Ez a hét aránylag nyugalomban telt el, s én megértettem, világosabban mint valaha, hogy a mi korunk bátorságot követel, és még több bátorságot, tetteket követel és még több tettet.
Ha a mai napon Andrew Jackson emlékének hódolunk, ezt azért tesszük, mert elsősorban és mindenekelőtt nagy amerikai volt, aki odaadó hazaszeretetét fölébe helyezte párt-meggyőződéseinek, és örök jelképéül szolgált népünk kemény és bátor lelkének.
Súlyos felelősséget kellett Andrew Jacksonnak magára vállalnia.
Abban az időben belülről kezdte veszedelem fenyegetni a Szövetségi Uniót. Az elszakadás veszedelme. S hozzá éppen azoknak az államoknak a részéről fenyegetett ez, amelyeket Jackson képviselt, és éppen saját pártjának a részéről. Meg akarták tagadni az Egyesült Államok fennhatóságának elismerését. Jackson a tetteivel egyszerre kerekedett fölül az elszakadáson és a párt-szellemen.
Ma nem az elszakadás veszélye fenyegeti Uniónkat és demokráciánkat. Ami megkörnyékezett bennünket s aminapról-napra jobban szorongat bennünket, kívülről fenyeget, a világ jókora részéből.
Hogy ezt a dolgunkat véghezvigyük, mi amerikaiak – majdnem mindnyájan – megint fölébe emelkedtünk politikai párt-meggyőződéseinknek.
Már jóval Jackson elnöksége előtt meggyökeresedett az amerikai politikai élet alapelveként a kétpárt-rendszerű kormányzás. Megmutatkoztak az előnyei: lehetővé tette az érvek szabad és nyílt megvitatását, az új körülményekkel szemben új politika megfogalmazását, lerögzítette a felelősséget a kormányzási ügyekben, lényeges része a szabad választásokról való fogalmunknak.
A parancsuralmak vezérei nem tudják megérteni, hogyan lehet nekünk Amerikában két pártunk s ugyanekkor hogyan maradhatunk mégis egy egyetlen és oszthatatlan nemzet. A teljhatalmú államiság gondolata túl szűk ahhoz, hogy felfoghassa egy nép nagyságát, amelyik pártokra tud szakadni a választások percében, de egy marad, szakadatlanul, a hazájának és a demokrácia eszméjének szeretetében.
A parancsuralmi rendszerben nem lehetnek pártok. Minden embernek parancsszóra kell gondolkoznia, parancsszóra kell beszélnie, parancsszóra kell írnia, parancsszóra kell élnie és meghalnia. Ezekben az országokban a nemzet nem áll a párt fölött, mint nálunk; a párt áll a nemzet fölött, a párt a nemzet.
Férfinak, nőnek, mindenkinek a párt-eszmék nyílegyenes és keskeny ösvényén kell haladnia, vagyis tulajdonképen még csak nem is a pártnak, hanem a vezérnek az eszméit kell követni, mert övé a párt.
Minálunk a belpolitikai különvéleményeket a szavazófülkékben szokás kifejezni; a parancsuralom alatt a gyűjtőtáborokban van a helyük.
Mult esztendőben választásokat tartottunk Amerikában, amelyen népünk (demokrata-, köztársasági, függetlenségi és más pártbeliek), a titkos választójog jóvoltából és szuronyt szegező rohamcsapatok nélkül, megválaszthatta helybeli, állambeli és nemzeti képviselőit.
El vagyunk szánva olyan tettekre, amelyek biztosítják nekünk, hogy évről-évre megtarthassuk szabad választásainkat.
Valamennyi nagy szabadságjogunk, a mi amerikai demokráciánk alapzata, összefügg a szabad választások gondolatával, a politikai pártok jelöltjei között való választás szabad kifejezésével. Mert csak az ilyen választások teszik lehetetlenné, hogy elfojtsák a szólásszabadságot, a sajtó és a rádió szabadságát, a lelkiismereti szabadságot.
Ezeket az örökérvényű alapelveinket fenyegeti most a parancsuralmak vezéreinek szövetkezése.
Nemzeti örökségként szálltak ránk ezek az alapelvek, s most rajtunk a sor, hogy megvédjük őket, rajtunk a sor, hogy ne csupán sértetlenül, hanem életerősebben mint valaha, továbbadjuk a jövendő nemzedékeknek.
Mi amerikaiak ma teljesen tisztában vagyunk vele, milyen bizonytalanná válna kétpárt-rendszerünk létezése, választási szabadságunk és életünk szabadsága, ha a parancsuralmi elvek diadalmaskodnának. Mert ha érvényre jutnának, nem csak Európában jutnának érvényre.
