A cs. és kir. 82. székely gyalogezred története (előszó)
1915 március 20-án Minyevágásánál, midőn kilovagoltam az állások meglátogatására, lelkesen dalolva menetelt egy piros hajtókás zászlóalj, melyet elvérzett hadtestemhez utaltak, hogy hamarost kivételes kiegészitésben részesüljön.
Az Ondava jeges partján nagy hidegben pihenőt tartott ez, mikor utolértem s a fiuk csuszkálva mulattak, vigan nevetve bolondoztak.
Midőn parancsnokuknak megjelentették, hogy a hadtest-parancsnok közeledik, sorakoztatta zászlóalját és én megszemléltem. Csupa életerős, egészséges jóképü ember, kiknek szeméből valami ragyogott felém, ami lelkemet mélyen meghatotta. A lángoló önbizalom, elszántság és amellett lelki jóság is!
Szemlém után a zászlóaljparancsnok, Lux százados egy nagyobb küldöttséget vezetett elém és kérésüket tolmácsolta, hogy ne osszam széjjel különféle csapatok pótlására e lelkes zászlóaljat, a 82-es székely csapatot, hiszen ők együttesen mint önálló zászlóalj akarják megmutatni, hogy a székely mire képes szeretett hazájáért, királyáért!
Ez volt az első találkozásom a 82-ősökkel. És ettől a pillanattól fogva ugyszólván megszakitás nélkül a háboru végéig szemtanuja lehettem annak, hogy mily emberfölötti hősiességgel küzdöttek a 82-esek.
E dicső ezrednek történetét megirták s engem kértek föl, hogy előszót irjak hozzája. Ugy érzem, hogy nem hivatásom részletekbe bocsájtkozni, mert akkor előszavam külön egy kötetre terjedhetne, hiszen minden csatában, minden küzdelemben, melyet hadtestem, később hadseregeim vivtak, ott volt a hős székelyeknek kis csapata, mely igen sokszor a viadalok központjában a legnehezebb helyen volt kénytelen döntő szerepet játszani.
Mégis azt hiszem. hogy nem lehetne ezen előszó megfelelő, hogyha csak elvont értelemben méltatnám a megjelenő könyvet, mely különben is maga beszél! Ezért itt rövid néhány szóval azokat kivánom érinteni, amit talán hivatásomnál fogva csak én tudok.
Ha csak arról beszélek, amiket magam láttam, egy oly képet tudok festeni, mely talán megfelelően jellemzi a székely 82. gyalog ezrednek lelkületét, melynek története ime ezennel a nyilvánosság elé kerül.
Eleinte aggódva, hogy tulmerész, tulbuzgó hősiesség egyszerre, talán pár óra alatt, elvérzésnek és oknélküli pusztulásnak tehetné ki az emlitett menetzászlóaljat, iparkodtam a Kárpátok rettenetes csatái közepette őket kissé kimélni, már amennyire ez háboruban megengedhető és lehetséges.
De a sors másképpen döntött és éppen az a hely, ahová az ifju székely zászlóaljat állitottam, lett a legforróbb küzdelmek véráztatta gyupontja. Zjar magaslata! Ki ne emlékeznék közületek hős székely bajtársaim erre a véres kárpáti magaslatra, melyet napokon át sokszoros tulerejü elsőrendü orosz csapatok állandó módfölött makacs támadásai ellen tartottatok angyali hősiességgel, minden támadást vérbefojtva s egy tapodtat sem engedve a drága magyar földből a bőszülten viharzó ellenséges áradatnak birtokába. Mig végre Le Beau tábornok, hadosztályparancsnokotok visszarendelve benneteket, véget vetett e dicsőséges győzelmes küzdelemnek.
És a Doberdo iszonyu poklában, hol nap-nap után mérkőztetek tizszeres tulerővel és az emberi lélek legnagyobb odaadása, áldozatkészsége mellett számtalan diadalt arattatok. Közel két esztendei rémes pokoli harcok közepette mindig megálltátok dicsőségesen helyeteket és megvédtétek azt, ami rátok bizatott.
Majd midőn a román hadat üzent, nagy királyunk, Ferenc József, kérésteltet, hogy Erdélybe szállittassatok, azonnal teljesitve megigérte, hogy addig, mig Erdély veszélyben van, Ti annak védelmére ott maradtok!
