A Zenta
A Monarchia hajóhadának használhatósága jelentősen korlátozott volt. Egy erősen tagolt partszakasz védelméről kellett gondoskodnia, melyhez megfelelő erőkkel rendelkezett, ám ezek a hajók támadó hadműveletek végzésére már nem voltak alkalmasak, mivel teljes tüzelőkészletükkel is csak rövid távot tudtak megtenni. Fontos tényező volt, hogy a keskeny Otrantói-szoros elzárásával az egész flottát be lehetett szorítani az Adriára. Ezeket a tényeket figyelembe véve a hadvezetés a védekező hadműveleteket preferálta, és nem igazán számolt azzal, hogy a Földközi-tenger medencéjében is be kell vetnie egységeit.
Az antanthatalmak megállapodása következtében a fő ellenfél Franciaország volt, de brit egységek is állomásoztak a térségben, ám utóbbiak – egyébként kölcsönösen – a németeket tekintették fő ellenfelüknek. Ez a Monarchiára nézve azzal járt, hogy fő szövetségesétől csak kisebb segítségre számíthatott. A tengeri hadviselésre nagy hatással volt, hogy a hármas szövetség (Németország, a Monarchia és Olaszország) a felbomlás szélére jutott. A háború elején Olaszország semleges maradt, sőt, egyre inkább potenciális ellenségként kellett számolni vele. 1914 során ez a helyzet végig fennállt, ezért az adriai háború ezen szakaszát (egészen az 1915-ös olasz hadbalépésig) francia háború néven emlegetik. Törökország viszont október végén a központi hatalmakhoz csatlakozott, ám a fentebb említett földrajzi tényezők miatt a Monarchiára nézve ez csak kisebb jelentőséggel bírt.
A háború első napjaiban többnyire Montenegro elleni hadműveletek zajlottak. Egy kisebb osztrák-magyar kötelék augusztus 8-án szétlőtte Antivariban a rádióadót, szintén aznap a montenegróiak lövették a cattaroi hadikikötőt. 10-én a Monarchia blokád alá vette az ellenséges állam partjait. 12-étől a Monarchia már Franciaországot és Nagy-Britanniát is ellenfelei között tudhatta, és nem is váratott sokat magára az első összecsapás.
A Zenta
Augusztus 14-én a Máltán állomásozó francia-brit Földközi-tengeri Flotta parancsot kapott, hogy törje fel a Montenegro elleni blokádot. 16-án a Zenta cirkáló és az Ulan torpedóromboló látta el a blokádszolgálatot. 8 óra 20 perckor a Zenta jelentette, hogy 17 ellenséges hajó támadta meg. Parancsnoka, Pachner Pál fregattkapitány az Ulant menekülésre utasította, ez nem kis szerencsével sikerült is a kicsi és gyors hajónak: 1000 lövést adtak le rá, és abból egyik sem talált. A lassú, korszerűtlen Zentának viszont semmi esélye sem volt. A francia parancsnok megadásra szólította fel, de a régi cirkáló felvette a túlerővel a harcot. Egy darabig kizárólag az ellenség lőtt, a Zenta csak akkor kezdett tüzelni, amikor lövegeinek lőtávolába kerültek az antant hajói. A háromnegyed órás összecsapás kimenetele nem lehetett kétséges.
„A további ellenséges találatok tüzet okoztak a fedélzeten és az ütegben, úgy, hogy a hajó hátsó része és a hajóhíd között az összeköttetés lassankint lehetetlenné vált. Dacára Leonhardi Ferenc báró sorhajóhadnagy önfeláldozásának, lehetetlen volt eloltani a tüzet, mert a szivattyuk felmondták a szolgálatot, vezetékeik épp úgy szét lévén rongálva, mint a hajó villanyvilágítási telepe. Egy lövés az elülső kazánházban csapott le, vízbeömlést okozott és leszakította a gépügyelősegédnek mindkét lábát.”
A „Zenta” hadihajónk hősi küzdelme, p. 152.
A Zenta több súlyos találatot kapott, rommá lőve, lángolva süllyedt el. A vízbe kerültek mentésével senki sem törődött, sem barát, sem ellenség. A „szerencsések” (312 főből 139) öt órás úszást követően értek partot, hogy ott aztán montenegrói hadifogságba essenek.
