Herrmann Antal emlékezete

Születésének 150. évfordulóján

Az Egyetemi Könyvtár immár negyedik éve Évfordulós emlékcsarnok címmel kiállítás sorozat rendezésével emlékezik meg az Egyetem elhunyt professzorairól. Alma materünk 80 éves fennállása alatt számos kiemelkedõ teljesítményt nyújtó tudós oktatott és kutatott Szegeden. Köztük volt Herrmann Antal etnográfus, Erdély néprajzának kiváló kutatója és szervezõje is. 1921-ben a kolozsvári egyetem Szegedre költözésekor városunkban folytatatta tevékenységét. Születésének 150. és halálának 75. évfordulóján gazdag és kalandos életútjának bemutatásával tisztelgünk a magyarországi néprajzoktatás meghonosítója és a szegedi néprajzi iskola megteremtõje elõtt.

1851. július 30-án született Brassóban. Elemi és gimnáziumi tanulmányait Brassóban és Kolozsvárott végezte. Az 1870/71. tanévben a bécsi egyetemen tanult filozófiát, majd egy év elteltével visszatért Brassóba, és a róm. kat. fõgimnáziumban kezdett tanítani. Munkája mellett szerkesztette a Nemere címû napilapot, magyar polgári olvasókört alapított és a katolikus németek pártjának elnöki tendõit is ellátta.

Egyetemi tanulmányait Kolozsvárott folytatta, ahol megismerkedett Meltzl Hugóval, a német tanszék professzorával, aki a hazai összehasonlító folklórkutatás megalapítója volt. A találkozás meghatározó jelentõségûnek bizonyult a fiatal Herrmann életében: a lelkes egyetemi hallgató figyelmét, Meltzl irányította a népélet tanulmányozása felé. Herrmann magyar és német nyelv- és irodalom szakon tanult Kolozsvárott, tanulmányait 1875-ben a budapesti egyetemen fejezte be, ahol bölcsészdoktori vizsgát is tett. Doktori értekezése (Opitz Márton Erdélyben. Bp. 1876.) egyszerre germanisztikai és erdélyi tárgyú volt. Tanulótársai közül kitûnt idegen nyelv ismeretével, a magyaron és a németen kívül román, horvát, francia, olasz, spanyol és cigány nyelveken beszélt. Friss diplomával, 1875-ben a pancsovai állami fõreáliskolába, a magyar nyelvészeti tanszékre helyettes tanárrá nevezték ki, olyan feltétellel, hogy e tudományszakból a tanári vizsga letétele után, rendes tanárrá fog elõlépni, s hogy ott a magyarosodás érdekében hathatósan közremûködni törekedjen. Pancsovai tartózkodása idején az egyik helyi lap, a Banater Post fõmunkatársaként éles szemmel figyelte nemzetiségi konfliktusokat. Késõbb így vélekedett az ott tapasztaltakról: “erélyesen küzdödtem a Délvidéken a nagy szerb Omladina és a Pán-german Schulverein törekvései ellen.” (Cs. Jósa Aranka: A föld problémája. Szeged, 1935. 33. p.)

Az 1882. év tavaszán egy fõvárosi polgári iskolában tanított, ahonnan késõbb áthelyezték a fehértemplomi állami fõgimnáziumba.

A tanév végén ismét visszatért Budapestre a gyakorló tanári állásához, majd 1883-ban a budai állami tanítóképzõbe, a Paedagogiumba helyezték át rendes tanárként. A német nyelv- és irodalom tanára lett, és összehasonlító irodalomtudománnyal is foglalkozott. 1898-ban az intézet igazgatójának nevezték ki, amelynek 1920-ban történt nyugdíjazásáig a munkatársa maradt.

Egyetemi évei alatt ismerkedett meg elsõ feleségével, a zsidó származású Heller Júliával. Házassága miatt szülei kitagadták, ezért több mint 12 évig nem érintkezett velük, sõt még szülõvárosában sem járt. 1888-ban Gyulai Pálnak, a Kisfaludy Társaság elnökének megbízásából és az õ támogatásával hivatalos látogatást tett Brassóba. Bár a kényszerû távollétet lelkileg nagyon nehezen viselte, ugyanakkor házassága révén tanulmányozni kezdte a zsidó hitélet kérdéseit, bepillantást nyert az zsidók életfelfogásába, világnézetébe. Így írt errõl visszaemlékezésében: “Házasságomat úgy is tekintettem mint Isten akaratát s lelki fájdalmam orvosául a tudományt. T. i. a tudományhoz fordultam elhagyatottságomban. ” (Cs. Jósa Aranka: A föld problémája. Szeged, 1935. 14. p.)

