SZABÓ : Doberdó (előszó)
Kórházban, november 4.
Ahogy az őszi nap délutáni aranya beömlik az ablakon, egyetlen nagy és mély sóhajtás az egész terem, amiben sárga sugárkévéi bágyadtan úszkálnak. Végig a fehér falak mellé sorakoztatott ágyakban csupa kinlódó emberroncs, gipszkötés, sin, fehér pólyák, sóhajtások vagy idegsokkos reszketés. A fejcédulák is avval a sok amputált lábbal, leszakított karral meg a többi gránátsebbel, mind a kövek és robbanások pokláról, mind a Doberdóról beszél.
Másfél évvel ezelőtt a Bedekker se tudott róla, Görz egyik katakombájában láttam a grófság nagy falitérképét, azon is a legkisebb karika jelezte, és mögötte a fensíkot rengeteg szürke kőfalával, szomjas lejtőivel, szegényes dolináival, meg üres ciszternáival, messze elkerülte a vasút is. Ősszel, mikor bóra nyargalászik rajta, a vándormadarak egy iramban röpültek át fölötte, gazdája se igen volt, nem kellett senkinek. De azóta,... hogy a magyar sóhajtások iránya Galiciából hirtelen délnyugatra kanyarodott, nincs név, nincs szó, nincs fogalom, ami a megpróbált magyar földön többet kopnék lélekben és gondolatban, templomok térdeplőin imádság közben, átkok nehéz fogvicsorgatása alatt, könnyek és gyászruhák fátyola mögött, mint a Doberdó neve. Kitempósodott, őszülő tanyai magyarok a Hortobágyon vagy Szeged tájékán, székely porták feketekendős asszonynépe, a Kőrösparti korzó, ha szomorú, Pesten is, akiknek valakijük az egyes honvédok, dunántuli falvak eszterhéja alatt ha fölnéznek az égre és keresik az idest az árvák, ahol csak magyarok vannak, mindenütt gondolnak rá. Nem igen tudják, hol lökte ki magából a föld gyomra, de a kövek, a csonka fák, kavernák meg a temetők, amik megeszik a magyarokat, annyit üzennek haza és a sóhajtások végén a szomorú, szürke pont mindig a Doberdó! Ez a kénköves név szakítja le pántlikás menetszázadokról a búcsúzás minden színét, hervasztja el virágait, ettől fagy meg a szemek csillogó fénye, tompul a mosoly melegsége: tizenkilencévesek piros képe ettől kap barázdákkal szántott sárga maszkot, amit hordoz a halálig.
Ezekről a lehervadt, de megkeményedett magyarokról, a Doberdó honvédeiről beszél ez a könyv. A háború legszintelenebb pokláról, ahol a legendák is szürkék, mint a kő, meg a vas, amiből hányszor zúdult záporos halál fáradt árkainkra ! Aki életben maradt, mégis kitartott, halott pajtásai között is feküdt tovább a csupasz köveken; a halál árnyéka nem zavarhatta el, csak maga a halál.
Dicsőség, elismerés, hála, emlékezet, érmek és keresztek, mind szavak csak, nem lehet azt fölmérni velük, mivel tartozunk nekik, hogy még most is ott feküsznek a köveken, vagy a kövek alatt. Amink van még, és amink lesz, minden ajándék tőlük, a Doberdó magyarjaitól, ők élnek és ők halnak meg érte.
Boruljunk le előttük és csókoljuk meg némán az idegen követ, amit magyarrá tettek, mert minden folt vérükből való rajta...
|
|
|
|
| KATALÓGUS | TARTALOM |
 |
 |
|
 |
|
 |