A Zenta egyenlőtlen erők elleni küzdelme jelentős visszhangot keltett, a propaganda igyekezett kihasználni a hősies helytállást. Arról már kevesebb szó esett, hogy ez az epizód a Montenegro elleni blokád feladását eredményezte, amit aknák telepítésével, később tengeralattjárók bevetésével próbáltak meg pótolni.
A Zenta elsüllyesztése után Montenegro blokádja megszűnt, sőt, a franciák ellenőrizni tudták az Otrantói-szorost, „bezárva” ezzel az osztrák-magyar flottát az Adriára. További szándékuk volt, hogy a tenger felől utánpótlással lássák el montenegrói és szerb szövetségeseiket, ezzel párhuzamosan pedig egyre beljebb nyomulva az Adrián, átvegyék az uralmat a tengeren, ami egyben a tengerparti sáv feletti kontrollt is jelentette volna. A Monarchia elsődleges célja a Cattarói-öbölben lévő támaszpontjának megvédése volt, majd a lehetőségekhez mérten a franciák minél nagyobb mértékű akadályozása abban, hogy fenti elképzeléseiket megvalósíthassák. Komolyabb támadó hadműveletekkel a háború ezen szakaszában nem számoltak.
Mindkét fél erőteljesen támaszkodott a viszonylag új fegyverre, a tengeralattjárója. Egyre jobban megismerték a bennük rejlő lehetőségeket, egyben felismerték azt a fenyegetést, melyet saját erőikre jelenthetnek. Mai szemmel nézve kezdetlegesek voltak még ezek a harceszközök, de már az 1914-es év végére figyelemre méltó eredményekkel büszkélkedhettek.
A francia Curie tengeralattjáró
November 29-én a francia Cugnot tengeralattjáró behatolt a cattarói támaszpontra. Észrevették, és addig lőtték, amíg kénytelen volt visszavonulni. Torpedót nem tudott indítani, viszont „ép bőrrel” úszta meg a kalandot. A franciák lelkesen tervezték következő akciójukat, ezúttal már Pola ellen. Két napos megfigyelést követően december 20-án a Curie tengeralattjáró megpróbált behatolni a kikötőbe, de fennakadt az egyik barikádon, amit éppen az ilyen akciók elleni védekezésül telepítettek. Ezt észlelték a védők, és ágyútűzzel elsüllyesztették a Curie-t, melynek másodtisztje és egyik altisztje elesett, a legénység több tagja megsebesült. A sajtó így adta hírül az eseményt:
„A Curie tengeralattjáró naszádot anélkül, hogy támadott volna, partjainkon bombázták és elsülyesztették parti ütegeink és őrhajóink. A parancsnok és huszonhat embere megmenekült és fogságba került. Csak két tiszt hiányzik. [...] A Curie francia tengeralattjáró naszád ama tizenhat tengeralattjáró naszád flottájához tartozik, amelyek külön modern osztályt alkotnak, 1910–13-ban épültek. A Curie hét torpedólanszirozó csővel volt felszerelve és 840 lóerős gépével 12–13 tengeri mértföldnyi vizfeletti sebességet és 8–9 mértföldnyi viz alatti sebességet fejtett ki. Ható rádiusa 1400 mértföld volt.”
Délmagyarország, 1914. december 24., p. 3.
A Curie-t később kiemelték, javítása után U 14 néven az osztrák-magyar flottában szolgált tovább.
Az U 12
Mindössze egy nap telt el, és a francia flottát újabb súlyos csapás érte. Az U 12 osztrák-magyar tengeralattjáró december 21-én reggel nagy viharban járőrözött, amikor összefutott egy 16 nagy hajóból álló kötelékkel. Amikor a vihar kissé alábbhagyott, megközelítette azt, és mindkét torpedóját kilőtte a zászlóshajóra.
„Mind a két lövés talált s mint utólag kiderült, a második torpedótól a »Courbet« rettenetes léket kapott a közepén. A tengeralattjáró ismét a víz felszínére emelkedett és Lerch Egon sorhajóhadnagy, a hajó parancsnoka látta, hogy az ellenséges hajók szétszóródtak.”