A cigánykutató

Érdeklõdése 1886-tól egyre inkább a magyarországi nemzetiségiek megismerésére irányult. A soknemzetiségû Erdély szülötteként érzékelte, hogy a különbözõ népcsoportok békés egymás mellett élésének elengedhetetlen feltétele az együtt élõ népek kultúrájának kölcsönös megismerése és tiszteletben tartása. A néprajzi kutatás eszközeit felhasználva elsõsorban a kulturális kölcsönhatásokat vizsgálata. Vándorapostolként, fõleg az erdélyi népéletet tanulmányozta. Õ volt a legalaposabb ismerõje az erdélyi örmény telepeknek, és a németségnek.

A cigányok körében végzett gyûjtõ- és kutatómunkája kiemelkedõ jelentõségû volt. Tervszerûen egymásra épülõ tevékenységét: a gyûjtést, a feldolgozást, a közreadást, a kutatásszervezést és a kutatási eredmények terjesztését egyedül álló energiával végezte. 1886 (egyes kutatók szerint 1887) nyarát, kíváncsiságból, vakmerõségbõl, álruhában, sátoros cigányok között töltötte. A cigányok iránti érdeklõdése már 1883 körül kialakult, amikor nyelvüket elkedte tanulmányozni, mivel így alaposabban megismerhette hitvilágukat, költészetüket és zenéjüket. Fõleg az eredeti cigányzenét kutatta, számos valódi cigány dallamot gyûjtött, nagy figyelemmel fordult a magyar és a cigányzene kapcsolatának vizsgálata felé. Kalandos útjára barátjában, a szintén brassói születésû Wlislocki Henrik személyében hû kisérõre talált, aki a cigányfolklórnak elkötelezett kutatója volt. Eredményeit a korabeli folyóiratok hasábjain közölte, elsõ cigány mese fordítása, a Magyar Salon 370-375. oldalán jelent meg 1886-ban. Élénken foglalkoztatta a vándor cigányok letelepítésének problematikája is, ezért vett részt az 1893-ban végrehajtott országos cigány összeírásban és annak feldolgozásában. Õ végezte el a kiadvány bevezetõ részét képezõ általános jelentés szerkesztését is . (A Magyarországban 1893. január 31-én végrehajtott czigány összeírás eredményei. = Magyar Statisztikai Közlemények /Új folyam/ IX. köt. 1895.)

Herrmann figyelemmel kísérte a cigányságra vonatkozó intézkedéseket, elítélte a cigányok erõszakkal történõ letelepítését. Mindenekelõtt a cigány gyermekek iskolába járását szorgalmazta, 1918-ban Kolozsvárott egy korszerû nevelõintézet létrehozásáért fáradozott.

Cigánykutatásaira felfigyelt József Károly királyi herceg, aki maga is sokat foglalkozott a cigányság letelepítésének kérdésével. “A fõhercegnek haláláig bensõ bizalmasa volt, aki évtizedeken át ismételten vendégül látta Kisjenõn, Crikvenicán és a fiumei Villa Giuseppe gyönyörû parkjában.” (Néprajzi Hírek, 1989. 1-3. 97. p.) Herrmann Antal és a fõherceg között a barátin kívül szoros munkakapcsolat is kialakult. Együtt dolgozták ki a cigány nyelvtant, amelynek német nyelvû fordítását Herrmann végezte el. (Ethnologische Mitteillungen aus Ungarn. 1902. VII. köt.)

