I. VILÁGHÁBORÚS KÖNYVEK

A cs. és kir. 34. magyar gyalogezred története (előszó)

Az a ragaszkodás és tisztelet, amelget minden régi 34-es szép ezredünk hagyományai iránt érez, indította a bajtársi szövetséget arra, hogy ezredünk történetét megirassa. A munka kész. Bizalommal és szeretettel adjuk a könyvet ezredtársaink kezébe.

Mindenekelőtt elnézést kell kérnünk mindazoktól, akik ebben a könyvben talán nem találják meg azt, amiről hallani szeretnének. Ezért kérünk mindenkit, olvassa el figyelemmel ezt az előszót, amely a történet megírására rendelkezésre álló anyagot, eszközöket ismerteti és vázolja azt a célt, felfogást, történetszemléletet, amely a kötet történeti részének szerkesztője előtt lebegett.

Mindnyájan tudjuk, hogy az összeomlás és a Felvidék megszállása folytán, valamint az ezred utolsó harctereiről (Olaszország, Ukránia) való hazautazás alkalmával, ezredünk hadműveleti iratanyaga elveszett vagy nekünk hozzáférhetetlenné vált. Hogy mégis mertük a történetírás feladatát vállalni, ezt nyugodt lelkiismerettel csakis azért tehetük, mert a Budapestre átmentett csekélyszámú iratok, könyvek, feljegyzések között megtaláltuk az ezredparancsnokság hivatalos naplóját. A mozgósítástól egészen 1918 márciusig, néhány zászlóalj- és századnaplót, végül ezredtulajdonosunkhoz, II. Vilmos császár Ő Felségéhez felterjesztett összefoglaló harcjelentések fogalmazványait. Azután ugyancsak birtokunkban volt az ezred világháborús történetének néhány kezdő fejezete, amelyet még 1917-ben az ezredparancsnokság utasítására Markó Árpád (akkor százados) német nyelven fogalmazott – és e kézirat legelső íveinek magyar fordítása Polatsek Gyula bajtársunk tollából. Ezek a részek azonban csakis az 1914. évi krakkói napokig (november 15.) terjednek. Ezt a kéziratot folytatta Hancsók Kálmán volt bajtársunk, de ő is csak az 1915. évi nyári eseményekig jutott, amikor az összeomlás bekövetkezett. Ezekre az alapokra támaszkodva, – elsősorban az ezredparancsnokság hivatalos naplójára, amelyet a világháború alatti ezredsegédtisztek (Horváth Gyula, Markó Árpád, Matherny Ödön századosok) vezettek, megírhattuk tehát ezredünk világháborús történetét. Ebből következik az, hogy ez a történet valóban az EZRED története, vagyis az ezred összes alakulatainak, egyéneinek együttes, összes működésének összefoglaló képe és nem a zászlóaljak, századok, egyének egész vílágháborús életét részletesen tárgyaló munka. Az természetes, hogy harccselekményeknél ott, ahol az ezredparancsnokság naplójában vagy az átmentett hadműveleti iratokban HITELES adatokat találunk, részletesebben is foglalkoztunk a parancsnokok, alosztályok, esetleg szakaszok, sőt járőrök szereplésével is. Igénybevettük ezenfelül és kellő forráskritika alkalmazásával fel is használtuk a rendelkezésünkre álló magánfeljegyzéseket, naplókat és utólag, felszólításra szerkesztett eseményleírásokat is, de csak oly esetekben, amikor azok fejtegetéseit a hivatalos hadműveleti iratok és naplók adatainak kiegészítésére nyugodt lelkiismerettel elfogadhattuk.

Lehet, hogy Iesznek olvasóink közül sokan, akik csalódva teszik le kezükből ezt a munkát, mert nem találják meg benne azoknak a hőstetteknek leírását, amelyekre ők, vagy személy szerint, vagy a tőlük vezetett legénységre való megemlékezés miatt büszkék. Kérjük ezeket, hogy ne gondolják azt, mintha a szerkesztőbizottság szándékosan mellőzte volna őket. Egy – négy évig tartó – óriási méretű háborúban minden század, szakasz és minden szereplő egyén hőstettét és dícséretre méltó magatartását megörökíteni egy ezredtörténet keretén belül lehetetlen. És nem is volt célunk az, hogy vitéz ezredünk jól megalapozott hírnevét és a világháborúban minden alkalommal hivatalosan is szívesen elismert egészen kiváló működését, még külön görögtüzes fellengzős dícséretek fényébe is állítsuk és hangzatos frázisokban magasztaljuk egyes személyek hősieskedését. Szilárdan meg vagyunk győződve arról, hogy az ezred MINDEN TAGJA legjobb tudása és tehetsége szerint megtette kötelességét. Ez a higgadt, tárgyilagos hangon szerkesztett ezredtörténet nem akar személyi kultuszt üzni, hanem kerek, egész képet nyujtani arról, hogy a Vilmos-bakák szép ezrede megalakításától kezdve (1734) a világháborút követő összeomlásig hol volt, merre járt, hol hadakozott. Röviden: olyan hadtörténeti munkát adunk, mely az új, korszerű történetírás módszerének és követelményeinek megfelet, mert csak így tarthat számot arra, hogy a történeti szakkritikát kiállja és hogy későbbi kutatók hiteles hadtörténeti forrásként elfogadják.

