Magyar hősök : 1914–1916 (bevezető)
Ha a halál tébolyult istenének oltárán betelik királyi áldozásunk, akkor megtudod bús hazám, hogy magyarok vére mily sebes és örvénylő patakokban öntözte Oroszország, Galicia, Kárpátok, Isonzo, Tirol, Karinthia, Szerbia, Montenegro, Albánia csatatereit. Ahol az ellenség, muszka, rác, talián, erejének teljes lendületével a monarchiára rohant, hogy legázolja és izekre szaggassa, magyar katonák husából, véréből, lelkéből vert sáncokba ütközött. Ez a mi szomoru dicsőségünk. Kérlelhetetlen történelmi hivatás, amely végigkiséri ezeréves multunkat: sorvadni, vagdalkozni, elhullani, mint ősszel a rengeteg erdők lombjai, sebek forradását várni, mindig fizetni, sohasem kapni, de becsületünket hiven és tisztán őrizni meg a jövendő nemzedéknek. Nálunk a tét nem tenger, nem uj földek mohó vágya, nem a szomszéd gyülölete, nem aranyhegyek álma, nem hatalmi cél; mindig eszményi javakért, vakon rohantunk a fergetegbe: hűségünk bizonyságáért, becsületünkért, egy jobb kor távoli reménységéért, vitam et sangvinem.
Két év mult el, jajjal, gyásszal, kétségekkel, sötétséggel, fénnyel; a rémülettől megállottak az óramutatók és boldogságunktól megkondultak a harangok. Balsors és szerencse egyformán koptatták küszöbünket, a világháboru forgószelébe sodorva, hol az égbe szálltunk, hol a földön fetrengtünk. Hogy mégis birjuk és Krisztus szenvedéseit szótlan türelemmel viseljük, ez már hőseink példaadása, élő és halott hőseink gloriája, amely Magyarország fölött delel, mint a nap az égboltozaton.
Ujra felszakadozott sebeinket az ő véres verejtékük harmata hüsitse!
Feketedő és sárguló hirünket, nevünket, bágyadt és hervadt nemzeti öntudatunkat, fajunk iránt való szerelmünk hunyó lángját a magyar katonák elbusult vitézsége, haláltmegvető hősiessége, emberfölötti kitartása, világhiressége élesztette, emelte, edzette és erősitette. Az a rengeteg fehérlő keresztfa, behorpadt sir és büszke obeliszk, ami négy ország hegyén, völgyén, országutja mentén magyar honvéd, vagy magyar közös katona földi maradványainak emléke, a nagy leszámoláskor majd mázsás sullyal zuhan a háborus mérleg serpenyőjébe, az Ő mártirságuk, romlandó testük, porladozó csontjuk, kihült szivük adja a nemzet erejét, gőgös rátartiságát, jogainak és követeléseinek teljesülését, — százezer, meg sok százezer hazajáró hősi halott lészen a mi igazságunk, a mi életünk.
A háboru voltakép a béke átmeneti korszaka, Nemzetek élete meg nem állhat, nincsen az égszakadás, földindulás, amely egy nemzet élő organizmusát megfojtani képes volna. A háboru csak plasztikusabban tükrözi a nemzetek jó, vagy rossz sajátosságait, erényeit vagy hibáit, mert nem az egyén, hanem az összesség érvényesülésének kedvez. Mi, magyarok, a csillagokba verhetjük a fejünket, olyan nagyot nőttünk a külföld előtt, önmagunk előtt, 1914 julius óta. Elvitathatlan bizonyságát adtuk szuverenitásunknak a monarchia határain belül és a jövendőnkhöz jogot, bizalmat, tiszteletteljes figyelmet kaptunk határainkon kivül, szövetségesnél, ellenségnél egyaránt. A magyarok a háboru romantikusai! — mondják a franciák. A magyarság a monarchia gerince! — gondolják a németek. A magyarokat számitásainkon kivül hagytuk! — tapasztalják az olaszok. Igazságos Mátyás király óta ilyen becsülete nem volt a magyaroknak külső országokban és a tengeren tul is.
Ezek a háboru aktivái. A passzivákról nem beszélhetünk, eljön annak az ideje, amikor a szó szárnya nem lesz megnyesve, mint a fogoly sasmadáré. Addig várjunk türelemmel. Most a halállal nézzünk farkasszemet, nem a jövővel.
Szentségtörés minden gondolat, amelyik elkalandozik a magyar katonától, aki Galicia szennyébe, a Doberdo, San Martino, San Michele, Tirol, Krajna kőszikláiba, az áhitatos Kárpátok szorosaiba, Volhynia mocsarába, Podolia fekete földjébe temetkezve utolsó mérkőzését vivja hatalmas, számra még mindig négyszeresen tulnyomó ellenségeinkkel. A pillanat, amit elrabolunk tőlük, bámészkodva az ég kékjébe, a természet káprázatos szineibe, lányok szemébe, életünk örömeibe, sok ezernek végső pillanata talán, szivükből vér csordul, szemük kifordul és arccal esnek a kőre, a mélységbe, a vizbe, a mocsárba, a földre, hogy az Isten trónusa elé masirozván mondhassák:
— Büneinkért megbünhödtünk, oh Uram!
A magyar hősiesség örökkévaló példáinak gyűjteménye ez a könyv. Szándékának tisztasága igazolja hiányosságait. Ha minden magyar hős képét, hőstettének leirását, életének és halálának pontos adatait összegyűjthettük volna, ugy a munka tullépte volna megszabott határait, egész könyvtárrá tornyosultak volna a kötetek, a cime pedig, nem is „Magyar Hősök Albuma”, de: „Az uj Magyarország története”.
MONTE-SAN-MICHELE, 1916 őszén.
LÁZÁR MIKLÓS.
|
|
|
|
| KATALÓGUS | TARTALOM |
 |
 |
|
 |
|
 |