Pár hónappal távozástok után, én is elhagytam a Doberdo rettenetes szikláit és drága Erdélyünk sorsát bizták rám, hol először találkoztam az egész 82. gyalog ezreddel, midőn Kézdivásárhely fölött a román határon meglátogattam az ezredet, hol oly lélekemelő lelkesedéssel fogadtátok szavaimat, hogy ti és én utolsó lélekzetünkig egyek leszünk drága Erdély védelmében és ha Isten igy kivánja, mind ott halunk meg érette!
És elkövetkezett egy korszak, melynek minden perce a magyar történelem legragyogóbb aranylapjára gyémánt betükkel iródott be! Midőn a szörnyüséges, nagy kárpáti csatában megtörött végleg az orosznak ereje és a románt nap-nap után verte a hős magyar, közte a székely 82-ősök, kiket éppen a legnehezebb pontra állitott a sulyos kötelesség, midőn a szomszédban nagy baj történt a szövetséges német 218. hadosztály veresége folytán. Akkor állitottalak benneteket hős székelyek a Casinuluira, ahogy ti neveztétek azt, a »Halálvár«-ba, melyet csudaszámba menő eréllyel megvédtetek mindvégig, akármennyi angol, francia, orosz és román tüzérséget tömöritettek ellenetek, mely hetekig rémes pergőtüzzel verte a Halálvárat s annak angyali védőit! Ugy, hogy midőn Erdélyért folytatott másfél esztendei hősi küzdelmek után a Keleten az orosz ereje végleg megtörött és a románt is térdre kényszeritettük, akkor boldogult Károly királyunk hozzám fordult és meghatottan mondotta nékem:
»A dicső székely 82-ős hősök iránt érzett csodálatomnak jeléül elrendeltem, hogy a Magura Casinului magaslata Erdélyhez csatoltassék.«
A casinului nagy küzdelmek alatt 1917 augusztus 8-án kimentem a derék székelyekhez és 7 hősömnek adományoztam az arany vitézségi érmet, szebbnél-szebb tettekért, melyeket valóban csakis ezen legnagyobb kitüntetéssel lehetett elismerni! És a székelyek, a nyolcvankettősök, örökre mint az erdélyi Kárpátok dicsőséges hősei maradnak emlékezetemben.
Később, midőn a béke Oroszországgal és Romániával megköttetett, ujból az olasz harctérre kerültem és ott is megint parancsnokságom alá helyeztettek a 82-ősök és megbizható, kitartó vitézségükkel uj babérokat füztek a régiekhez.
Véges-végig tündöklött a hős székelyek hazafisága, kik érezték, hogy a nagy világégésben bárhol küzdenek, mindenütt szükebb hazájukat, a szép Erdélyt védik. Nem emlékszem egy napra sem a négy és fél éves háboruban, melyen, ha a 82-ősökről hallottam, a legkisebb csalatkozást éreztem volna! Ellenkezőleg, ha jelentés jött harcukról, az mindig egy lélekemelő tényt bizonyitott, ha kint voltam náluk akár pihenőben, akár állásukban a harc közepette, mindig megláttam azt a megható és a vezérre oly megnyugtató sugarat hü tekintetükben, melyet első találkozásunkkor az Ondava partján észleltem: a lángoló önbizalmat, elszántságot és lelki jóságot, melyet mindenek fölött megbecsülni tanultam e szörnyü idők nagyszerü, lelketrázó óráiban. A magyar hüség, megbizhatóság és angyali hősiesség volt jellemző vonásuk.
És most előttem fekszik ezen halhatatlan dicsőséggel koszoruzott nagyszerü ezrednek története! Minden sora a hadvezér szivébe van vésve, hiszen ő nem csak olvassa a száraz betüket, de látta a véres valóságot és olvasva ujra átéli és ujra, mindig ujra szent érzés tölti el lelkét, hogy a székelyek ennyi nagy áldozat, hősiesség és dicsőség után, igen-igen boldog jövőt érdemelve kell, hogy közel jövőben el is nyerjék azt!
E szép és tárgyilagos könyvet leteszem szeretettel és hálától áthatott lélekkel a nagy nyilvánosság elé. Olvassák és bár nem látták, mégis kell, hogy mind ugyanazt érezzék, amit én, hogy ez egy olyan ezred volt, melyre csak emelt szivvel, hálával és szeretettel leheti gondolni, kérve a mindenek urát, hogy e hős népre áldva tegye mindkét kezét!
A hadvezér pedig könnytől nedves szemekkel gondol rájuk, kik mindenkoron büszkeséggel tölték el lelkét!
Hős bajtársak, szent legyen a ti emléketek és boldog a jövőtök!
|
|
|
| KATALÓGUS | TARTALOM |
 |
 |
|
 |
|
 |