Az elsõ magyarországi néprajzi folyóirat elindítója

Saját költségén 1887 júniusában, Wlislocki Henrik és Katona Lajos közremûködésével elindította az elsõ magyarországi néprajzi folyóiratot, a nemzetközi hírû Ethnologische Mitteillungen aus Ungarn-t /1887-1907/, majd annak magyar nyelvû változatát az Ethnologiai Közleményeket. A lapnak egyszemélyben volt a szerkesztõje és kiadója. Szerzõként is jeleskedett, német nyelven kezdte publikálni az 1886-87 folyamán a gyûjtött cigány népköltési anyagát. A folyóirat tanulmányok és adatközlések mellett hazai folyóiratszemlét és néprajzi híreket is rendszeresen közölt. A német nyelvû kiadványnak az elsõdleges célja a magyar néprajzkutatás nemzetközi megismertetése és a külföldi cigány kutatási eredmények közzététele volt. József fõherceg jelentõs anyagi támogatást nyújtott a lap megjelenéséhez, amely a herceg 1905-ben bekövetkezett halála után nem sokkal megszûnt. A folyóirat a tudományos világban rövid idõn belül óriási elismerést váltott ki, sikere egyszerre ismertté tette Herrmann Antal nevét. Az Ethnologische Mitteillungen aus Ungarn a Cigánykutatók Nemzetközi Társaságának /Gypsy Lore Society/ hivatalos folyóirata lett, Herrmannt pedig megválasztották a társaság fõtitkárává. Külföldön egyre nagyobb megbecsülésben volt része, beválasztották a berlini, müncheni, bécsi embertani társaságba, a londoni nemzetközi folklór tanácsba, és a nemzetközi kelet-ázsiai bizottság tagjai közé. Kongresszusokon több alkalommal képviselte a magyar néprajztudományt, 1891-ben részt vett a londoni folklór világkongresszuson, ahol a cigányok eredetére vonatkozó kutatásait és a cigány zenérõl kidolgozott tételeit elismeréssel fogadták.

A Magyarországi Néprajzi Társaság megalapítója

Már a Meltzl Hugó és Brassai Sámuel által közreadott Összehasonlító Irodalomtörténeti Lapokban (1881. szeptember 1. 112-115. h.) megfogalmazódott egy magyar folklór társulat létrehozásának gondolata. Az akkori kezdeményezés nem volt sikeres, de évekkel késõbb, Herrmann Antalnak az Ethnologiai Közleményekben (1887-88. 2. 221-224 h.) közölt felhívása a Magyarországi Népvizsgáló Társaság alapítására, eredményesnek bizonyult. Fáradhatatlan szervezõ munkájának eredményeként, 1889. január 27-én 14 alapító és 498 rendes taggal megalakult a Magyarországi Néprajzi Társaság.

A szervezet célját Hunfalvy Pál az “alakító” közgyûlésen így fogalmazta meg: “a magyar állam és a történelmi Magyarország mai és egykori népeinek tanulmányozása, tárgyai: az ország mai és egykori népeinek eredete, fejlõdése, állapota; ethnikai jelleme és anthropologiai mivolta; a néplélek és népélet nyilatkozatai, melyek nagyon számosak és különfélék….” (Ethnographia, 1890. 1. évf. 1. 2. p. ) Az elsõ rendes közgyûlésüket 1889. október 27-én tartották, ahol a társaság elnökének Hunfalvy Pált, titkárának Herrmann Antalt, jegyzõjének Katona Lajost választották.

Nyolc szakosztályt hoztak létre, a “népfajok” szerinti szakosztályon belül 22 újabb szakosztály létesült, amely a korabeli Magyarország egy-egy nemzetiségét képviselte. A választmány tagjai között a kor neves mûvészei, tudósai, egyházi és közéleti személyiségei szerepeltek. Védnökéül József fõherceget választották. Herrmann Antal a társaság megalakulásáért hatalmas tudományszervezõi tevékenységet fejtett ki. A néprajzi munka támogatásában fõleg a pedagógusok közremûködésére számított. Minden fórumot és alkalmat felhasznált a tudományág népszerûsítésére. Szenvedélyes hangú cikkei jelentek meg a fõvárosi és a vidéki sajtóban, elõadásokat, konferenciákat tartott országszerte. Kitartó szervezõ munkájával elérte, hogy több mint száz kutató kapcsolódott be Erdély néprajzi feltárásába. Több ezer kötetbõl álló néprajzi szakkönyvtárát is a társaságnak ajándékozta, amely mint késõbb kiderült nagy szomorúságot okozott neki. “Az elsõ elnök, Hunfalvy Pál halála után a könyvek éveken át hányódtak és kallódtak. Kértem engedjék át a könyveket a budapesti néprajzi múzeumnak. Nem tették. Így most is parlagon hever e szellemi kincs és sok év óta magam sem használhatom e rendetlen könyvhalmazt.” (Erdély Népei, 1898. 1. évf. 1-3. 5. p.)

A társaság a kezdeti idõszakban szakmai, szervezeti és pénzügyi gondokkal küszködött, végül Hunfalvy Pál halála után, 1891-ben mélypontra jutott. 1892-ben Herman Ottó szervezeti racionalizálást és operatívabb, ú.n. “kilences bizottságot” hozott létre, az új szabályzat 1896-ban lépett életbe. Herrmann megvált a társaságtól, amely Magyar Néprajzi Társaság néven újjáalakult. Mint láttuk, a társaság mûködése nem volt problémamentes, mégis óriási jelentõségû vállalkozásnak bizonyult, mivel Magyarországon elsõként adott fórumot az etnográfusoknak és ezzel megteremtette a magyar néprajztudomány szervezeti kereteit.

