Én, különösen külföldön, de belföldön is tett nyilatkozataimban mindig gondosan kerültem azt, hogy ha a magyarságról szólok, kis nemzetnek nevezzem a magyarságot. Mi számra nézve kis nemzet vagyunk, de sohasem éreztük magunkat abszolút értelemben kicsinek. S valóban, ha a nemzeteket nagy és kis nemzetekre osztályozzuk, az osztályozás kritériumát egészen másban kell találnunk, mint a puszta lélekszámban.

Azt hiszem, nagyon komplex dolog és sok ismérvbõl rakódik össze az, hogy melyik a kicsi és melyik a nagy nemzet. Szent meggyõzõdésem, hogy ezek között a kritériumok között egyik legfontosabb az, hogy egy nemzet csak más nagy népek által felkutatott igazságokat tanít-e a maga körében, vagy pedig annak a nemzetnek körében nagymértékben folyik-e eredeti kutatás is. Azok a nemzetek, amelyeknél nem folyik eredeti kutatás, amelyeknek még fõiskoláik is csak arra szorítkoznak, hogy az idegen népek által felkutatott igazságokat tovább terjesszék, nagy nemzeteknek nem nevezhetõk. Egy ilyen nemzet tanárai csak az idegen kultúrának commis-voyageurjei, utazói, ügynökei. Egy nemzet naggyá csak akkor lehet, ha kebelében önálló kutatás folyik. Ezért a nemzetek életében döntõ jelentõsége van annak, van-e ott tudománypolitika, igen vagy nem.

A tudománypolitika a kultúrpolitikának legfiatalabb ága. Természetes, hogy sohasem állhat a népszerûség elõterében

olyan mértékben, mint például a népoktatási politika, de - mint mondottam - éppen a nemzetek rangsorában elfoglalt helyénél fogva döntõ jelentõsége van magasabb szempontból a tudománypolitikának.

A tudománypolitika klasszikus nemzete a mi századunk elején kétségtelenül Németország volt. A bázis Poroszország, amely azután 1866-ban és 18771-ben kiszélesedett a német birodalommá. Kétségtelen, hogy a kis Weimar és a Wittelsbachok Bajorországa kulturális téren nagyot alkotott, erejéhez mérve csodálatosan nagyot, de az igazán nagy eszközök mégiscsak Poroszországnak s utóbb a német birodalomnak állván rendelkezésére, a tudománypolitikában a vezetõ ez az állam volt.

A porosz-német tudománypolitikát két férfiúra szokás visszavezetni: Leibnizre és Humboldt Vilmosra. Leibniz alapította meg az elsõ porosz király, I. Frigyes alatt a berlini tudományos akadémiát. De ha nézzük ennek az akadémiának a XVIII. század elején való mûködését, azt kell megállapítanunk, hogy az akadémia tulajdonképpen csak egyszerû alapítás volt. Hiszen Leibniznek nem voltak munkatársai, úgy, hogy mikor Leibniz eltávozott Berlinbõl, az egész intézmény meg is feneklett. Nagy Frigyes újjászervezte ugyan az akadémiát, de Berlinben porosz talajon francia intézményt létesített, amely nem vett tudomást Kantról, nem vett tudomást Herderrõl, nem vett tudomást Goethérõ1, amely tehát természetesen idegen test maradt, úgy, hogy ezt az intézményt a német tudományosság központi szervévé tulajdonképpen az a Humboldt Vilmos avatta, aki ezzel egyidejûleg hozta Berlinbe az Odera melletti Frankfurtból az egyetemet. A berlini akadémiának németté tétele és a berlini egyetem újjáalakítása tehát az õ nevéhez fõzõdik.

Humboldt Vilmos kétségtelenül egyike volt minden idõk legnagyobb kultúrpolitikusainak, hiszen az õáltala lerakott

tudománypolitikai alapon épült fel a porosz-német tudományosság hatalmas épülete. Humboldt Vilmos a tudománypolitikának három alapszervét ismerte: a tudományos akadémiát, az egyetemet és - mint magát kifejezte - bizonyos mellékintézményeket, amely szó talán nem volt találó, de amely mögött teljesen az a dolog állt, amelyet ma kutatási intézetnek neveznek. b a jövõbe vetett sastekintettel meglátta azt, hogy kell olyan intézménynek lenni, ahol a vezetõk és segéderõk már nincsenek oktatással igénybe véve, hanem egész idejüket a kutatásnak szentelhetik.

Az intézménytriász tehát, amelyet Humboldt Vilmos felállított, a következõ: tudományos akadémia, egyetem, kutatóintézet. De amíg a berlini akadémia és a berlini egyetem gyorsan kifejlõdött, addig az õ távozása után ezek iránt az úgynevezett mellékintézmények iránt csak kisebb érdeklõdés mutatkozott. A humboldti gondolat az volt, hogy az egyetem lényegéhez tartozik két elemnek a találkozása: a kutatásé és oktatásé. S ez a nagy útravaló elég volt arra, hogy a XIX. század végéig a porosz-német univerzitások vezessenek az egész világon.

