Országunk, melynek megteremtésében Washingtonnak olyan hatalmas része volt, ma azért harcol a világ minden táján, hogy mi magunk megtarthassuk és gyermekeink megtarthassák a szabadságot, melynek megszerzéséhez Washington olyan hatalmasan járult hozzá. Miután Washington születésének évfordulóját ünnepeljük, idézzük emlékezetünkbe, hogyan viselkedett legnagyobb balszerencséjében. Minthogy sok mindent véghezvitt, hajlamosak vagyunk megfeledkezni tömérdek nehézségéről, megpróbáltatása napjairól.
Az egész szabadságharc alatt olyan hadsereget vezetett, amelynek létezése s egyáltalán hadsereg-volta egyik hétről a másikra sem volt biztosítva. Némelyik katonája s olykor egész ezrede, nem volt hajlandó elhagyni állama területét. Néha, válságos pillanatokban, faképnél hagyták, úgy döntöttek, hogy hazamennek, ki-ki a földjére, szántani, aratni, behordani a termést. A gyarmatok lakosságának nagyrésze vagy szembefordult a függetlenségi törekvésekkel, vagy mindenesetre megtagadta a nagy személyes áldozatokat, amiket ezért kellett volna hoznia.
Voltak számosan minden gyarmatban, akik készséggel együttműködtek volna Washingtonnal, feltéve, hogy ők szabhatják meg ennek az együttműködésnek a kereteit.
A szabadságharc idején nem akadt két olyan amerikai, aki a gúnyolódásnál többre becsülte volna még a Függetlenségi Nyilatkozat eszméit is. „Idealizmus” – mondták, „nem gyakorlatias” dolog olyasmit állítani, hogy „minden ember egyenlőnek van teremtve s Teremtőjük bizonyos elvehetetlen jogokkal ruházta fel őket”.
Washington korának kétkedői, hitetlenjei nem hitték, hogy közönséges emberek és asszonyok képesek legyenek szabadságban élni önmagukat kormányozva. Azt tartották, hogy a „Szabadság” és az „Egyenlőség” eszméi csak ábrándok és sehogysem valósíthatók meg, akárcsak számosan a mai amerikaiak közül, akik a mi elhatározásunkat gúnyolják, hogy megszabadítjuk az embereket a nyomortól és a félelemtől; ők is azt mondják erre, hogy megvalósíthatatlan ábrándok. Azt mondják, hogy ilyen a világ, mindíg lesznek szegények és mindíg lesznek háborúk.
Olyanok ezek, mint aki azért kifogásolja a Tízparancsolatot, mert akadnak akik megszegik.
Mi mai amerikaiak tudjuk, hogy a szabadságharc vereséggel zárult volna, ha Washington György hite le nem győzi a viszályokat, a zavart és a kétségeket, melyeket a szkeptikusok és a cinikusok keltettek.
Történelemkönyveink, amikor Arnold Benedekről írnak, jóindulatúan nem említik azt a többi, több tucatnyi amerikait, akik minden kétségen kívül éppen olyan árulók voltak.
Tudjuk, hogy egyszerű hite engedte meg Washingtonnak, hogy mindig vezérlő elvéhez tartsa magát: legelőször jönnek a legfontosabb dolgok. Megvolt a helyes arányérzéke, ezért tudták magukat túltenni, ő meg a hívei, az apróbb nehézségeken és minden erejüket a legfőbb céljaikra összpontosítani. Az amerikai szabadságharc céljai olyan messzefekvőek voltak (valójában határtalanok), hogy még ma is az egész művelt világ elsőrendű céljai közé tartoznak.
Washington hite, s a hitén kívül, a bizakodása és a felebaráti szeretete sugalmazta Valley Forge lendületét, és a Valley Forge-i csatatéren elhangzott imát.
Washington korában háborúskodniuk kellett az amerikaiaknak. Ma is háborút kell viselnünk, mai amerikaiaknak.
Washington korában gyakran fenyegette vereség az amerikaiakat. Minket is fenyegettek bajok, balszerencse s még mindíg fenyegetnek.
1777-ben, Burgoyne tábornok hadserege fölött aratott nagy győzelmünk után sok ezer amerikai dobálta a levegőbe sapkáját s kijelentették, hogy a háború gyakorlatilag végetért, megnyerték, visszatérhetnek békés foglalkozásukhoz, a „rendes” életbe.
Ma, az orosz arcvonalról érkező nagy győzelmi jelentések sok ezer amerikait arra indítanak, hogy a levegőbe dobálja sapkáját s kihirdesse, itt a győzelem, a sarkon vár ránk.
Vannak közöttünk néhányan, akik még mindig hisznek a csodákban. Elfelejtik, hogy már nem jár közöttünk Jozsué. Nem remélhetjük többé, hogy a nagy falak porrá omoljanak, amikor a kürtök megszólalnak és az emberek kiabálni kezdenek.
Korántsem elég hinni és remélni. Washington a maga példájával mutatta meg, mi az, amire még annyira szükségünk van.
Azt szeretném, ha mindnyájan, valahányan csak vagyunk, úgy élnénk, úgy gondolkoznánk és úgy tudnánk az anyanyelvünket, mint országunk szülőapja, aki napról napra azon igyekezett, hogy ezekhez a híres sorokhoz alkalmazkodjon:
| A felebaráti szeretet türelmes, csupa jóakarat; nem irígykedik; nem dicsekszik. Nem fuvalkodik fel gőgjébén, semmi becstelenséget nem követ el, nem haj- hajhássza (sic!) érdekeit, nem jön indulatba, nem gyanakszik semmi rosszra. Nem örvendezik az igazságtalanság fölött, de örvendezik az igazságnak. |
Legtöbben közülünk iparkodnak eszerint az előírás szerint élni, de vannak közöltünk néhányan, akik megfeledkeztek róla. Ezeknek az amerikaiaknak a szavait és írásait ellenségeink harsogva hirdetik, hogy meggyőzzék Németország, Olaszország lankadó népeit meg a fogoly-népeiket, hogy Amerika egysége megbomlott, hogy Amerika árulója lesz ennek a háborúnak és meg fogja engedni a tengelyhatalmaknak a világuralmat.
Talán helyes ezen a mai napon felolvasnom néhány mondatot abból a már nagyon-nagyon régen elhangzott beszédből, amely hozzájárult Washington György jellemének megformálásához s pályájának kialakításához:
Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyeknek országa!
Boldogok akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak!
Boldogok az alázatosok, mert örökségül bírják e földet.
Boldogok akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot, mert ők megelégíttetnek!
Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek!
Boldogok akiknek a szívük tiszta, mert ők Istent meglátják!
Boldogok a békességre igyekezők, mert ők Isten fiainak neveztetnek!
Boldogok akik háborúságot szenvednek az igazságért, mert övék a mennyeknek országa!
Boldogok lesztek ti, amikor titeket szidalmaznak, háborognak, és minden gonosz hazugságot mondanak ellenetek, én érettem.
|
|
|
|
|
|