Minden ezredtörténet voltaképpen írott Pantheon, amelyet annak írói az ezred dicsőségére emeltek. Ezt az épületet nekünk is fel kellett építeni, bár jól tudjuk azt – az előbb fejtegetett okokból –, hogy építőanyagunk hiányos és a rendelkezésünkre álló eszközök fogyatékosak voltak, tehát megközelítően tökéletes munkát nem végezheztünk. De ezredünk Pantheonját legalább is ilyen alakban fel kellett építenünk és szívesen is tettük, abban a meggyőződésben, hogy egy ilyen ezrednek, mint a mienk volt, nem szabad nyomtalanul eltűnni a magyar történet színpadáról.

A munka szerkesztésére vonatkozóan legyen szabad a következő magyarázatokkal szolgálni. A könyv két főrészből áll. Az első főrész a tulajdonképpeni TÖRTÉNETI rész. Ebben ismertetjük az ezred megalakulását, harcait és életét a világháborúig, különös tekintettel az 1848/49-es szabadságharcban való szereplésére, amelyről eddig még senki sem írt semmit s amelynek adatait a könyv hozza először napvilágra. Ezt a fejezetet követi az ezred, a „nagy család” világháborús szereplésének megírása a mozgósítástól az összeomlásig. A következő részből megismerjük a II/34. zászlóalj a „kis család” működését a világháború alatt. A történeti főrész következő részében statisztikai adatokat közlünk (veszteségekről, kitüntetésekről beszámoló egyéni hivatalos adatokat, sajnos csak olyan mértékben, amennyiben azokat sikerült beszereznünk) és a pótzászlóalj világháborús tevékenységét vázoljuk. A végszóban pedig röviden ismertetjük az ezred bajtársi szövetségének működését az ezred feloszlatása óta és az ezred hatalmas emlékműve megalkotásának körülményeit.

A könyv második főrészében közöljük mindazoknak a 34-eseknek (tiszteknek, legénységnek egyaránt) arcképeit és rövid életleírását, akik a szerkesztőbizottság megbízásából működő kiadóhivatalnak ezeket rendelkezésére bocsátották. Őszintén sajnáljuk, hogy ez az arcképcsarnok nem lehet teljes, hiszen tudjuk, hogy ezredünk volt székhelyével és hadkiegészítési területünk nagyrészével való érintkezés lehetetlen. Sok elesett bajtársunk hozzátartozóinak címét sem sikerült megállapítani s ezért fényképeiket sem tudtuk már beszerezni.

A világháború alatti létszámunk állandóan hullámzott. Volt idő, amikor 100-nál több tiszt és 4-5000 ember állott az ezred állományában. Máskor (pl. a Kárpátokban) leolvadtunk 8–10 tisztre és 3–400 emberre. Hogy valaki mikor jött ki a harctérre s közben mikor és miért távozott, ezt utólag megállapítani már lehetetlen. Azt sem tudjuk biztosan, hogy például ki, mikor és hol sebesült, mert az ezredparancsnokság hivatalos naplója – amely közvetlenül az események napján vagy estéjén a helyszínen készült –, legfeljebb azokat a tiszti sebesüléseket jegyezhette fel név szerint, amelyekről azonnal jelentést kapott. A legénységi veszteségi adatokat pedig maguk a századpanacsnokok is csak jóval később tudták összeállítani, ezek tehát már nem kerültek az ezrednaplóba.

A nevek említésénél mindenütt azt a nevet írtuk, amelyet az illető tiszt a világháború alatt viselt, mert szereplése, haditette EZZEL a névvel forrott össze. Az illetők névváltoztatása a könyv második főrészében lévő életrajzi adataikból amúgyis kitűnik.

Végül még megemlítjük azt, hogy rendfokozat és állománycsoport tekintetében seholsem tettünk a történeti részben különbséget a tényleges és a tartalékos tisztikar között, mert a „tartalékos tiszti” meghatározás abban a pillanatban elveszítette jelentőségét, amely pillanatban annak viselője hadbavonulva beosztási helyére érkezett. Ettől a perctől kezdve sem szolgálati alkalmazás, sem megbecsülés tekintetében nem ismertünk különbséget tényleges és tartalékos bajtársak között, hiszen mindnyájan egy célért, egyforma önfeláldozással küzdöttünk és szenvedtünk Hazánk védelmében s egyformán szívünkön viseltük ezredünk makulátlan hírnevének gondját. Ezredünk tartalékos tisztikara hivatásának magaslatán állott és annak idősebb tagjai gyakran vezettek századot, sőt átmenetileg zászlóaljat is, felelősségük teljes tudatában, hivatásos tiszt társaikhoz hasonlóan bátran és ügyesen.

