius Julius Caesar az ókor egyik legkiemelkedőbb alakja. Tipikus példája a késői köztársaság sikeres emberének: patríciuscsaládból származó férfiú, aki szónoki, államférfiúi és hadvezéri képességeiben is kiemelkedő volt. Ugyanakkor történetírói munkássága is említésre méltó, még akkor is, ha műveinek tárgya saját tevékenysége volt.
Hadvezéri pályafutása igazából Kr. e. 58-ban kezdődött. Az azt megelőző években megkötötte az ún. elős triumvirátust Marcus Licinius Crassusszal és Cnaeus Pompeiusszal (Kr. e. 60), majd konzul volt (Kr. e. 59). Ezen időszak alatt alapozta meg befolyását Rómában, ami megfelelő hátországot biztosított számára a galliai hadjárat során (Kr. e. 58–49). Galliában sok ellenfelet győzött le, és számtalan tapasztalatra tett szert. Rengeteget tanult a haditechnikai eszközök alkalmazásáról, a csapatszervezésről és -vezetésről. Átformálta a római légiók hadszervezetét. Későbbi pályafutása, hadjáratai szempontjából döntőnek bizonyult az, hogy rájött a hadvezér és katonái közötti bizalom fontosságára. Ezt sokszor az első sorokban harcolva vívta ki magának. Ez a kölcsönös egymásrautaltság erdeményezte azt, hogy igyekezett elkerülni a felesleges véráldozatokat, ha nem volt értelme a támadásnak, inkább a rendezett visszavonulást választotta. Szintén fontosnak érezte azt, hogy ígéreteit a későbbiekben betartsa, melyből katonai szempontból is sokat profitált. Erényei mellett meg kell említeni, hogy időnként hajlamos volt a meggondolatlanságra.
Galliai tevékenységéből kiemelendő két, Britannia elleni expedíciós hadjárata (Kr. e. 55 és 54), melyet a történészek egy része nem hódító-, hanem büntető expedíciónak tekint. Kr. e. 52-ben ostrom alá vette a gall Vercingetroix által védett Alesiát, de az ostrom közben „két irányban” kellet harcolnia, mivel egy jelentős felmentő sereggel is meg kellett küzdenie.
Kr. e. 56-ban újabb öt évre megújították a triumvirátust, de lányának, egyben Pompeius feleségének, Juliának a halála (Kr. e. 54) kezdte elhinteni a későbbi viszályok magvait, melyek további táptalajt nyertek Kr. e. 53-ban, amikor egy, a parthus birodalom területén vezetett hadjárat alatt Crassust meggyilkolták.
Kr. e. 49-ben Caesart visszarendelték Rómába, légióit pedig feloszlatták. Ekkor viszont ő már a Rubico folyónál, Itália határán állt, és híres mondását követően (A kocka el van vetve!) behatolt Itáliába, s ezzel megkezdősött a polgárháború. Serege nem volt túl nagy, de jól képzett és harci tapasztalatokkal rendelkező katonákból állt. Ennek ellenére nem került sor jelentős összecsapásra, Caesar okosan sorra maga mellé állította Pompeius egységeit, aki viszont átkelt Görögországba, így zárva ki annak lehetőségét, hogy egyetlen hadjárat döntse el a hatalom sorsát.
Ezt követően Caesar Pompeius „hátországa”, Hispánia felé vette az irányt. Itt is elkerülte a nyílt konfrontációt, hat hét nagyszerű manőverezését követően az ellenség megadta neki magát.
Kr. e. 48-ban már más taktikát választott, átkelt Görögországba, hogy döntésre vigye a polgárháborút. Dyrrachium mellett kevésen múlt, hogy nem szenvedett döntő vereséget, Pharszalosznál viszont ő mért megsemmisítő csapást Pompeius seregére. Ellenfele Alexandriába menekült, ahol meggyilkolták. Caesar ekkor eléggé kockázatos, és majdnem végzetes módon belebonyolódott az egyiptomi hatalmi vetélkedésbe, mely Ptolemaiosz király és nővére, Kleopátra között folyt, alkalmat adva Pompeius híveinek, hogy újraszervezzék haderejüket. Caesar Kr. e. 47-ben Kis-Ázsiába indult, ahol Zela mellett „villámháborús” győzelmet aratott (Veni, vidi, vici – Jöttem, láttam, győztem). Kr. e. 45-ben Mundánál Pompeius fiai ellen nyert csatát, majd visszatért Rómába.
Kortársai közül sokan nem értették meg, hogy a birodalmat nem a hódítások, hanem azok megtartása jelentik. Összeesküvést szőttek ellene, és Kr. e. 44 március idusán (15-én) meggyilkolták. Annak ellenére, hogy ilyen szerencsétlen véget ért, mégis ő volt, aki megteremtette egy majdnai birodalom és annak államszervezetének alapjait.