A társaság 1890-ben elindította önálló folyóiratát az Ethnographiat, amely napjainkig a néprajzi tárgyú közléseknek a legrangosabb fóruma maradt. Az 1891-93. évi számoknak Herrmann Katona Lajossal együtt a társszerkesztõje is volt.

Szerepe a néprajzi múzeumok alapításában

Herrmann Antal már a társaság elsõ közgyûlésén felvetette a budapesti Néprajzi Múzeum alapításának gondolatát: “Nemzeti létünk biztosítása czéljából gondoskodjunk arról, hogy minél elõbb és teljesebben felszereljük e békés háboru arsenálját: a hazai néprajzi muzeumot.” (Ethnographia, 1890. 1. évf. 1. 24. p.)

Már a múlt század derekán országszerte létrejöttek különbözõ néprajzi gyûjtemények, de 1892-ben az ország ezredéves ünneplésére készülõdvén kínálkozott lehetõség a múzeum megalapítására. Kezdõ lépésként a gyûjtemény önálló helyiséget kapott. 1894-ben Xantus János halála után az agilis Jankó János a tekintélyes európai gyûjtemények sorába emelte a múzeumot. Végül idekerültek Herrmann Antalnak, eredetileg a Magyarországi Néprajzi Társaságnak adományozott 1500 db, elsõsorban magyar és német nyelvû szakkönyvei, amelyet 1902-ben állományba vettek. Az ezredéves kiállításon Herrmann fontos szerepet kapott, az õ tervezete alapján mutatkozott be a magyar néprajzi muzeológia.

A budapesti néprajzi szervezetek megalakulása mellett, 1891-ben Kolozsvárott létrejött az Erdélyrészi Kárpát-Egyesület (EKE), amelynek alapító tagjai között ott találjuk Herrmann Antalt is. Az egyesület célja fõleg Erdély turisztikai lehetõségeinek ismertetése volt. 1892-ben elindították az egyesület hivatalos lapját az Erdély címû honismertetõ folyóiratot, amely az EKE “turistai, fürdõügyi és néprajzi” értesítõje lett. Megalapították a néprajzi bizottságot, amely elõadójának Herrmann Antalt nevezték ki. A folyóirat önálló melléklapjaiban /Erdély Népei, A Mi Fürdõnk, Kerékpáros Turista/ színvonalas tanulmányok és fotók népszerûsítették Erdély természeti szépségeit. A közlemények mellett önálló kiadványok megjelentetését is támogatták, többek közt Hankó Vilmos: Székelyföld. Bp. 1896.; Hankó Vilmos: Erdélyrészi fürdõk és ásványvízek leirása. Kolozsvár, 1891., amelyet német nyelven is közreadtak; Herrmann Antal: A hegyek kultusza Erdély népeinél. Kolozsvár, 1893.; Téglás Gábor: Hunyadvármegyei kalauz. Kolozsvár, 1902. és Radnóti Dezsõ: Erdély kalauz. Kolozsvár, 1901., az erdélyrészek elsõ Baedecker szerû leírása címû mûveket.

Az Erdély Népei elsõ évfolyamának 1898. január-márciusi számában Herrmann közzétette nagyszabású munkatervét, amelyben felhívást intézett Erdély néprajzi kataszterének elkészítésére. A hatalmas munkához segítségül hívta az egész értelmiséget, tanárokat, orvosokat, lelkészeket. Felvázolta a saját szerepkörét is, amelyet egyetemi munkájában fel kell vállalnia: “A néprajz magántanárának különös feladata lesz, hogy a néprajz számára az egyetemen iskolát alapítson, tanítványokat nevelni ígyekezzék.” (Erdély Népei, 1898. 1-3. 3. p.)

