Az egyén – férfi és nő – kénytelen-e valamilyen tetszésszerinti kormányzati vagy gazdasági rendszernek alávetve élni, vagy pedig ezt a rendszert kell úgy megalkotni, hogy az egyéneket szolgálja. Ez a kérdés.
Nemzedékek óta nem került le ez a kérdés a kormányzásról szóló viták napirendjéről. Sohasem tudták egymást megértemi és lehetséges, hogy becsületes emberek még nagyon sokáig nem tudnak egymással megegyezésre jutni ezen a ponton. A demokrácia – ahogyan Meredith Nicholson meghatározta – versenyfutás egyre jobb céljaival. Számos út kínálkozik; ha jól megfigyeljük, észrevehetjük, hogy két fő irányban haladnak: az egyik a néhány ember hasznát tekintő kormányzat felé, a másik a nép javáért eljáró kormányzat felé.
A nemzeti küzdelmek folyamán Európában a különböző országok kormányzatai megnövelték erejüket és olyan központosított hatalmat teremtettek meg, amely elég nagy volt ahhoz, hogy rákényszerítse a békét a hűbérurakra. A központi hatalom győzelme, az esetek legnagyobb részében, azzal fejeződött be, hogy felállítottak egy erős tekintélyi rendet, amelyben az egyének védelemre találtak. A nép szívesebben engedelmeskedett egy távoli hatalmas kegyúrnak, mint hogy a túlságosan közeli kis kegyuraktól tűrje, hogy kiszipolyozzák. A központi hatalom megalapítói, ahogyan a körülmények kívánták, keménykezű emberek voltak; sokszor durva módszerekkel éltek, jóllehet minden erejükkel azért küzdöttek, hogy megszerezzék a közösségnek amire szüksége volt, amit hevesen óhajtott. Központosított hatalmuk képes volt arra, hogy megszerezze a békét, elhárítsa a polgárháborút és biztosítsa a lakosság nyugalmas életét.
Ezeknek az embereknek megvolt a létjogosultságuk a nagy nemzetek fejlődő életében s nélkülözhetetlenek voltak a kialakuló nemzetek élén a kormányhatalom megszilárdításában. A társadalom hálásnak is mutatkozott irántuk ezekért a szolgálatokért, de alig hogy a nemzet egyesítésének munkája lezárult, a nagyravágyás és a durva erőszak túllépett minden határon.
Ez váltotta ki az emberekből azt az érzést, hogy a hatalommal visszaélés történik, néhányak javára s az összesek hátrányára, és ez az érzés egyre növekedett. Valami olyan megfelelő erő után kutatott a nép, ami határt tudna szabni az önkénynek. Ez az igyekezet hívta életre a városi tanácsokat, a testületeket, az országgyűléseket, az okiratokat és szabadságleveleket, melyek jogot adnak a népnek, hogy résztvegyen a hatalomban és ellenőrzést gyakorolhasson fölötte.
Az amerikai gyarmatok ennek a küzdelemnek az idejében születtek meg. Az amerikai forradalom volt ennek az időnek a legnagyobb eseménye. Akik tanui voltak az Egyesült Államok függetlenségi háborúját megelőző zűrzavarnak, jóhiszeműen egyetértettek abban, hogy a népkormányzat lényegében veszedelmes dolog és megvalósíthatatlan. Ennek a nézetnek legragyogóbb és legbecsületesebb védelmezője Hamilton volt. Kikelt a lassú kormányzási módszerek ellen, az volt a meggyőződése, hogy a köztársaság biztonsága kormányának önhatalmú, autokratikus erején nyugszik. S éppúgy meg volt arról is győződve, hogy összpontosított intézményeknek egy erős tömbje, korlátozott számú hozzáértő polgárral az élén, jobban vezethetné az állam ügyeit.
1776 nyarán, a Függetlenségi Nyilatkozat megszerkesztése után Jefferson is ezt a kérdést tanulmányozta és egészen más végeredményekre jutott. A kormányhatalom, szerinte, eszköz és nem cél; s ahogy a körülmények megszabják, lehet védelem és támasz vagy fordítva, fenyegetés és veszedelem. „Nekünk nincsenek szegényeink, mondta, lakosságunk nagy tömegei a dolgozókból tevődnek össze s olyan gazdag ember, aki minden foglalkozás nélkül meg tud élni, nálunk nagyon kevés van. A munkásemberek legnagyobb részének vagyona van, jószága van, saját földjeit műveli. A többiek a birtokosoktól és a munkaadóiktól kapnak javadalmazást, amelyből táplálkozhatnak és ruházkodhatnak, ahogy csak az illendőség megkívánja, mértéket tartva a munkában és ellátva családjaikat.”
