Versek

Ady Endre: A rém-mesék uhuja

Fél-hajnal csöndje s a szobán
Nagy, kék fülekkel, ostobán
Egy furcsa bagoly átröpül,
Mint a rém-mesék uhuja.

Szárnya veri az ablakot:
Magam vagyok és én vagyok,
Így nem éreztem soha még
S nem láttam az életemet.

Talán elszáll, ha fölkelek?
Hajh, hajnalodó éjjelek,
Hajh, multam, sorsom, életem,
Nagy, kék fülű uhu-madár.

http://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/szepirod/magyar/

Áprily Lajos: Halálmadár

Havas tetőknek már lefolyt a vére,

sötétlilára vált a szürkület.

Sziklák közül a hold cyclops-szemére

szájtátva bámul sok sötét üreg.

A tónak lent hullámos lesz a tükre,

szellő-uszályon édes mézga-szag -

S lompos fenyőre, görcsös ujju bükkre

a baglyok nesztelen kiszállanak.

Az egyik indít és nem vár hiába:

indul a búgó, érzelmes zene,

s visszhangosan simul az éjszakába

tavaszi vágyak Ú-hangversenye.

Mióta enyhe szél csapott a hóra,

a koncert áll sok éjszakája már,

s ujúzva száll pásztortalálkozóra

a lomharöptű, barna mátkapár.

 

Egy éjszaka az Ú-szimfóniába

a völgy felől egy fájó hang hat át,

csak az tud így zokogni, aki árva

s tavasszal hontalan keres tanyát;

csak annak búghat így a szíve fájva,

akit halálos bánat űz tova

lappangtató, sötét erdő-magányba -

s meg nem vigasztalódhatik soha.

Zavar, szünet. Kínálkozó arának

a hím szíven találva nem felel.

Aztán kiáltó szók huhogva szállnak

s "Hová való vagy?" - messze zeng a jel.

"Lentről jövök..." - a hang riadva repked,

mint vadgalamb, akit serét talált -

"S hangos panasszal, mondd, mért sértegetted

a mámoros, szerelmes éjszakát?"

Mikor leszáll, lomhán lecsügg a szárnya,

pár kandi rá tágult szemet mereszt,

aztán nyugalmat kényszerít magára

s pihegve, lassan a mesébe kezd:

 

"A víz mentén, a nagy havas tövében,

ahonnan indulnak erdő-nyilak,

boruló bükkfa-bolt alatt sötéten,

magában áll az erdőőri lak.

A télre ott vonultam el merészen,

nagyodvú bükkfában teleltem át,

s néztem kilesve néha karcsu résen

fehér falucska sok füstoszlopát.

Míg egy napon roppant a jég, a tóé,

áldott szél támadt, langyos förgeteg,

lelkendezett a cinke, és a hólé

ezüstcsengőket csengve görgetett.

Mikor kitártam, könnyű volt a szárnyam,

meleg párát szitált az alkonyat,

vártam, huhogtam, hívtam, újra vártam

és - megtaláltam künt a páromat.

Jaj, tudtok ti is édesen remegni

s nagyon forrón huhogni, elhiszem,

de úgy, mint ő, dalolni és szeretni

nem is tudott, nem is fog senki sem.

Jaj, barna volt a tolla, mint az éjfél,

s csiklandó, mint a bársonyos moha,

s kápráztatóbban két fényes szeménél

jánosbogár nem tündökölt soha.

Egyszer kiült megint a bükkfaágra,

sokfoltú éjben drága barna folt,

s nagyon dagadhatott a szíve tája,

mert ennyi vággyal még sosem dalolt.

A karcsú ág is reszketett alatta,

némán figyelt a barna házikó,

s csudálkozó szemét reá nyitotta

a hóvirág s a piros mandikó.

Megénekelte cinke ritka kedvét,

a fák rügyét, amely hintázva ring,

a hóvirágot és a nyárfa nedvét,

mely mint a vére, erjedőn kering.

Megénekelte azt a drága csendet,

amelyet elhoz minden alkonyat,

a patakot, amely lefutva csenget,

s csacskán locsolgat omló partokat,

a vágyat, amely hajtja most a pásztort,

míg ő juhot hajt serkedő gyepen,

fajd mámorát és édes ízü nász-tort

s megénekelte lobbanó szemem.