Mivel Erdélyben már a múlt század közepétõl feléledt a népélet és a népi kultúra iránti érdeklõdés, a népi tárgyak gyûjtése is megkezdõdött. Közzétételére 1870-tõl Marosvásárhelyen, Kolozsvárott, Sepsiszentgyörgyön már létesültek kisebb néprajzi múzeumok. Az EKE megalakulásakor alapszabályában fogalmazta meg egy erdélyi néprajzi múzeum létrehozását. Herrmann Antal itt is hatalmas szervezõ munkát végzett. 1898-ban az általa szerkesztett Erdély Népei hasábjain a következõképpen fogalmazta meg a létesítendõ múzeum feladatát: “E múzeumnak Erdély mikrokosmosát kell feltüntetnie : ez országrész területét összes földrajzi viszonyaival, változatos vidékeit és tájait, természeti és kulturai produktumait, továbbá Erdély népeit sajátságos életök minden megnyilvánulásával; végre mindezek megismerésének tudományos és turista eszközeit is magában kell foglani… Országrészünk a legváltozatosabb, gyönyörû vidékeknek valóságos panorámája s egy nagy élõ néprajzi múzeum.” (Erdély Népei, 1. évf. 1898. 4-7. 1. p.)

Az Erdélyi Kárpát Múzeum Mátyás király szülõházában kapott méltó elhelyezést. Az ünnepség 1902. október 12-én a Mátyás szobor leleplezésével kezdõdött, ahol jelen volt Széll Kálmán miniszterelnök, Wlassics Gyula vallás-és közoktatásügyi miniszter és József Ágost fõherceg, az EKE védnöke is, aki már 1897-ben 1200 koronával támogatta az egyesületet. Herrmann Antal értékes szakkönyvtárával gazdagította a múzeumot. “Minden múzeumnak, a néprajzinak is, kiegészítõ része a szakkönyvtár. A erdélyi néprajzi múzeum alapvetéséül felajánlom mintegy 1000 kötetnyi néprajzi szakkönyvtáromat és annak évenkint legalább 500 frt értékü gyarapodását. Már néhány hét múlva fel lesz állítva az EKE könyvtári helyiségeiben ez a könyvgyûjtemény, mely csak maradványa annak a néprajzi könyvtárnak, melyet évekkel ezelõtt az általam alapított Magyarországi Néprajzi Társaságnak ajándékoztam volt.” (Erdély Népei, 1898. 1. évf. 1-3. 5. p.) A múzeum megalakulása és kiállításai nagy hatással voltak további vidéki múzeumok alapítására. A szervezõmunkából Herrmann maga is tevékenyen kivette a részét, õ alapította Hétfalu u.n. csángó gyûjteményt, közremûködött a kalotaszegi, szamosújvári Örmény Múzeum, a brassói szász, a dévai, tordai és a dési történeti múzeumok életre hívásában.       