Ennek a népnek, így vélekedett, jogai két csoportba voltak oszthatók: az egyikbe tartoztak a személyükhöz kapcsolódó jogok, a másikba a javaik megszerzéséhez és birtoklásához fűződő jogok. Az embernek a személyéhez kapcsoló jogai alatt Jefferson azt értette, hogy véleményét szabadon kifejezhesse és hogy úgy élhessen, ahogy neki tetszik.
Hogy mindenkinek biztosítsa a jogoknak ezzel az első csoportjával való rendelkezést és gyakorlatot, a kormánynak minden intézkedést meg kell tennie, ami megakadályozza, hogy beleavatkozhasson olyasmibe, ami az egyén tulajdonába tartozik. Jefferson megértette, hogy a tulajdonjogok gyakorlása annyira össze van kapcsolva a személyi jogokéval, hogy a kormányhatalomnak, melynek közbelépése nélkül ez utóbbiak nemlétezővé válnának, kötelessége közbelépni, nem az egyéni jogok eltiprására, hanem a megoltalmazásukra.
Ismerjük az ez után következő nagy politikai mérkőzés minden részletét, s tudjuk, hogy Hamilton és a barátai a korlátlan központi hatalom felállításáért folytatott harcukban végül vereséget szenvedtek Jefferson pártjával szemben az 1800-as választásokon. Ebben a küzdelemben született meg a köztársasági párt és a demokrata párt, ahogyan ma is nevezzük őket.
Amerika életének új korszaka kezdődött akkor, az egyén korszaka, aki szembenáll egy elvont rendszerrel. A kor jelszava az „individualizmus” volt. A rendkívül szerencsés gazdasági körülmények megengedték, hogy sokáig tartson és magasan tündököljön. Kétségtelen, hogy a fellendüléseket néha válságok követték, de ezek a viszontagságok sem tudtak változtatni azon a tényen, hogy az egész nép, akár munkába szegődve, akár az anyaföldből szerezve meg szükségleteit, meg tudott élni s úgy, hogy az éhínség és a tönkrejutás gyakorlatilag ki volt zárva. A legválságosabb pillanatban mindíg ott volt a végső megoldás, nekivágni Nyugatnak, ahol szűz televény várta azokat, akiknek Kelet nem bírt kenyeret adni.
Olyan hatalmasak voltak természeti erőforrásaink, hogy az egész világ hajótöröttjeinek felajánlhattuk ezt a segítséget; hívtuk és tárt karokkal fogadtuk Európa számkivetettjeit. Minden válság nyomán egy új földdarab nyílt meg a művelődés számára, úgyhogy átmeneti bajaink csak hozzájárultak sorsunk szerencséjéhez.
A tizenkilencedik század derekán azonban megjelent egy új és hatalmas gazdasági tényező, megszületett egy új álom s megindította a folyamatot, amit ipari forradalomnak nevezünk. A modern ipar előfutárjai hasznosítani kezdték a gőz erejének alkalmazásában elért eredményeket, ahogyan mi kiaknázzuk az új gépek feltalálásából származó előnyöket. Az álom pedig az volt, hogy a gépek teljesítménye képes lesz felemelni az élet általános színvonalát, elviszi a fényűzést a legszegényebbek házatájára is, legyőzi a távolságokat és – később, a villamosság segítségével – megszabadítja az embereket a nehéz szerszámok kezelésének fárasztó munkájától.
Az új gazdasági tényezőznek és az új álamnak egyaránt hatással kellett lennie a politikai módszerekre. Idáig nem volt más szerepe a kormányhatalomnak, mint meghatározni a feltételeket, amelyek között a nép boldogan élhet, békességben dolgozhat és rettegés nélkül hajthatja álomra a fejét. De most szerepet kellett vállalnia az új álom megvalósításában; s ez nem volt könnyű dolog.
Az Egyesült Államok lelkesen elfogadták a gép korszakának előnyeit is, hátrányait is. Semmilyen árat nem találtak nagynak azért, hogy szert tegyenek egy tökéletes ipari felszerelésre.