Ugyancsak az egyszerűség és könnyebb megértés kedvéért a „legénység” fogalmába soroltuk az altiszteket, tiszteseket és rendfokozat nélküli legénységet együttesen, olyankor, amikor pl. veszteségi vagy kitüntetési adatokról van szó. Nem tettünk továbbá különbséget a háború alatt kiképzés, kiegészítés és közigazgatás szempontjából akkor fennálló legénységi kategóriák között sem (tartalékos, magyar népfölkelő, hadtápszolgálatos, segédszolgálatos, stb.), mert abban a percben, amikor egy ember, hadrakelt ezredünk soraiba lépett, ugyanazt a kenyeret ette, ugyanúgy rohant támadásra, ugyanúgy ásott árkot és ugyanúgy halt hősi halált mind „standbeli” bajtársa.

A történeti részben az ezred történetét megalapításától egészen az olasz harctérre való levonulásáig (1735-től 1918 márciusáig) Markó Árpád alezredes, a Magyar Tudományos Akadémia tagja írta. Ugyancsak ő állította össze az V. rész (statisztikai és egyéb hivatalos személyi adatok), a VI. rész (a pótzászlóalj szerepe) szövegeit és végezte az egész történeti főrész összeállítását és szerkesztését. Az ezred olasz harctéri szereplését vitéz Lányi-Lindner Sándor őrnagy írta. A II/34. zászlóalj történetének megírására a m. kir. Hadilevéltár egyik szakemberét, Bialoskórski Ödön századost kértük fel.

Köszönetet mondunk mindazoknak a bajtársainknak, akik ezredtörténetünk megírásához adatokat szolgáltatni szívesek voltak. Különösen értékes adatokat, kaptunk Kossányi Ödön tábornok, Matherny Ödön tábornok, Bosits Károly alezredes, Mátray Kálmán c. százados, Ringler József ny. százados (a II./34. zászlóaljról), vitéz Lányi-Lindner Gusztáv tábornok (egész harctérí szerepléséről), Nemes Kraus József ezredes (134. gy.-e.), vitéz Peterdy (Pfrogner) Arthur c. őrnagy (olasz harctér eseményeiről) és Kápolnás (Kaplártsik) Ödön c. százados (a pótzászlóalj működésének adatai) uraktól, Fogadják őszinte, hálás köszönetünket.

A „Vilmos Bakák Lapjá”-nak több közleményét szintén felhasználtuk, úgyszintén az ezredparancsnokságnak a világháború alatt – 1917-ben Kassán – kiadott kis füzetét: „Jelenetek az ezred harcairól az orosz harctéren 1914-től 1917-ig”.

Nagy fejtörést okozott a történeti rész szövegét élénkítő harctéri felvételek kiválogatása. Anyagban nem volt hiány, de a sokszáz harctéri felvétel közül igen sok ma már annyira megfakult, hogy reprodukálásra alkalmatlanná vált. A csoportképeket úgy szerettük volna összeválogatni, hogy az ezrednek minden zászlóaljparancsnoka, lehetőleg sok századparancsnoka és a többi tisztek közül is főleg azok, akik sokáig voltak a fronton, a szövegképek valamelyikén is szerepeljenek. Ne vegye senki szándékos mellőzésnek, ha ez nem sikerült. Oka egyedül az a körülmény, hogy megfelelő csoportkép vagy egyéb használható harctéri felvétel nem állott rendelkezésünkre. Sajnos, hogy a háború legmozgalmasabb idejéből, az 1914 évi harcokból és a kárpáti időkből nincsenek fényképeink.

Ezredtörténetünk kiadása elé sok akadály gördült. Hogy ezeket elháríthattuk, azt KÁPOLNÁS ÖDÖN, kedves bajtársunknak köszönhetjük, aki régi 34-es ragaszkodással és lelkesedéssel támogatta a szerkesztőbizottságot felelősségteljes munkájában.

A szép vázlatokat Schubert Frigyes ny. százados és Szmolik Ede ny. főhadnagy urak, a Hadilevéltár szakrajzolói rajzolták.

E helyen mondunk őszinte köszönetet SZELECZKY IVÁN úrnak, a Pátria irodalmi vállalat és nyomdai r.-t. vezérigazgatójának, hogy a munka kiadását vállalni szíves volt és MAGYARY ISTVÁN igazgató úrnak, aki a nyomdatechnikai kérdésekben készséggel teljesítette szerkesztőbizottságunk kívánságait. Az ő érdemük, hogy ezredtörténetünk ilyen díszes és kitűnő kiadásban jelenhetett meg.

A SZERKESZTŐ-BIZOTTSÁG.

KATALÓGUS		TARTALOM