A magyarországi néprajztudomány elsõ egyetemi magántanára

Herrmann Antal 1897/98. tanév második felében a kolozsvári Ferencz József Tudományegyetem Bölcsészet-, nyelv- és történettudományi Karon az általános és hazai etnográfia magántanára lett. Habilitációjának kezdeményezését az Erdélyrészi Kárpát Egyesületnek tulajdonította. Próbaelõadását a kolozsvári egyetemen 1898. január 31-én Rumén ethnologiai feladatok címmel tartotta meg. 1898. március 8-án A néprajzról címû bevezetõ elõadásában így vélekedett kinevezésérõl: “A philosophiai facultás egyik nestora, Meltzl Hugó dr., az általános folklore-tudomány egyik megalapítója volt az én mesterem is. Az õ negyedszázad elõtti magvetésének termése az én szerény néprajzi munkálkodásom. Tizenkét év óta a néprajznak úgyszólván agense vagyok. Agitáltam, administráltam, serkentettem és szerkesztettem. Fáradságom nem volt egészen eredménytelen.”(Erdély Népei, 1898. 1. évf. 1-3. 4. p.) Magántanári pályázatát az egyetemi oktatók közül Meltzl Hugó, Moldován Gergely román folklór kutató és a földrajz tudományok mûvelõje, Terner Adolf támogatta. Egyik ajánlója Márki Sándor történész volt, aki rá jellemzõ alapossággal készítette el referenciáját. “Azt hiszem, kapva kell kapnunk azon alkalmon, hogy ezt a szokásaiban talán különcködõ, de a hazában és külföldön elösmert nevû tudóst, a Magyar Néprajzi Társaság alapítóját és alelnökét, több külföldi anthrop. és néprajzi társaság levelezõ és tiszteletbeli tagját, ki tíz év óta nemcsak hazai, hanem az általános ethnographia terén is sok tekintetben alapvetõ munkásságot végez, necsak bevegyük, hanem egyúttal, mint nyereséget is fogadjuk tudomány-egyetemünk magán tanárai közé. Itt kifejtett tanári mûködése alkalmat és ösztönt adna neki, hogy irodalmunkat és tudományosságunkat idõvel az ethnographia kézikönyvével és nagyobb szabású ethnographiai tanulmányokkal ajándékozza meg. Tisztelettel javaslom tehát, hogy amennyiben dr. Herrmann Antal az 1892. évi 45,200. számú habilitationalis szabályzat minden pontjának megfelel, õt, mint elismert tudományosságú férfiút, a 22. § értelmében a szóbeli értekezés mellõzésével, próbaelõadásra bocsátani, s ennek alapján a maga részérõl a tekintetes kar magántanárrá képesíteni méltóztassék. Kolozsvár, 1898. január 5. Dr. Márki Sándor ” (Néprajzi Látóhatár, 1992. 1-2. 169. p.) Herrmann egyetemi oktató munkájáról a félévenként kiadott tanrendek árulkodnak. Ellentétben többi magántanár kollégájával, akik legfeljebb szemeszterenként egy-egy kurzust tartottak, õ 2-3 témát is meghirdetett. Egyetemi elõadói tevékenysége Erdély néprajzát és a néprajztudomány általános kérdéseit ölelte fel. Az Erdély néprajzát bemutató kurzusain külön-külön is foglalkozott az együtt élõ nemzetiségiek: magyarok, románok, szászok, örmények, cigányok életével. A tanrendek tanúsága szerint a “cigányügy rendezése” köré kapcsolodó elõadásokat is tartott. 1908-12-ben A cigányügy rendezése néprajzi szempontból, 1917-19-ben A cigányrendezés kulturális feladatai címmel. Elméleti jellegû elõadásain, a néprajz fogalmát, a gyûjtõmunka módszertanát, a néprajz történetét és különbözõ irányzatait oktatta, összehasonlító néprajzi elõadásokat is tartott. Egyetemi óráit rendszeresen kiegészítette múzeumi foglalkozásokkal. Kezdetben keddi napokon, késõbb szombaton, általában reggel 7-9 óra között és délután 4-6 óra között tartotta elõadásait. Óráinak meghallgatása nem volt kötelezõ, mégis érdekes témái, szellemes és élményt adó elõadásai vonzották a néprajz iránt érdeklõdõ hallgatokat. Az õ tanítványai voltak a magyar néprajztudomány késõbbi nagy egyéniségei: Visky Károly, Györffy István, Szendrey Zsigmond, Seprõdi János és Biró Lajos. A pályatársai közül Vikár Béla, Jankó János és Sztripszky Hiador is látogatta elõadásait. Általában hetenként utazott Kolozsvárra, mivel erdélyi tevékenységét budapesti lakosként, a budai Paedagogium tanáraként végezte. “...Budapestrõl utazott le éjjel. Nappal elõadását s egyéb dolgait végezve, este kÍgyalogolt a pályaudvarra, s reggel már Budapesten folytatta a tanítást. Nem szállt se vendéglõbe, se ismerõseihez.” (Néprajzi Hírek, 1989. 1-3. 100. p.) Herrmann Antal a román megszállásig 21 és fél tanévet töltött a kolozsvári egyetemen. A kényszerû távozását követõen, 1921-ben a Szegeden létesített Ferencz József Tudományegyetemen folytatta oktató munkáját. 1921. június 2-án címzetes rendkívüli, 1924. május 24-én címzetes rendes tanári kinevezést kapott. Elõadásait kezdetben szombatonként tartotta, Budapestrõl utazott Szegedre. 1923-ban, második feleségével, Cs. Jósa Arankával Szegedre költözött. Ezután a hét minden napjára elosztva hirdette meg elõadásait. A szegedi egyetemen töltött öt tanév alatt, összesen 30 elõadást hirdetett meg, nagyrészt a Kolozsvárott tartott elõadásait folytatta vagy ismételte. /Bevezetés az etnológiába, Erdély néprajza, Az etnográfia szociális jelentõsége, Folklór-analógiák, Cigány-problémák/. Emellett új témákat is elkezdett /Dél-Magyarország néprajza, Folklór és okkultizmus, Kincs a néphitben, Cigányok néprajza, Cigányok költészete, nyelve, zenéje, Néppszichológiai szemelvények/. Elõadásait “félvakon is nagy lelkesedéssel tartotta /1921-1926/ kevés hallgatójának – köztük József Attilának – a maga rapszódikus elõadásait, amelyeket egy hosszú élet gazdag tudományos és történelmi tapasztalataival mindig tanulságos kitéréseivel és anekdotáival felejthetetlenül egyénivé tették.” (Néprajzi Hírek, 1989. 1-3. 122. p.) írta visszaemlékezésében a néprajztudós Bálint Sándor.