Századunk elején azonban elkezdett dolgozni az amerikai géniusz. Akadtak olyan stílû amerikai mecénások, akik mögött anyagi tekintetben minden eddigi mecénás eltörpült. Periklészben is, Lorenzo Mediciben és a weimari Karl Augustban is megvolt a mecénások nagy lendülete és óriási tudományos és irodalmi értéke, de mindegyiknek aránylag kisebb anyagi eszközök állottak rendelkezésére. A dollár brutális erejét, hogy úgy mondjam, a pénz brutális erejét elõször megmozgatni nagy tudományos célok mellett: ez az amerikai mecénások örök dicsõsége. Amerika a XX. század elején a tudományos kutatás szolgálatába olyan anyagi eszközöket állított, hogy a németek megdöbbentek, s egy szép napon arra ébredtek, hogy a tudományos kutatás bizonytalan terein már Amerika vezet. Ez eszmecserékre vezetett
 

a német tudományosság vezetõi között, s akkor írta megboldogult tanárom, Adolf Harnack azt az emlékezetes memorandumát Vilmos császárhoz, amely a német tudománypolitikában a nagy fordulatot megint meghozta.

A berlini egyetem újjáalakításának 100. évfordulójához közeledett a 910-es években. Ezt a centenáriumot méltóképpen akarták megünnepelni, s a császár felszólította Harnackot, hogy készítsen egy nagy tudománypolitikai emlékiratot arra vonatkozólag, hogy mit kell tenni. Harnack eleget is tett a császár felhívásának, és ismertetve különösen azt, ami Amerikában, de Angliában és Franciaországban is tudománypolitikai téren történt, visszatért a humboldti gondolatra; azt mondta: van egy virágzó tudományos akadémiánk, vannak virágzó egyetemeink, de elhanyagolták a Humboldt által felállított harmadik típust, a kutatóintézeteket. A német tanár a katedrán csodákat mûvel, de hiába, kénytelen a maga munkásságát megosztani a tanítás és a kutatás között. Ezzel szemben az óriási anyagi eszközökkel dotált amerikai tudományosság a kutatóintézeteknek egész sorát hozta létre, amelyek nemcsak eszményi épületek és nemcsak tökéletesen fel vannak szerelve, hanem ahol a vezetõ tudóst a fiatal tudósok egész kara is veszi körül, akik kizárólag a kutatással foglalkoznak. Harnack tehát memorandumában visszatért a humboldti gondolatra, és azt a javaslatot tette a császárnak, hogy a császár forduljon a német közgazdasági élethez, hivatkozzék a nagy amerikai mecénásokra és kapacitálja Németországnak fõleg nagyiparosait és kereskedõit a szükséges áldozatok meghozatalára. Kétszáznál több vezetõ egyénisége a német közgazdaságnak meg is alakította a Vilmos császár Társaságot, amely Dahlemben a kutatóintézetek egész sorát hozta létre.

A modern Németországnak másik nagy tudománypolitikusa Althoff, aki tulajdonképpen Poroszország kultúrpolitikáját, tudománypolitikáját vezette nagyszerû gondolataival. Õt Cambridge és Oxford inspirálta, az a gondolat, hogy Angliában az egyetem tulajdonképpen Londonon kívül van. Késõbb ugyan Londonban is alapítottak egyetemet, az angolok két klasszikus intézménye azonban mégiscsak vidéken van. Ilyenféle gondolat lebegett Althoff elõtt is, amikor a kultúrintézmények túlnyomó részét ki akarta telepíteni Berlinbõl, és a dahlemi kincstári birtokon egy új tudományos várost akart létesíteni. Ebbe a dahlemi tudományos városba illeszkedett bele a Vilmos császár Társaság, s ott alapította meg elsõ kutatóintézeteit, amelyeket azután a hasonló intézeteknek hosszú sora követett.

Amint méltóztatnak látni, a német tudománypolitika kifejlesztette ezt a három intézményt: a tudományos akadémiát, az egyetemet és a kutatóintézeteket. Ez a történetileg kifejlõdött osztályozás. Én azonban mai elõadásomban inkább a logikai kategóriákra szeretném visszavezetni ezeket a dolgokat, és elõször is három típusával foglalkoznám a magas mûveltség intézményeinek: a szakfõiskolával, az egyetemmel és a kutatóintézettel. Ezt a három típust azért bocsátom elõre, mert ezekben kombinálni lehet a kutatásnak és oktatásnak princípiumait.

Kezdem a szakfõiskolával. A szakfõiskola voltaképpeni hivatása az oktatás, a szakfõiskolának az a célja, hogy a gyakorlati életben hasznavehetõ jó szakembereket képezzen ki. Természetesen számos szakfõiskola élén elsõrendû tudósok állanak; hiszen jó1 tudjuk, hogy Hutyra Ferenc tisztelt tagtársunk világrelációban is kimagasló tudós, akinek kutatásai közismertek a nemzetközi tudományosságban. Természetes tehát, hogy van, és kell is hogy legyen ez a plusz. De ha nincsen is meg, akkor is a szakfõiskola megvan, és nem lehet létjogosultságát tagadni.