Az elmult félszáz év története majdnem teljesen egybefonódik a pénzügyi titánok történetével, akiknek a módszereit sohasem vizsgálták meg elég közelről, s akik nem a használt eszközeik tisztasága alapján, hanem eredményeik alapján nyerték el jutalmukat. Ezek a csendesóceáni vasútvonalakat felépítő pénzemberek mindig könyörteleneknek mutatkoztak, olykor pazarlóknak és nagylelkűeknek, de erkölcsi meggyőződés nélkül; mindenesetre sikeresen befejezték a vasutak létrehozását. Úgy tartják, hogy az amerikaiak háromszorosan fizették meg vasúti hálózatuk építési költségeit, de nem kevésbbé igaz az sem, hogy élvezik minden előnyét is.
A terjeszkedés korszakában számtalan gazdasági lehetőség nyílt. A kormányzat nem akart beleszólni az ipar dolgaiba, csak a fejlesztéséhez járult hozzá. Ahol beavatkozott, ott maguk az üzletemberek kérték erre. Vámokat kellett életbeléptetni, hogy „bátorítsák születőben lévő iparunkat”, ahogyan az akkori választási hadjáratok kedvenc kifejezésével mondták, – legidősebb olvasóim még bizonyára emlékeznek rá.
A vasútvonalak terjeszkedését állami segélyekkel támogatták és a legtöbbször, földsávok ingyenes átengedésével. Sokan a kőolaj-milliomosok közül pénzügyi segítséget nyujtottak a Dél-Nyugati vasutaknak; a vasútépítőket csakugyan bátorították, akár pénzkölcsönökkel, akár szállítási egyedjogúsági koncessziókkal, olyan sikeresen, hogy kereskedelmi tengerészetünk ma a világ valamennyi tengerén ott hajózik.
Mi azt tartjuk, hogy a kormányok ne foglalkozzanak üzlettel. De miután megtették, meg kell próbálnunk megérteni közbelépéseik indokát. Nem azon az elméleten alapult, amely mindig ellenezte az effajta beavatkozásokat, de igazolják a magánvállalkozásoknak megismételt és sürgető kérései. Szűntelenül ostromolták a kormányt, hogy siessen minden eszközzel a segítségükre, ami csak rendelkezésére áll.
Ugyanazok, akik ma tiltakoznak a kormány beavatkozása ellen, az elsők voltak és az elsők lesznek, ha arról a kérésről van szó, hogy tilalmat kell elrendelni olyan árucikkekre, amilyeneket ők is gyártanak. Amikor rosszul mennek a dolgok – mint 1930-ban – ugyanilyen sürgősen folyamodnak kölcsönért a kormányhoz. Igy született meg a „Reconstruction Finance Corporation”.
Mindegyik csoport támogatást kért a kormánytól, személyes érdekei megóvására, anélkül, hogy meggondolta volna, a kormánynak nem lehet az a szerepe, hogy egyik vagy másik csoportnak kedvezzen, hanem meg kell védenie minden polgár egyéni jogait és tulajdonjogait.
A multat szemlélve, észrevehetjük, hogy ezek a változások egybeesnek a századfordulóval. Már elértük határainkat, nem volt többé semerre szabad földterület, és ipari szervezeteink nagy tömörülésekké alakultak át, ellenőrzés és felelősség nélkül.
Akik tisztán láttak, már sejtették a veszélyt, felfogták, hogy a siker esélyei megszűnnek egyformán nyitvaállni mindenki előtt és hogy a nagy érdekcsoportok fenyegetővé válhatnak az egyének gazdasági szabadságára nézve és lehetetlenné tehetik számukra, hogy megkeressék a kenyerüket. Ekkor történt, hogy törvényeink beavatkoztak a trösztök ellen.
Théodore Roosevelt hadjáratot indított, ezzel a jelszóval: „Le a trösztökkel”; a maga szókimondó módján beszélt a tekintélyes vagyonú gonosztevők ellen. A kormány politikája az volt, hogy ellengőzt adjon, megszűntesse a nagy üzleti társaságokat s visszatérjen azokhoz az időkhöz, amikor minden embernek megvolt a maga kis vállalkozása. Sajnos, ez lehetetlen dolog volt. Théodore Roosevelt megértette ezt, letett arról a szándékáról, hogy feloszlassa a trösztöket és tekintélyét csak arra használta fel, hogy felállítson egy megkülönböztetést a „jók és a rosszak” között. A legfelsőbb törvényszék elfogadta és elrendelte a híres „jóhiszeműségi törvény” alkalmazását. Ez a törvény megengedte, elvben, ipari erők tömörülését, ha eszközeiben és hatalmának gyakorlásában megfelelt a méltányosság követelményeinek.