Nauticus : A mi „U. 12.” tengeralattjáró hajónk fényes haditette, p. 24.
A fenti beszámoló 1915 elejéről származik, és a megfigyelés nehézségei, a rendelkezésre álló információk szűkös volta miatt természetesen nem teljesen korrekt. Az bizonyos, hogy az egyik torpedó talált, de az áldozat nem a Courbet, hanem testvérhajója, a Jean Bart volt. Az idézett publikáció szerint az ellenséges hajó vontatás közben elsüllyedt, ám ez sem volt igaz. A Jean Bart eljutott Máltára, ahol kijavították. Ezek a „pontatlanságok” egyáltalán nem csökkentik Lerch hadnagy és legénysége haditettét: megtorpedózták és súlyosan megrongálták a francia flotta egyik dreadnought-típusú csatahajóját.
A Jean Bart csatahajó
A puszta tény már önmagában véve is figyelemreméltó, ám ennek az akciónak komoly kihatása volt a tengeri háború elkövetkezendő szakaszára. A franciák ettől fogva nem küldtek egyetlen csatahajót sem az Adriára, Montenegro utánpótlás nélkül maradt, az Otrantói-szorost is csak gyengébb erőkkel védték. A Monarchia – amennyiben növelni tudja flottájának hatósugarát – ezentúl merészebb támadó hadműveleteket is számításba vehetett.
A montenegrói hadsereg kezdettől fogva erőfeszítéseket tett arra, hogy kiiktassa a Cattaroban lévő osztrák-magyar tengerészeti támaszpontot. Kihasználva a terep kínálta adottságokat, több ütegből folyamatosan lőtte az öbölben állomásozó hajókat, továbbá rádióállomásokat telepített, és rendszeres jelentéseket küldött a Monarchia tengerészeti hadmozdulatairól. Az elsődleges cél ezen tevékenységek megszüntetése volt, egyrészt a károk elkerülése végett, másrészt azért, hogy jelentősebb tengerészeti haderő állomásozhasson Cattaroban. A haditengerészetre komoly feladat hárult.
„Az öbölt körülölelő hegyek közül az 1009 m magas Pestingrad csúcson 12 db 12 cm-es, a 955 m magas Krastaci-csúcson 8 db 15 cm-es ágyú és 4 db 21 cm-es tarack, az 1380 m magas Kuk állásban 12 db 15 cm-es mozsár, 4 db 9 cm-es és 8 db 15 cm-es, valamint 6 db 21 cm-es tarack volt beépítve. Az erődítés-együttest összefoglaló néven Lovćen-ütegeknek nevezi a szakirodalom.”
Csonkaréti : Az Osztrák-Magyar Monarchia haditengerészete, p. 30.
Az ütegeket csak a tengerről lehetett elhallgattatni, ám a hadihajók ágyúit nem ilyen jellegű feladatokra tervezték, ráadásul nem látták a magasan fekvő célokon a becsapódásokat, így lehetetlen volt a korrekció. A problémát egy új fegyver, a repülőgép oldotta meg. Támadásra még alig volt alkalmas, de megfigyelésre igen. A Bocche di Cattaroban három hidroplán is állomásozott, melyek folyamatos figyelőszolgálattal segítették a hajókat, sőt, kezdetleges módon ugyan, de bombákat is dobáltak az ellenségre.
A franciák látták, hogy a montenegróiak egyedül nem tudják kiiktatni Cattarot: ehhez nem volt elég jó a tüzérségük. Szeptember 17-én négy 15 cm-es és négy 12 cm-es hajóágyút, illetve azok kezelőit küldték erősítésül a Kuk magaslatra. Az október közepére feszerelt lövegek fekete lőport használtak, így azok füstje elárulta helyzetüket. Az új ágyúk leküzdésére a 30,5 cm-es lövegekkel szerelt Radetzky csatahajót küldték ki, mely október 27-re két francia üteget is kiiktatott, jelentős emberveszteséget okozva a kezelőszemélyzet soraiban.
