Az első világháborúban több haditechnikai eszköz, illetve annak alkalmazása ment át forradalmi változáson, mint például a repülőgépek vagy a tengeralattjárók. A korszerű hadviselés egyik fegyvere, a harckocsi viszont ebben az időben alakult ki és jelent meg a harctereken.
Előzményének a középkori harci szekerek, az újabb idők páncélozott járművei (pl. a hadviselő felek által a háború kezdetétől alkalmazott páncélgépkocsik) és egy mezőgazdasági gép, a lánctalpas Holt traktor tekinthető.
A harckocsi létrejöttét meghatározta a háború jellege. A megmerevedett, mélységben tagolt, erősen védett vonalak elleni állóháborúban egy olyan eszközre lett szükség, amely terepen is jól tud mozogni, fegyvereivel meg tudja védeni önmagát, de a gyalogságot is képes támogatni a védelmi állások leküzdésében.
Elsőként a britek ismerték fel a páncélosok jelentőségét. Az ötletnek olyan támogatói akadtak, mint az admiralitás első lordja, Winston Churchill. (A páncélautók mellett zömmel a tengerészettől átirányított tisztek szolgáltak.) A fejlesztés nagy erőkkel indult meg, és 1916 januárjában bemutatták az első működőképes harckocsit, a Big Willie-t. Ez képezte az alapját az első világháború brit páncélosainak. A gyártás megindulása teljes titokban zajlott, különböző fedőneveket eszeltek ki, a Big Willie, másik nevén Mother, valamint az abból kifejlesztett Mark I a hivatalos iratokban csak mint Water Carrier szerepelt. Mivel ennek rövidítése félreérthető lett volna, született meg a TANK fedőnév.
A jármű egyre korszerűbb lett, a későbbi típusokról már elmaradtak a kanyarodáshoz szükséges segédkerekek, és a korábban többfős vezetőgárda és a motorhoz szükséges gépészcsapat létszáma is fokozatosan csökkent. Egyre jobbak lettek a technikai mutatók is. A folyamatosan modernizálódó Mark-szériából legnagyobb számban a Mark V típust és annak változatait gyártották.
A britek folyamatos fejlesztéseitől függetlenül a franciák is elkezdték harcjárműveik gyártását. A rombusz alakú angol járművektől teljesen különböző Schneider és St. Chamond túl robosztusnak bizonyult, és ezért egy jóval kisebb, ám mozgékonyabb modellt is előállítotak. A Renault által készített FT–17-est sokan a háború legjobb típusának tartják. Ennek jellegzetessége, a teljesen körbeforgatható lövegtorony később a tankok általános jellemzőjévé vált.
A németek későn ismerték fel az új fegyver jelentőségét. Az általuk gyártott A7V nem vált be, és hadiiparuk is inkább a repülőgépek előállítására koncentrált. Előszeretettel vetettek be viszont zsákmányolt ellenséges tankokat.
A technikai nehézségek megoldásán túl fontos volt, hogy „meg kellett tanulni harcolni” az új fegyverrel. A britek 1917-re tervezték alkalmazását, de a Somme mentén kialakult patthelyzet miatt úgy döntöttek, hogy az addig elkészült példányokat bevetik. Több tank elakadt, vagy műszaki hiba miatt leállt, a kezelők gyakorlatlanok voltak, a teljes áttörést nem sikerült elérni. Mégis megmutatkoztak a harceszköz lehetőségei, hiszen 4–5 km-es előnyomulást tudtak véghezvinni komoly veszteség nélkül, ami az állóháború időszakában igen figyelemreméltónak számított.
A páncéloshadviselés egyre tökéletesedett. Klasszikus példa a Cambrai mellett vívott csata, ahol nagy tömegben, egymással és a gyalogsággal is együttműködve, alapos előkészítés után támadtak a tankok, melyek felvonulását füsköddel leplezték, és repülőgépek fedezték őket. A „gyermekbetegségek” ugyan itt is kiütköztek, sokan még jóval a háború után is vitatták a tankok szükségességét, de vezető katonai gondolkodók már következtetni tudtak a jövőre. Közülük kiemelkedett pl. az angol Fuller és Liddell Hart, a német Guderian, vagy a francia de Gaulle, akik a két világháború közötti tanulmányaikban rámutattak azokra a kérdésekre, amelyek meghatározóvá váltak a második világégés páncélos hadviselésében és a fegyvernem történetében is.
=> Az I. világháború fontosabb harckocsitípusai