Woodrow Wilson, 1912-ben, amikor megválasztották, még tisztábban ítélte meg a helyzetet. Jefferson a hatalom túlkapásaitól féltette a magánosokat; Wilson szemében a pénzügyi hatalom jelentette a nagy veszedelmet. Felismerte, hogy a huszadik század zsarnoksága a nagy tömörülések gazdasági rendszere, ennek a kezében vagy az egyének életének biztonsága és hogy felelőtlensége és kapzsisága révén – ha semmiféle ellenőrzés alatt nem áll – nyomorba és éhínségbe kergetheti a tömegeket.
1912-ben a pénzügyi erők összpontosítása még nem tartott ott, ahová napjainkban érkezett el; mindazonáltal elég jelentős volt ahhoz, hogy Wilson átláthassa mindezeket a zavarokat, bonyodalmakat, amelyek nyomában járnak. A jelen kormány programja, melyet forradalminak minősítenek, (helyzetemnél fogva megítélhetem) szelíd és jóindulatú Wilson elnökéhez képest. „Senkisem tagadhatja, mondta, hogy mozgási körünk egyre szűkül. Okvetlenül észre kellett vennie annak, aki figyelemmel kíséri az ország iparának fejlődését, hogy gyakorlatilag lehetetlenség hitelhez jutni, anélkül, hogy ne lenne kénytelen az ember csatlakozni az Egyesült Államok iparának uraihoz; még kevésbbé kerülheti el a figyelmünket, hogy mindenkit elpusztítanak, aki csak megpróbál egymaga versenyezni a nagy pénzügyi érdekcsoportok által már bevezetett és kezükben tartott bármilyen iparcikkel, gyártmánnyal, hacsak bele nem törődik abba, hogy vagy eladja vállalatát, vagy elnyelik mindenestől.”
Ha nem tört volna ki a világháború, amely arra kényszerítette Wilsont, hogy nyolc esztendőt szenteljen a külső ügyeknek, talán egészen más lenne ma a helyzet. Az Európából egyre hangosabban áthallatszó ágyúdörgés félbeszakíttatta Wilsonnal ezeknek a kérdéseknek a tanulmányozását. A feladatot, amelyet olyan tisztán átlátott, ránkhagyta és senki sem vonhatja kétségbe közülünk, bármelyik párthoz tartozzék is, hogy egyike a jelenlegi kormány legnagyobb gondjainak.
Elég egy pillantást vetni a mostani helyzetre, hogy meggyőződhessünk róla, a boldogulás esélyei már nem azok többé, amik voltak. Az ipari termeléshez szükséges eszközeink tökéletesek; minden erről tanuskodik körülöttünk. Hogy jobban megértsük a dolgot, vizsgáljuk meg a szemünk előtt fekvő tényeket és gazdasági tényezőket, melyek napról napra szóbakerülnek körülöttünk, valamennyien folyton ezekről beszélgetünk.
Az 1929 előtti években Amerika a fellendülés és az infláció hosszúra nyúló időszakán esett keresztül. Tíz esztendő alatt olyan előrehaladást tettünk, melynek szükségességét azzal akarták indokolni, hogy pótolni kell mindazt, amit a háború eltékozolt. A valóságban sokkal messzebb mentünk, mint ahogyan ezt a szükség megkívánta volna és még sokkal messzebb, mint ahogyan a természetes és egészséges fejlődésünk megengedte volna. Ha a számokat összehasonlítjuk, arról tanuskodnak, hogy a fogyasztók által fizetett árak alig csökkentek, vagy éppenséggel sehogy, s hogy a termelés előállítási költségei tetemesen leestek; a tényleges nyereségek óriási összegekre rúgtak. Ebből a haszonból nem sokat szenteltek az árak leszállítására; a fogyasztókkal nem törődtek, a fizetések nem változtak; a munkásról megfeledkeztek, az osztalékok számára fenntartott részt nem osztották szét a részvényesek között, még őket is kihagyták a nyereségből. Mellékesen jegyzem meg, hogy az adóbevételek csak jelentéktelen növekedést mutattak, a költségvetés többletben volt.
Hová vezetett a dolgoknak ez az állapota? Óriási tőkék halmozódtak fel – a leghatalmasabbak, melyekről tud a történelem – s kétféle főirányt vettek: mindjárt visszaváltódtak anyagi értékké, s ez a rész ebben a pillanatban vagy haszontalan, vagy parlagon hever tétlenül; másfelől pedig a Wall Street piacát táplálták Call Money-ként.