A vér is megcsordult reá a fában

s a visszhang is dalolta himnuszát,

mert vágy piroslott mindenik szavában

és élet, élet, élet, ifjuság!

 

Az erdőőrnél mécsvilág derengett,

a hang beszállt homályos ablakán.

Az ágyon, hasztalan remélve csendet,

lázban feküdt az erdőőr-leány.

Halkan könyörgött és nagyon fehéren:

»Jaj, nem lehet sok óra hátra már.

Kergesse el, minden szentekre kérem,

házunkra száll a csúf halálmadár!«

Ajtó kinyílt, csukódott. Puska robbant,

a dalt elvágta dörgő-rémesen.

Egy lomha test tompán a földre dobbant,

tört ívű szárnya rángott véresen.

Kiömlő vére hóvirágra pergett,

búcsúztatója csengő hó-zene,

s hörgő-riadtan a tavaszra dermedt

homályosuló drága két szeme.

Reárepültem, csókoltam, takartam,

szivárgó vére szárnyamhoz tapadt,

aztán a mellemet véresre martam

és téptem, téptem gyönge tollamat.

Magányos este másnap arra jártam

és láttam: gyermekkézen sorra jár,

csúfolva hurcolják fejét a sárban:

- Halál! Halálmadár! Halálmadár! -

S most itt vagyok. Zokogva, könyörögve:

egy rejtett kis barlangot mondjatok,

mely emberszemtől elfed mindörökre,

jaj, ennyi gyászt és ennyi bánatot..."

 

Elhallgatott. A bánatos mesére

válasz nem jött soká. A csend fülelt.

Bagolyszemekben a hold sárga fénye

nagyon sárgán, nagyon mélyen tüzelt.

 

Forrás: http://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/szepirod/magyar/

Szabó Lőrinc:  A bagoly

Kisfiam kieszelte, hogy van

valahol egy mindenható,

aki megbünteti, ha rossz és

csokoládét hoz, hogyha jó.

 

A nagyurat el is nevezte:

- Bagoly! - mondta - ez a neve! -

De úgy látszik, rám is hasonlít,

mert nagy kerek szemüvege

 

van a bagolynak: legalább is

így mesélgeti a gyerek;

s akármi történik a házban,

az mind a bagoly műve lett.

 

A bagoly vitt el reggel engem

és estére ő vitt haza,

a baglyot hívtuk, ha nem ízlett

a gyereknek a vacsora,

 

s Lóci megtette ezt is, azt is,

amit azelőtt semmikép,

csak azért, hogy bebizonyítsa

külön istene erejét.

 

Nekem nem tetszett a bagoly, de

tűrtem némán egy darabig.

Tegnap azonban elővettem

s faggatni kezdtem a kicsit:

 

- Mondd, Lóci, bagoly igazán van? -

- Van hát! - Ismered? - Ismerem! -

- De én nem tudok hinni benne,

amíg nem látom, hogy milyen! -

 

- Látni fogod! - jött tűzbe erre

Lóci, s mérgesen otthagyott;

s most a fejét tíz hosszú percig,

gondolom, azon törte, hogy

 

hogyan tudna meggyőzni engem,

mert végül is előszedett

valami fiók fenekéről

egy régi rossz szemüveget,

 

s jelentve, hogy a bagoly itt lesz,

kiment az erkélyünkre, és

már kiáltott is: - Úgye, látod?

Itt van az ablaknál! benéz!

 

Épp rád néz! szemüvege is van!

Itt a bagoly!... - Elhallgatott,

s én láttam, hogy csakugyan ott van,

a szemüveges alakot:

 

láttam Lócit átszellemülten,

ahogy benézett, komolyan

és gőgösen, mint aki érzi,

hogy rettentő szerepe van:

 

láttam Lócit tágult szemekkel,

sugarasan, mint egy szobor...

S szaladtam a másik szobába

a hírrel, hogy itt a bagoly, -

 

és Lóci, mire visszatértünk,

már bent volt, ugrált, kacagott,

s szemében ragyogott az isten,

aki a lelkében lakott.

