Az Auschwitz Jegyzőkönyv – 7. rész


[1. rész] [2. rész] [3. rész] [4. rész] [5. rész] [6. rész] 7. rész


Nowakyt 1942. június 14-én hagytuk el, s Zsolnán keresztül jutottunk el 5 órakor Zwardonba. Ott kiszállítottak bennünket, majd megszámoltak. A transzportot SS-katonák vették át. Felháborodásuknak adtak hangot amiatt, hogy két napig a szlovákok nem adtak nekünk vizet. Továbbutaztunk, és két nappal később Lublinba érkeztünk. A 15 és 50 év közötti embereket kivagonírozták, a gyerekek és az idősebbek a vagonokban maradtak. Mi kiszálltunk. Az állomást litván SS-katonák vették körül, akik géppisztolyokkal voltak felfegyverkezve. Azokat a vagonokat, amelyekben a munkaképtelenek, gyerekek és idősek maradtak, lezárták és továbbirányították. Hogy hová, és hogy mi történt velük, nem tudjuk.

Egy SS-szakaszvezető vette át a parancsnokságot az állomáson, aki azt mondta nekünk, hosszú út áll előttünk. Aki a csomagját magával akarja vinni, megteheti. Aki úgy gondolja, hogy nem tudja a csomagját maga cipelni, felteheti egy teherautóra, a csomagok biztosan meg fognak érkezni. Társaim egy része csomagját magával vitte, míg a másik része kocsira rakta. Mindjárt a város mögött egy gyárat láttunk „Bekleidungswerke” felirattal. A gyár udvarán vagy 1000 ember állt sorban, piszkos, csíkos fegyencruhában, szemmel láthatóan ebédre vártak. Ez a látvány – minthogy felismertük, hogy zsidók állnak előttünk – nem volt reménykeltő. Egy dombtetőről megpillantottuk Majdanek barakktáborát, amelyet 3 méter magas drótkerítés vett körül.

Alig léptem be a lágerbe, megpillantottam a nagyszombati Maco Winklert, aki felvilágosított arról, hogy itt elveszik csomagjainkat és a ruháinkat. Körülöttünk már korábban érkezett szlovák zsidók álltak, rongyos rabruhákban, lekopaszítva, mezítláb vagy facipőkben, erősen feldagadt lábakkal. Élelmiszert és más csekélységeket koldultak tőlünk. Amit csak tudtunk, odaatuk nekik, tudva, hogy mindezt úgyis el fogják venni tőlünk. Az anyagraktárba vittek bennünket, ahol tényleg mindent le kellett adnunk. Onnan futólépésben egy másik barakkba hajtottak bennünket, ahol teljesen le kellett vetkőznünk, lenyírtak és lekopaszítottak bennünket. Utána rabruhát, felső és alsó ruhaneműt, facipőt kaptunk, valamint egy sapkát.

Engem az úgynevezett II. munkatáborba osztottak be. A teljes láger 3 munkarészlegből állt, melyeket drótkerítés választott el egymástól. A II. munkarészlegben szlovák és cseh zsidókat helyeztek el. Két napon keresztül kizárólag arra oktattak, hogyan kell sapkánkat köszönéshez emelni, ha egy némettel találkozunk. Ezenkívül szakadó esőben órák hosszat végeztettek velünk sorakozási gyakorlatokat.

A barakkok berendezése teljesen eredeti volt. Itt csak három egymásra állított, nagyon hosszú asztal volt. Az asztalok alatt és felett feküdtek a foglyok.

Reggelire levest kaptunk. Ez azonban olyan sűrű volt, hogy kézzel kellett megennünk. Ebédre szintén levest kaptunk, este úgynevezett teát 30 dekagramm élvezhetetlen kenyérrel, 2-3 deka rossz lekvárral vagy műzsírral, természetesen a lehető legsilányabb minőségben.

Az első napokban mindenekelőtt a tábori himnuszt kellett megtanulnunk. Órákon át kellett állnunk és énekelnünk:

Aus ganz Europa kamen
Wir Juden nach Lublin
Viel Arbeit gibt zu leisten
Und dies ist der Beginn.
Um diese Pflicht zu leisten
Vergiss Vergangenheit,
Denn in der Pflichterfüllung
Liegt die Gemeinsamkeit.
Drum rüstig an die Arbeit
Ein jeder halte mit
Gemeinsam wollen wir schaffen
Im gleichen Arbeitschritt.
Nicht alle wollen begreifen
Wozu in Reihen wir stehen
Die müssen wir dann zwingen
Dies alles zu verstehen.
Die neue Zeit muss alle
Uns alle stets belehren,
Dass wir schon nur der Arbeit,
Der Arbeit angehören.