Ekkor tört ki a válság. A termelési anyagokba fektetett fölöslegeket mozdulatlanul hagyták. Az emberek tömegei vesztették el az állásukat, a vásárló-képesség kimerült, a bankok megijedtek és kölcsönökhöz igyekeztek jutni; akinek pénze volt, nem mert megválni tőle, a hitelek bezárultak, az ipar leállt, a kereskedelem egyre jobban hanyatlott és a munkanélküliség nőttön-nőtt.
Szigorúan tanulmányozva az Egyesült Államok vállalatainak összpontosítását, végül megtudhatjuk, hogy gazdasági életünk mintegy hatszáz nagy tömörülés kezében van, amelyek az amerikai ipar két-harmada fölött rendelkeznek. Tíz millió kisebb vállalkozás osztozik a maradékon.
Egyébként bebizonyított dolog, hogy ha az összpontosítás ebben az ütemben folytatódik, ennek a századnak a végre az amerikai ipar körülbelül egy tucatnyi társaság kezében lesz s alig száz ember irányítja majd. Egyszóval, egyenesen haladunk egy gazdasági kiskirály-uralom felé, ha ugyan már ott nem tartunk.
Mindaz, amit itt előadtam, egészen nyilvánvalóan mutatja, hogy az értékek bizonyos újraértékelése elkerülhetetlen. Elmúltak azok az idők, amikor a nagy úttörőknek, a pénzügyi titánoknak minden meg volt engedve, azzal a feltétellel, hogy gazdagságot és bőséget teremtenek. Erőfeszítéseink nem irányulhatnak többé arra, hogy feltárjuk és kiaknázzuk természeti erőforrásainkat, vagy hogy szüntelenül egyre többet termeljünk. Feladatunk sokkal szerényebb: elégedjünk meg hasznát látni – kevesebb mohósággal – annak, ami már megvan, igyekezzünk visszaszerezni külföldi piacainkat, amelyekre okvetlenül szükségünk van, hogy árucikkeinket elhelyezhessük, oldjuk meg a fogyasztás kimerülésének súlyos kérdését, vagy szabályozzuk hát a termelést, osztozzunk meg méltányosan a gazdagságban és a termékekben, léptessünk életbe végül egy olyan gazdasági rendszert, amely megfelel a nép igényeinek.
A központi hatalom, amikor megszületett, védelmi eszköz volt; az idők folyamán fenyegetéssé vált. Még ma is, egy sokkal korlátoltabb gazdasági rendszerben is, a nagy pénzügyi egyesülések a nemzet számára nem haladást jelentenek, hanem veszedelmet.
Szeretnék továbbmenni a multtal való összehasonlításban. Nem gondolunk arra, hogy elvessük a nemzeti kormányzás elvét, mert fenyegetés lett belőle a tizennyolcadik században. Éppen így, a mai időkben, nem vetjük el a társaságoknak nevezett erős tömörülésekre alapított gazdasági rendszer elvét, pusztán azért, mert a hatalmuk végül visszaélésekre is alkalmat ad. Egykor meg tudtuk oldani a jogtalanul nagyratörő központi hatalom kérdését, fokról-fokra átalakítva alkotmányos kormányhatalommá és demokráciává. Ugyanígy, most pedig azon vagyunk, hogy módosítsuk és ellenőrizzük gazdasági tömörüléseinket.
A kormány szerepe az üzleti ügyekkel kapcsolatban, véleményem szerint, csak abból állhat, hogy közreműködik a gazdasági jogok megállapításának kidolgozásában, hogy megteremtsen egy alkotmányos gazdasági rendet. Ez az a feladat, amely épúgy tartozik az államférfiakra, mint az üzletemberekre. S ez a legkevesebb, amit a közösség megkíván, amelynek igazi biztonságra és nyugalomra van szüksége. Szerencsére a pillanatnyi körülmények arra vallanak, hogy az igyekezet, kielégíteni ezt az igényt, nemcsak helyes politika a kormány részéről, hanem egyben az egyedüli lehetőség megmenteni gazdasági felépítésünket.