Forrás: http://www.irodalmiakademia.hu/

Kálnoky László: A bagoly és a pék (II. 12.)

 

A pék leánya volt-e a bagoly?

Hihetünk-e Opheliának?

Az idejében meg nem válaszolt

kérdés örök kérdés marad.

Aki talán felelni tudna rá,

ledöfik tőrrel a kárpit mögött

rejtőző patkányt. Így döföm le

magam is a delirium tremens

zöld vagy rózsaszínű patkányait,

mielőtt még fölkeresném a péket,

s megkérném a bagoly kezét.

Forrás: http://www.irodalmiakademia.hu/

Edward Lear: A Bagoly és a Cicó

(Havas Attila ford.)


A Bagoly a Cicóval tengerre szállt
egy csudaszép borsózöld bárkán,


mit megraktak mézzel s egy nagy zacskó pénzzel,
és siklott a sós habok árján.


A Bagoly egy dalt dúdolt - pengett gitárja -,
s a csillagos égboltra révedt:


"Ó szépséges Cicó! Ó Cicókám drága,
én módfelett szeretlek téged,


én téged,
én téged,
én módfelett szeretlek téged!"


*


"Ó kérlek, dalolj, te délceg Bagoly!" -
szólt Cicó. - "Ó dalolj csak lágyan!


Már oly régen várom, hogy te légy a párom:
csak gyűrű kell, s teljesül vágyam!"


Eveztek hát egy esztendőn át,
s hol a Piszkancsfák erdeje sűrű,


röffentés hallatszott, s láttak egy Malacot,
orrában volt egy szép gyűrű,


egy gyűrű,
egy gyűrű,
az orrában volt egy szép gyűrű.


*


"E gyűrűt - nem ingyen, de három fityingen,
te jó Malac, megvesszük tőled!"


S hogy gyűrűre leltek, hát egybe is keltek,
a Vadpulyka eskette őket.


És birsalmát ettek meg krumplikrokettet,
mit vaskéssel szétdaraboltak,


és kart karba öltve táncoltak körbe,
és nézték a partról a holdat,


a holdat,
a holdat,
és nézték a partról a holdat.

 

Forrás: ELTE BTK

BAGOLY ASSZONY
(JUANA MANWELL)
papagó indián orvosságos asszony
(1867-1957)

 

A KÉK ÉJSZAKÁBAN

Hogy fogjak dalnak
A leszálló kék éjszakában?
Leülök s dalolni kezdek
A kék éjszakában.

 

BELÉPEK A SÖTÉTBE

Nézek, de nem látok.
Belépek a sötétbe.
Nézek, de nem látok.

 

FEHÉR SZELLEM-TOLLPIHÉKET LÁTOK

Bagoly-tollak hevernek előttem.
Hallom, valaki fut felém;
Elsuhan mellettem, s a távolban
Fehér szellem-tollpihéket látok.

 

A NAGY ÉJSZAKÁBAN

A nagy éjszakában szívem majd kihuny,
Csörtetve rám tör a sötét,
A nagy éjszakában szívem majd kihuny.

 

HOGY MEGLÁSSAM AZT A FÖLDET

Messzire megyek, hogy meglássam azt a földet.
Messze futok, hogy meglássam azt a földet,
S közben házamban egymásba fonódnak a dalok.

 

KÖZELÍT A HAJNAL

Félek, hogy felkel a nap, mire meglátom azt a földet,
Már érzem a nap sugarait a bőrömön.

 

A BAGOLY TOLLA A HAJNALT KERESI

A bagoly tolla majd megtalálja a hajnalt.
Egyre a nappal világosságát keresi,
A keleti égen vörösen fénylő
Hajnalt keresi.

 

A HAJNALCSILLAG

Feljött a hajnalcsillag.
Átkelek a hegyeken.
Kiúszom a fény tengerére.


Forrás: Török Attila: Műfordítások

Herman Ottó: Arany, Tompa, Petőfi és a népköltés madárvilága

Füles bagoly
Tompa
     

Ez egyike azoknak a madáralakoknak, amelyek bizonyítják, hogy a hegység hatással volt Tompa lelkületére, amennyiben tudniillik ez a madár fészkelése szerint hegyi faj, mely a síkra csak le-letéved. Különben az alak a köztudatban is él, és a fülesbagoly alatt a magyarság mindég baglyaink között a legnagyobbfajta Rubo maximus fajt érti.
 