A szegedi egyetemen eltöltött néhány esztendõ alatt megalapozta a néptudomány iránti érdeklõdést, tevékenységének hatására 1929-ben elsõnek Magyarországon itt létesült néprajzi tanszék.

Herrmann Antal egyetemi elfoglaltsága mellett számos egyéb tevékenységet is folytatott.    

Két karikatúra a kolozsvári évekbõl (1911-1914)

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben néprajzi szerkesztõje

A monarchia országait és népeit bemutató szerzõk között ott találjuk József fõherceget, Moldován Gergelyt, Téglás Gábort, akik tárgykörük legjobb ismerõi közé tartoztak. A kiadványban közremûködtek még a kor neves írói, a szerkesztõ Jókai Mór mellett, Eötvös Károly, Benedek Elek és Mikszáth Kálmán is, hogy csak a legnevesebb mûvészeket említsük.

A nyomdatulajdonos

Herrmann Antal az 1910-es évek elsõ felében, feltehetõleg Katona Lajos pályatársa hívására Vácra költözött. Volt tanítványai és barátai társaságában élénken kapcsolodott be Vác kulturális életének formálásába. Nagyratörõ elképzeléseit a következõképpen fogalmazta meg: “Páratlanul kedvezõ fekvésénél, nevezetes múltjánál, elõkelõ nagy inteligenciájánál, kiváló kulturintézményeinél fogva ez az õsi püspöki székhely arra volna hivatva, hogy Budapest Potsdamja, Versailles-ja legyen, a fõváros elõkelõ tisztviselõinek- és mûvészvilág meghitt családi otthona.” (Orpheus, 1910. 1. 1., 4. p.) Rendszeresen publikált a helyi újságokban /Váczi Közlöny, Vácz és Vidéke, Váci Hírlap/. Belépett a Váci Múzeumegyesületbe, könyvadományokkal és egyéb ajándékokkal gazdagította a gyûjteményt. Egykori tanítványa, Borbély Sándor hatására elkötelezett támogatója lett a siketnéma oktatás ügyének. Elõadásokat tartott, amelyet a Siketnémák Közlönyében megjelentetett, rendszeres vendége volt a Váci Királyi Magyar Országos Siketnéma Intézetnek. Az általa alapított, Vácon kiadott Orpheus címû zenei lap 1910-es számában így írt a zene iránti elkötelezettségérõl: “Mint magyar és etnográfus, mint pedagógus és kulturpolitikus mindig melegen érdeklõdtem a zene iránt.” Nyomdájában, amelyet 1910-ben Elsõ Váczi Sajtó néven jegyeztetett be, több zenei lapot is nyomtatott /Magyar Zenetudomány /Ungarische Musikologie/, Orpheus/. A zenei lapokon kívül kiadták 1911-ben a Siketnémák Képes Lapját, 1912-ben, e címen második Vácz és Vidéke - Társadalmi, közigazgatási és közmûvelõdési szemlét. Herrmann 1911-ben megjelentette az Ethnologische Mitteilungen aus Ungarn elsõ évfolyamának 4. füzetét, az 1. füzet 1887-ben, a 2. füzet 1888-ban, a 3. füzet 1889-ben jelent meg. Az idõszaki kiadványokon kívül tudományos és közhasznú mûvek is napvilágot láttak. A Dél-Alföld jeles kutatójának, Kálmány Lajosnak Hagyományok címû munkájának 1. kötete 1914-ben, ebben a nyomdában készült. A kötet lassan és hibásan jelent meg, ami sajnos a két néprajztudós személyes kapcsolatát beárnyékolta. A nyomdát Herrmann fia, Károly vezette, sokszor ingyen, nagy ráfizetéssel dolgoztak. Így a csõd szélére került üzemet 1916-ban kényszerûségbõl eladták egy budapesti nyomdásznak.

A folyóirat szerkesztõi és egyéb vállalkozói tevékenysége

1891-ben társszerkesztõséget vállalt a Magyar Tanítóképzõ címû folyóiratnál. 1907-ben társszerkesztõje volt az Armenia - Az Örmény Múzeum-Egyesület hivatalos közlönyének.

Az elsõ világháború idején súlyos családi tragédia érte, 1916-ban Brassó visszafoglalásakor bombatámadás érte szülõházát, ahol édesanyját és húgát elveszítette. A tûz martalékává vált hatalmas csángó gyûjtése is. Késõbb a házat rendbehozatta és kolozsvári magántanárkodása idején néha ott szállt meg.