Tisztában vagyunk vele, ezidőszerint, hogy a nagy gazdasági tömörülések nem állhatnak meg, csak úgy, ha a jó üzletmenet „egyöntetű”, vagyis ha a vásárlóképesség jól megoszlik a nemzet minden rétegében. Ezért kívánják még a legönzőbbek is a nagy üzleti társaságok közül, saját érdekükben, hogy egyfelől emelkedjenek a fizetések, munkabérek és sikerüljön megszüntetni a munkanélküliséget, s hogy másfelől a gazdálkodók visszatérhessenek megszokott színvonalukhoz és hogy biztosítva lássák mindkét csoport – az ipari és a mezőgazdasági –állandó nyugodt megélhetését. Ezért van az, hogy némelyik világosan látó vállalat máris korlátokat szab üzleteinek belső szervezetében minden emberének és minden kiviteli szakmájának, szem előtt tartva a közös érdeket. S végül ezért követelnek széltében-hosszában és szüntelenül az üzletemberek egy olyan gazdasági rendszert, amely visszaállítja a dolgok egyensúlyát, még ha a nagy társaságok megcsappant cselekvési szabadsággal kerülnek is ki belőle.
Felteszem, hogy akik ebben a most folyó küzdelemben benne vagyunk (vagyis mindazok, akik nem jöttek a világra biztos vagyonnal), valamennyien tudjuk saját tapasztalatunkból, hogy a legjobb, amit tehetünk, a pillanatnyi körülményekre alkalmazni a kormányzás legelső, eredendő megfogalmazását. A kormányzás olyan üzlet, amelyből a résztvevő felek mindegyike olyan mértékben húz hasznot, amilyen mértékben betartja kölcsönös kötelezettségeit. Ez volt az elgondolás, ahogyan hajdan kialakult. Egy szerződésről van szó. A szerződés fejében a vezetők megkapták a hatalmat; a nép rájuk bízta, azzal a feltétellel, hogy bizonyos jogait mindig elismerik. A kormányzás művészete magába foglalja azt a képességet, hogy meg tudjuk határozni ezeket a jogokat, valahányszor csak szükség van erre, számotvetve a társadalmi rendnek az új események okozta változásaival. Ezek új kötelességeket rónak a kormányhatalomra és azokra, akik az élén állanak.
A szerződés alapvető kikötései olyan régiek, mint maga a köztársaság. Mégis alkalmazhatók az új gazdasági rendre. Minden embernek joga van az élethez, vagyis joga van az életét kellemesen berendezni. Megteheti, lelki tunyaságból vagy minden erkölcsi kötelességével szembefordulva, hogy lemond ennek a jogának a gyakorlásáról, de ez a joga mégsem vehető el tőle. Kormányunk köteles, hivatalos vagy nem hivatalos formában, gazdasági vagy politikai rendszabályokkal, minden egyes ember számára megnyitni egy utat, amelyen eljuthat, ha dolgozik, annak a megszerzéséhez, amire szüksége van. Minden embernek joga van, ezenkívül, egyéni tulajdonaihoz, más szóval ahhoz, hogy a legnagyobb mértékben biztosítva lássa a nyereségeit. Enélkül a joga nélkül nem tudna átlábalni élete nehéz szakaszain, amikor természetes okoknál fogva nem képes dolgozni; gyerekkorában, betegségében, öregségében. A magántulajdon egész gondolatában ezeknek a megfontolásoknak kell érvényre jutniok minden más fölött. Ha ennek a jognak az érdekében korlátoznunk kell az üzérkedők, a nyerészkedők, pénzzel mesterkedők, sőt a pénzemberek működését is, azt hiszem úgy kell tekintenünk ezeket a korlátozásokat, mint amelyek elkerülhetetlenül szükségesek az egyén jogainak megvédésére.
A híres szerződés végső pontja a szabadságról és a boldogság kereséséről szólt. Nem feledkezünk meg arról, hogy az olvasás jogát, a gondolkozás, a beszéd jogát, az életmód megválasztásának s az aszerint való élésnek jogát minden esetben el kell ismernünk, tiszteletben kell tartanunk. Tudjuk jól, hogy semilyen egyesség nem hatalmaz fel arra, hogy bármilyen módon merényletet kövessünk el ezek ellen a jogok ellen. Kormányozni annyi, mint fenntartani a mindenki számára egyforma igazság egyensúlyát.
Teljesíteni fogjuk ezidőszerinti kormányzásbeli kötelességeinket, ugyanúgy, ahogy teljesítettük azokat, amelyeket 1776-ban Jefferson képzelt el „Utópiá”-jában, s amelyeket Théodore Roosevelt és Wilson maguk igyekeztek valóságra váltani. Máskülönben menthetetlenül haladunk a közös vereség felé és a nyomor növekedő hulláma az örvény fenekére taszít bennünket.
|
|
|
|
|
|