Lekaszált pacsirták (fülszöveg)
A Nagy Háborúval foglalkozó különböző szemléletű művekkel könyvtárakat lehet megtölteni, történetírásunk számba vette a hatalmas emberveszteségeket, a különböző frontok elképzelhetetlen szenvedéseit, de a mai napig kevés kísérlet született a katonák szubjektív narratívájának megszólaltatására és a hátországban maradt családok nehézségeinek feltárására. Ritka kivételként a Szabad Szó folyóirat A magyar paraszt élete című pályázatával éppen ennek a narratívának adott teret 1939 februárjában, valósággal lángra lobbantva az elfojtott fájdalmakat és panaszokat: özönlöttek a szerkesztőségbe az élettörténetek, a háborús visszaemlékezések és frontnaplók. A Nagy Háború – mint egy generáció alapélménye – szinte minden beszámolóban feltűnt, először szólaltatva meg egy olyan réteget, amely az írástudás küszöbéről próbálta áttörni a kifejezés akadályait.
Mit éltek át a frontokról hazaérkezők, és azok, akik az 1920-as évek elején hosszú, hadifogságban töltött évek után tértek vissza végérvényesen megváltozott lélekkel egy végérvényesen megváltozott Magyarországra? Hogyan festett testközelből a társadalmi visszailleszkedés? Hogyan ment végbe a gyászmunka? Fel lehetett építeni újra a háború miatt „kettétört életeket”? A megválaszolatlan kérdések még két évtizeddel a Nagy Háború lezárása után is ott izzottak a testi sebek mélyén.
|
|
|
|
| KATALÓGUS | TARTALOM |
 |
 |
|
 |
|
 |