„A Teodo-öböl bejáratánál egy oly ponton áll meg, ahol a lovcseni francia tüzérség lövései nem érik el; és sárkány-léggömbjének s a fekete lőpor még biztosabb segítségével elkezd tüzelni nem nagyon élénken, de »szörnyű belövéssel«: körülbelül 15 lövést tesz reggel, 10-et napnyugtakor, egy párat éjjel. Ez a hajó egy csapásra a helyzet ura lett: úgyszólván egyedül tüzelt s ott lent, az öböl végéről teljesen uralta a Lovcsent. A kár, melyet két-három nap alatt okozott, sokkal nagyobb volt, mint az előző két hónap alatt a Bocche erődjeinek és az osztrák flotta száz meg száz ágyúi által okozott kár.”
A francia flotta és Montenegró akciója a Bocche di Cattaro ellen, pp. 78–79.
A franciák ezután belátták, hogy nem tudják elfoglalni a Bocche di Cattarot, s megmaradt haditechnikájukat hátrahagyva elvonultak. A Monarchia Lovćen ütegeit ezzel gyakorlatilag kiütötte a harcból.
Az adriai háború ezen epizódja bebizonyította, hogy jelentős potenciál rejlik a haditengerészeti repülésben, az új harceszköz sikerrel tudja támogatni a flotta akcióit.
A világháború során a Monarchia haditengerészetének egy egysége, a Kaiserin Elisabeth cirkáló a Távol-Keleten vett részt harcokban. Ennek az volt az oka, hogy minden jelentős tengeri hatalom fontosnak tartotta, hogy ún. missziós utakra küldjön egységeket a térségbe. Ezek a hajók a dipomáciai és kereskedelmi kapcsolatok építésére, az anyaország megismertetésére szolgáltak, egy részüket, köztük a Kaiserin Elisabeth-et is kifejezetten ilyen célra építették, ezért csak vékonyabb páncélzattal látták el őket.
A háború kitörtésekor a hajó Csingtaoban (Csingtau, Kiaocsou) állomásozott, ahol a németeknek volt egy Kínától bérelt támaszpontja. Érdekes diplomáciai helyzet állt elő, amikor a németekkel hadban álló Japán ultimátumban követelte a támaszpont kiürítését. A Monarchia ugyanis nem állt hadiállapotban Japánnal, ám szövetségesi hűséggel tartozott Németországnak. Egy ideig úgy tűnt, hogy az osztrák-magyar hajó egy semleges kikötőben leszerel, a személyzetet már el is szállították, ám aztán mégis a németek oldalán történő beavatkozásra kapott parancsot.
„Az osztrák-magyar nagykövet ma a következő kijelentést tette a külügyminisztériumban. A Kiaocsauban állomásozó »Kaiserin Elisabeth« hadihajó parancsnoka, úgyszintén a tokiói osztrák-magyar nagykövet a legmagasabb megbízásból azt a távirati parancsot kapta, hogy a »Kaiserin Elisabeth« Kiaocsauban szintén részt vegyen a harcokban.”
Délmagyarország, 1914. augusztus 26., p. 2.
A legénység zömét több menetben sikerült „visszacsempészni” a hajóra. A Kaiserin Elisabeth fegyverzetének egy részét parti állásokba építették be, a fegyvereket kezelő legénység is ott állomásozott ezután, a cirkáló pedig két kisebb német hajóval az erőd és a kikötő védelméről gondoskodott.
A Kaiserin Elisabeth
A japán ütegek lövetésén kívül a hajó október 18-án a német 90. számú torpedónaszáddal elsüllyesztette a Takashito cirkálót. A túlerőben lévő ellenség heves támadásai nyomán azonban a japánok győzelme csak idő kérdése volt. November 2-án a kapitány elrendelte a cirkáló elsüllyesztését, a Kaiserin Elisabeth végül másnap hajnali 3 óra előtt merült a hullámsírba. Néhány napig még tartott az ellenállás, ám november 7-én a védők megadták magukat. A Monarchia vesztesége 10 elesett tengerész és 10 sebesült volt, a többiek fogságba kerültek. A japánok tiszelettel adóztak hősi küzdelmüknek, végig jó ellátásban részesültek, végül 1920 márciusában kerültek haza.