1918-ban és 1919-ben Nyugat-Magyarországon

Az elsõ világháború befejezését követõ hónapokban Herrmann igen megtisztelõ küldetést vállalt a Hazai Németek Tanácsa felkérésére. Nyugat-Magyarországon, a németség magyar földön maradásáért “kultúrinspektorkodott.” “Megbizás. Dr. Herrmann Antal egyetemi magántanár úr budapesti lakos A Hazai németek néptanácsa megbizásából és a Magyar Nemzeti Tanács védelme alatt a dunántúli németlakta vidékre utazik, hogy az ottani lakosságnak az említett néptanácshoz való csatlakozását elõmozdítsa, s ezáltal õket a magyar hazához való ragaszkodásukban megtartva, a német ausztriai köztársasághoz való átpártolásukat meggátolja. Tisztelettel kérünk minden hazafit, hogy megbizottunkat közérdekû munkájában minden rendelkezésre álló eszközzel támogatni szíveskedjék. Budapest 1918. november 20-n. Dr. Bleyer Jakab, egyetemi tanár, A Hazai Németek Néptanácsának elnöke.” (Néprajzi Hírek, 1989. 1-3. 115-116. p.)

1919 márciusában Nyugat-Magyarország kulturális ügyeinek felügyelõjévé nevezték ki, a tanácshatalom idején Kismarton mûvelõdési bizottságának vezetõjévé választották és felkérték a cigány kérdés megoldására vonatkozó tervezet kidolgozására. Az igazságügyi népbiztos megbízásából az elhagyatott cigány gyerekek részére nevelõintézet megszervezésébe kezdett.

Herrmann Antal 1926. április 15-én hunyt el, a szegedi Egyetem saját halottjának tekintette, utolsó útjára több százan elkísérték. A 75 évesen elhunyt folklórtudós élete rendkívül sokszínûen telt, nyughatatlan természete mindig új kihívások felé sodorta. Fáradhatatlan harcosa volt a kibontakozó népzajzi kutatásoknak, hallatlan invencióval népszerûsítette az etnográfiát, amiért nem egy esetben anyagi áldozatot is hozott. Mégis, érdemeit hosszú ideig nem ismerték el, tevékenysége feledésbe merült. Errõl tanúskodnak a halála után megjelent néprajzi feldolgozások, bibliográfiák. Némi változás csak az utóbbi években következett be, amikor szerepét a magyar néprajztudomány intézményeinek létrehozásáért, a szakfolyóiratok elindításáért és a hazai- és nemzetközi cigány kutatásban elért eredményeiért méltóképpen értékelték.

Herrmann Antal kéziratos hagyatéka, a Szegedi Tudományegyetem Egyetemi Könyvtárának Különgyûjteményében található meg. Ezidáig az értékes gyûjtemény javarésze feldolgozatlan, a kutatókra vár. A rendkívül gazdag anyagban külön válogatva találjuk a néprajzi, a közigazgatási és a személyes jellegû dokumentumokat. A magyarországi cigányokról szóló korabeli közjogi, törvénytervezeti és néprajzi anyagot maga Herrmann válogatta szét. A hagyatékot már többen átnézték, született is néhány feldolgozás: Horváth Rudolf: A magyarországi kóbor cigányok eredete, életmódja, szokásai. Sajtó alá rend., bev. Berecz Árpád. Szeged, 1979. Kulcsár Péter – Varga Izabella: Herrmann Antal Nyugat –Magyarországon = Néprajzi Hírek, 1989. Bódi Zsuzsanna: Herrmann Antal és a hazai cigánykutatás, Herrmann Antal adattári hagyatéka. Cigányok., Herrmann Antal cigánykutatásai. Válogatott bibliográfia. = Cigány néprajzi tanulmányok. 8. Bp. 1999.  

Az 1990-as években felerõsödött a cigány gyûjtemény iránt az érdeklõdés. A legjelentõsebb összefoglaló munka a közelmúltban jelent meg Hohmann, Joachim S.: Märchen und Lieder der Roma. Aus dem Nachlass des Ethnologen Anton Herrmann /1851-1926/ Peter Lang GmbH. Frankfurt am Main – Bern - New York – Paris - Wien, 1999. 336 p., ill. /Studien zur Tsiganologie und Folkoristik, Bd. 26./ címen.

Klukovitsné Paróczy Katalin  

A Szeged c. folyóiratban megjelent cikk eredeti változata.