Drum rüstig an die Arbeit
Ein jeder halte mit,
Gemeinsam wollen wir schaffen
In gleichen Arbeitsschritt.
(1)

Az I. munkarészlegben szlovák zsidókat helyeztek el, a II. munkarészlegben szlovák és cseh zsidókat, a III. munkarészlegben partizánokat. A IV. és V. munkarészleget az I. és II. munkarészlegben lévő zsidók építették.

A III. munkarészleg partizánjait barakkba zárták, ők nem dolgoztak, barakkjaikat nem hagyhatták el. Az ételt a barakkajtók elé dobták, onnan kellett nekik összeszedniük. Az őrök nem mertek a közelükbe menni, és gyakran lőttek közéjük. Túlzsúfolt barakkjaikban tömegével haltak meg.

A „kápók” birodalmi németek és csehek voltak. Az előbbiek általában brutálisak voltak, a csehek segítettek, ahol csak tudtak. A láger felügyelője egy holicsi cigány volt, akit Galbavynak hívtak, helyettese, egy Mittler(2) nevű szeredi zsidó, aki ezt a tisztséget brutalitásának és beteges kínzási hajlamának köszönhette. Hatalmi pozícióját arra használta fel, hogy a már amúgy is súlyosan sújtott zsidókat még jobban kínozza. Hacsak gonoszat tehetett, nem mulasztotta el.

Az esti parancsfelolvasáskor az SS-katonák bántalmaztak bennünket. Órák hosszat álltunk, és a nehéz napi munka után a himnuszt kellett énekelnünk. A dalt egy öreg zsidó karmester, az ostoraikat és botjaikat sűrűn használó SS-legények hahotája közben, egy közeli ház tetejéről dirigálta.

Eckstein szeredi rabbi tragikus módon pusztult el. Egy este késve érkezett a parancsfelolvasásra, mivel erős hasmenése miatt WC-n volt. A szakaszvezető parancsára kétszer fejjel lefelé mélyen belelógatták a WC nyílásába, utána hideg vízzel lelocsolták, majd agyonlőtték.

Az első és a második munkarészleg között állt a krematórium. Itt égették el a hullákat. A halálozási szám munkaszakaszonként, kezdetben 6-8000 személeys létszám mellett, kb. 30-at tett ki naponta. Ez a szám rövidesen 5-6-szorosára emelkedett. Később ismétlődtek esetek, hogy a betegszobából 11-12 beteget a krematóriumba vittek, ahonnan ezek többé nem tértek vissza. A krematórium elektromos árammal működött, és orosz foglyok kezelték. Nemcsak az ellátás és a bánásmód, de az általános higéniai viszonyok is nagyon rosszak voltak. Pl. egy újfajta daganatos lábbetegség is fellépett : Az embereknek megdagadt a lábuk, és nem tudták mozdítani. Ezek közül mind többet és többet vittek a krematóriumba, ahol előttem ismeretlen módon meggyilkolták őket. Mikor azután 1942. június 26-án 70-re szállott a szerencsétlenek száma, elhatároztam, hogy kihasználom az éppen kínálkozó alkalmat, és önként Birkenauba történő áthelyezésemet fogom kérni.

1942. június 27-én leadtam rabruháimat, helyettük civil ruhát kaptam, s egy transzporttal Auschwitzba utaztam. Zárt vasúti teherkocsikban, víz és élelem nélkül utaztunk 48 órán keresztül, míg végre félholtan megérkeztünk Auschwitzba. Az auschwitzi tábor bejáratánál az „Arbeit macht frei” felirat köszöntött. A tiszta udvar, a téglaépületek és a zöld fű, a primitív, piszkos lublini barakkok után jó benyomást tettek rám. Úgy gondoltuk, hogy jó cserét csináltunk. Megérkezésünk után egy pincébe vezettek, ahol teát és kenyeret kaptunk. Röviddel később lenyírtak bennünket, ruháinkat a lublinihoz hasonló rabruhákra cserélték ki, és miután személyi adatainkat is felvették, fogolyszámainkat a bal csuklóra tetoválták, s így az auschwitzi koncentrációs tábor szabályos „politikai foglyai” lettünk.

Lakóhelyül a 17. számú blokkot jelölték ki számunkra, ahol a földön háltunk. A szomszédos házsorban, amely azonban tőlünk egy fallal volt elválasztva, azok a szlovákiak lányok voltak elszállásolva, akiket 1942 márciusában és áprilisában deportáltak Szlovákiából.