Sívó bagoly
Arany, Tompa, Petőfi
     

Az apróbb baglyok között a költők és a nép csak egyet különböztetnek meg teljes biztonsággal, mégpedig szava alapján, tudniillik a kuvikot; a többiekre nézve, amennyiben költőkről van szó, csak az vezethet és dönthet, amit a költő leírásképpen mond. A "sívó baglyot" egyikök sem említi; de a nevet már Miskolczi Gáspár (1691) használja, Arany pedig Bor vitéz című, igen kedves költeményében ezt mondja:

Künn az erdő mély árnyat hány,
Bagoly sí a bérci fok közt.

E "sívásban" találkozik a költő a régi magyar természethistorikussal, s azért választottam a nevet az Arany faja számára, természetesen csak erre az alkalomra. Hogy ez a bagoly a Syrnium aluco L., ez a következőkre alapítható: Arany a "bérci fok közt" jelöli a helyét, tehát nem lakott helyen; szerinte a bagoly "sí", más helyen "huhu bagoly"; Petőfi odvakban szerepelteti, Tompa az erdőben. Az erdő, de különösen a "sí" és a "huhogás", melyek a leghangosabb bagolynak valóban jellemzői, minden erőszak nélkül is a Syrnium aluco L. fajra mutatnak.
 

Kuvik
Arany, Tompa Halálmadár
Tompa
     

A nép babonájában e madár nagy szerepet játszik: akinek házára száll, akinek házán megszólal, az a halál beköszöntését várhatja. Már magában e babona is elég ok arra, hogy nép és költő erősen szárnyszegezze a madárra a szemét s hallgassa ki a szavát, amelyből azután a madár nevét is kölcsönzi, evvel pedig megadja a módot, hogy rámondhassuk a Carine noctua R. tudományos fajnevet is. Arany a Tengeri-hántás -ban a bűntudatot "kuvikoltatja" meg a temetőben, és igaz is, hogy ez a kis bagoly rendkívül szereti a magyar temető fejfáit, amelyekről jól ráleshet a prédára. Tompa Kuvik címen egész költeményt ír, melynek refrénje a madár hangja, s ugyanebben a költeményben áll az is:

Kiabál a halálmadár

     és

A bús halálmadár kiált
Kuvik, Kuvik!
 

Rikoltó bagoly
Arany
     

Itt is Arany az, aki a bagoly fajnemét, a "rikoltót" kínálja, s elég alapot nyújt arra is, hogy rámondhassuk: Strix Flammea L. Költészetének egyik ragyogó gyöngyében, a Családi kör címűben, amelyben - mint már tudjuk is - az állatvilág oly mesterien van alkalmazva, hogy megteremtse az est hangulatát, hol a zúgó éji bogár nekimegy a falnak, s nagyot koppan (Geotrupes), a földi békák szanaszét görögnek (leginkább Rufo), a denevér csapong (Chiroptera), a borjú, amint a jámbor tehén tőgyét döfögeti, a cica, amint bogarászni restellve, óvatosan lépdel s egyszerre a pitvarba iramodik, a kutya, amint a küszöbön állát a lábára nyugtatva - hever -, a "madárlátta kenyér", amelyet az apróság kutat, a kis nyúl és legvégül a tücsök (Gryllus), mely átveszi csöndes birodalmát, mindez megokolja azt, miért fogadhatjuk el a "rikoltó"-t fajnévnek, és a meghatározást úgy, amint adva van. Arany csak akkor hozza fel a baglyot, amikor bizonyos arról, hogy ott is van s ott rikolt, és ahol pedig felhozza:

Rikoltoz a bagoly, csonka, régi tornyán

ott már az egész helyzetnél fogva a Strix flammea L. tanyázik, mert ha "kuvik" volna, a finoman figyelő költő minden bizonnyal ezt nevezi meg, annyival is inkább, mert ismeri.

 

Forrás: Herman Ottó: Arany, Tompa, Petőfi és a népköltés madárvilága