A mult esztendő folyamán elárult nemzetek és letiport nemzetek története megmutathatja nekünk, meg a világ többi népének, mit jelent a titkos politikai rendőrség által kormányzott és kézbentartott világegyetemben élni.
Nézzünk szembe egyenesen és bátran a kérdéssel: ilyen rettenetes körülmények között meddig tartahatnánk meg régi szabadságunkat? Milyen rövid idő alatt lennénk kénytelenek fejet hajtani az elv előtt, amely a tüzet tűzzel alkarja oltani? Mennyi ideig lenne lehetséges fenntartani a kétpárt-rendszerünk látszatát a nemzeti-szocialisták uralma alatt álló világban? Milyen hamarosan szánnánk el magunkat, utánozni a nemzeti-szocializmust és elvetni kétpárt-rendszerünket, hogy besorozhassuk népünket egyetlen egy pártba, amelyik persze nem lenne többé se demokrata, se köztársasági?
Nemigen tarthatnánk akkor ilyen baráti összejöveteleket, se Andrew Jackson napján, se Abraham Lincoln napján.
Mi amerikaiak alaposan meggondoltuk már, jól meghánytuk-vetettük már ezeket a kérdéseket. Mi amerikaiak bejelentettük, hogy minden erőnkkel és minden hatalmunkkal azoknak a segítségére sietünk, akik megállítják a zsarnokokat világuralomra törő útjukban, így döntöttünk.
Az elhatározás, amire jutottunk, nem valamelyik párté. A köztársasági párt vezetőjének – Mr. Wendel Wilkie-nek – tulajdon szavaiból és tetteiből is kiolvasható, hogy mit értenek az amerikai hazafiak a pártszellem fölé való emelkedés alatt és a közös ügyben való összefogás alatt. S most, hogy Amerika szabad népe bejelentette elhatározását, a köztársaságiak és a demokraták, a kongresszusban éppúgy, mint a kongresszuson kivül, hazafiasan együtt dolgoznak majd, hogy valóra leshessen váltani ezt az elhatározást.
A demokrácia ellenségei ezekben az órákban minden eszközt megragadnak, hogy egységünket megbonthassák. Legfőbb fegyverük ellenünk a „propaganda”, a hírverés, a kicsinyes önzésre hivatkozó hírverés; a tengerentúlról jön, egyre szaporábban, egyre erőszakosabban. Idegen kormányok ügynökei vagy balekjai terjesztik, saját határainkon belül.
Egyformán irányul minden amerikai ellen – köztársaságiak és demokraták – földművesek és bankárok – alkalmazottak és munkaadók ellen.
A hírverők, a kishitűek és a balekok, oszlopos polgári szabadságjogaink védelme alatt, a félelem szentségtelen igéit hirdették és hirdetik még mindig. Rágalmakkal, ráfogásokkal és hazugságokkal dolgoznak. Megkísérelték megingatni az amerikaiaknak kormányukban való és egymásban való bizalmát.
Láttuk, mi történt a hatalmas német nagyiparosokkal, akik támogatták a nemzeti-szocialista mozgalmat; megkaptátk jutalmukat érte a gyüjtőtáborokban vagy a meggyilkoltatásban.
A nemzeti-szocializmus ügynökei, s akik ostobán segítségükre vannak, a két szélsőséges pártot próbálták felhasználni a középső ellen. Megpróbálták kihasználni népünk ösztönös békeszeretetét. A béke meggyőződéses híveinek teszik magukat, holott a valóságban a történelem legkíméletlenebb háborús haszonlesői. Úgy hirdetik folyton: „Béke! Béke!”, ahogyan az ördög emlegeti a szentírást.
Mindezzel nyilvánvalóan az volt a céljuk, hogy rémületet keltsenek közöttünk. De az eredmény az lett, hogy megerősödött bennünk az elhatározás.
Amikor Lincoln Ábrahámot elnökké választották, az államok közötti háború rettenetes tényével kellett szembenéznie. 1861 július 4-én, a kongresszushoz intézett első üzenetében ezt az életbevágó kérdést veti fel: „Egy kormány vajjon csak túlhatalmas lehet, hogysem meghagyja a nép szabadságát, vagy túlgyönge, hogysem fenntartsa létezését?”
Lincoln ugyanúgy válaszolt erre a kérdésre, mint Jackson, nem szavakkal, hanem tettekkel. És Amerika ma is él.
Ma ugyanezt a kérdést teszik föl nekünk. Mi is cselekedetekkel válaszolunk rá. Mélységes békeszeretetet tükröző élet-bölcseletünk sohasem a gyöngeségünkben gyökeredzett, hanem – mindíg – Amerika lelkierejében.
|
|
|
|
|
|