A „Buna” gyártelep kiterjedt építkezésére vittek bennünket dolgozni. Hajnali 3-kor kellett munkába menni. Ebédre krumpli- vagy répelevest kaptunk, vacsorára 30 deka kenyeret. Munka közben kegyetlenül vertek bennünket. Mivel a munkahelyünk a nagy őrzónán kívülre esett, a területet 10X10 méteres négyzetekre osztották. Minden négyzetet egy SS-katona őrzött. Ha valaki munka közben átlépte e négyzetet, előzetes figyelmeztetés nélkül, „szökés közben” agyonlőtték. Gyakran megtörtént, hogy egy SS-katona megparancsolta a fogolynak, hogy egy négyzeten kívül lévő tárgyat vigyen oda neki. Ha a fogoly engedelmeskedett, akkor az SS-katona lelőtte. A munka rendkívül nehéz volt. Amikor engem oda beosztottak, körülbelül 3000 ember dolgozott ott, közülük 2000 szlovákiai zsidó.

Néhány heti kínzó munka után félelmetes kiütéses tífusz járvány ütött ki a táborban. A legyengült foglyok százával hullottak el. A tábort lezárták, és a Buna építkezést beszüntették. Azokat, akik munkahelyükön még életben maradtak, 1942 július végével kavicsbányába küldték, munkára. A munka itt, ha lehet, még nehezebb volt. Véletlenül tudomásomra jutott, hogy a „takarítókommandóknál” munkahelyek ürültek meg. Jelentkeztem, és be is osztottak.

A „takarítókommandóban” 100 fogoly dolgozott, kivétel nélkül zsidók. A láger egy teljesen elkülönített részében dolgoztunk. Nagy hátizsákokból, kofferekből és más csomagokból hatalmas bőröndökbe vagy külön raktárakba kellett válogatnunk a különböző tárgyakat fajtájuk szerint. Így például voltak ott fésűkkel, tükrökkel, cukorral, konzervekkel, csokoládéval, gyógyszerekkel megtöltött bőröndök is. Az ágyneműtárgyakkal megrakott koffereket tartalmuk szerint elraktároztuk. A ruhákat és a fehérneműket egy nagy barakkba hordtuk, ahol szlovák zsidó lányok osztályozták és csomagolták ezeket. Ezeket a textíliákat aztán bevagonírozták, és (valahová) elküldték. A használhatatlan ruhákat egy memeli textilgyárba küldték, a használhatókat egy berlini jótékonysági egyesületbe. Az értéktárgyakat, pénzt, aranyat, valutát és drágaköveket a politikai osztálynak kellett átadni. Az értéktárgyak nagy részét az SS-felügyelő vagy a kiválogatásnál dolgozó foglyok ellopták. Ennek a munkának a vezetője, a ma már szakembernek tekintett Adalbert Davidovics volt Iglóból. Ő kapta meg ezt a tisztséget. A munkacsoport vezetője Wikleff SS Sturmscharführer volt, egy durva és brutális ember, aki a lányokat is gyakran verte. A lányok Birkenauból jöttek munkára. Az ott uralkodó állapotokról hallatlan dolgokat meséltek. Verték és kínozták őket. A halálozási arányszám nagyobb volt közöttük, mint a férfiak között. Hetenként kétszer volt szelekció. Minden nap új lányok jöttek munkába azok helyett, akiket közben szelektáltak, vagy más módon haltak meg.

A takarítókommandónál megszerzett viszonylag kényelmes beosztásomat röviddel később elvesztettem, s büntetésből Birkenauba helyeztek át, ahol 1,5 évet töltöttem. 1944. április 7-én társammal együtt sikerült megszöknöm.


(1) A Bajtay Péter által közölt nyersfordítás:
Egész Európából jöttünk
Mi zsidók Lublinba
Sok munkát kell végeznünk
S ez csak a kezdet
Hogy kötelességed teljesítsd
Feledd el a múltat
Mivel a kötelességteljesítésben
Van a közösség ereje
Ezért fogd meg a munka végét
Mindenki együtt
Közösen akarunk termelni
Azonos munkalépésben
Nem mindenki akarja megérteni,
miért is állunk a sorban
Ezeket kényszerítenünk kell
Mindezt megérteni
Az új idők mindenkit
Mindannyiunkat meg kell hogy tanítson
Hogy mi most már a munkáé
A munkáé vagyunk
Ezért fogd meg a munka végét
Mindenki együtt
Közösen akarunk termelni
Azonos munkalépésben

(2) A Munkácsi által közölt fordításban „Mittley”.


[1. rész] [2. rész] [3. rész] [4. rész] [5. rész] [6. rész] 7. rész


Vissza Hadtörténeti Gyûjtemény Vissza Második világháború Vissza Dokumentumok