Egészen más alapja van az egyetemnek. Az egyetem lényegéhez tartozik, hogy tanít és kutat. Egy egyetem, amely nem kutat, csak névleg egyetem, de tényleg nem az:

Az egyetem fogalmában két lényeges jegy van: az egyik az, amit úgy fejeznek ki: docet omnia. Nem mindent tanít, ez túlzás. Hiszen itt a négy történeti fakultásról van csak szó, a teológiáról, a filozófiáról, a jogról és az orvosi tudományokról. Ezt a négy tudománycsoportot tanítja az egyetem. Ahol ez nincs meg, ott nem lehet egyetemrõl beszélni. Látjuk, hogy amikor Napóleon szétszedte a régi történeti francia egyetemet és szakiskolákra bontotta fel különálló fakultásokkal, amelyek külön városokban is mûködtek, a francia egyetemi élet megszûnt, és a francia tudományosság nagy hanyatlásnak indult, és csak Salvandy reformja után indult meg megint a fejlõdés, amely reform ezeket a szétszedett szakiskolákat megint a régi történeti egyetemekké foglalta össze.

Az egyetem fogalmához tehát kétségtelenül hozzátartozik, hogy lehetõleg sokat tanítson, de mindenesetre tanítsa ezt a négy fõ tudományágat, amely a négy történeti fakultásnak is megfelel. Ez egyik ismérve az egyetemnek, úgy, hogy azt hiszem, tisztelt uraim, mindnyájan meg fogják erõsíteni azt, hogy csonka egyetem nem egyetem.

Másik jegye pedig az egyetem fogalmának az, hogy az oktatás mellett feltétlenül kutatás is folyik ott. Mert míg én el tudok képzelni egy egészen jó felsõfokú szakiskolát, ahol csekélyebb a kutatás, de jó az oktatás, az úgynevezett Abrichtung, addig semmi esetre sem ismerek el egyetemnek, ha százszor úgy nevezik is, egy olyan intézményt, ahol csak tanítanak, de nem kutatnak.

A harmadik kategória a kutatóintézet. Itt már nem tanítanak, hanem csak kutatnak. Én tehát azt hiszem, hogy ha mi nem a történeti fejlõdés alapján osztályozzuk a magas mûveltség alapintézményeit, hanem bizonyos logikus csoportok szerint, akkor ezt a három típust kell felállítanunk: szakfõiskola, ahol a lényeghez elég az oktatás, egyetem, ahol szükséges az oktatás és kutatás kapcsolata, és kutatóintézet, ahol csak kutatás folyik.

Egy lépéssel továbbmenve a tudománypolitika alapintézményeinek szemléletében, átmehetünk a múzeumok, könyvtárak és levéltárak fogalmára. A levéltárak megszûnt hivataloknak irattáraiból, azoknak egyesítésébõl keletkeztek, és rendesen beérték azoknak bizonyos rendben tartásával. A múzeumok fejlõdése ismeretes. A könyvtárak pedig annak a szükségletnek kielégítését szolgálták, hogy mivel a legkülönfélébb tudományszakokhoz tartozó férfiak a maguk egyéni könyvtáraiba mindent meg nem vehettek, kisegítésükre szükség van tudományos könyvtárakra. Ilyen alakjában a levéltár, a múzeum és a könyvtár nem tudományos intézmény, hanem konzerváló intézmény. Amikor tehát a Gyûjteményegyetemet megkoncipiáltam, abból indultam ki, hogy éppen úgy, mint ahogy a tudományegyetemeknél nélkülözhetetlen az, hogy a kutatás és az oktatás találkozzék, a tudományos közgyûjteményeknél is nélkülözhetetlen az, hogy a konzerválás és kutatás találkozzék. A gyûjteményegyetemi gondolatnak egyik lényeges jele az volt, hogy mint az egyetemnél az oktatást kopulálták a kutatással, azonképpen a Gyûjteményegyetem intézményeinél is kopuláljuk a konzerválással, a rendezéssel a kutatást, mert csak ha a kutatás új momentuma járul hozzá, akkor lesz az egyszerû levéltárból, múzeumból és könyvtárból tudományos intézmény. A háttérben természetesen mindig az az általános politikai meggyõzõdés volt, hogy a kis nemzeteket a nagy nemzetektõl az különbözteti meg, hogy van-e náluk kutatás. Ezért kell kultúrintézményeinkben mindig iparkodnunk a magas régiókban a kutatás meghonosítására.

A magyar nemzet ereje az volt, hogy a nagy európai eszmeáramlatokkal párhuzamosan mindig létre tudtuk hozni azokat az intézményeket, amelyeket Nyugat-Európa és Közép-Európa létesített. Amikor a XIX. században elõtérbe lépett a múzeumi gondolat, nálunk Széchényi Ferenc kezdeményezésére létrehozták a Nemzeti Múzeumot.

A XIX. században nagy volt az ereje az akadémiai gondolatnak is, a másik Széchenyi, a fiú, István létrehozta a Tudományos Akadémiát. Fellendült a színházügy is, nemzeti ügy lett a színházak ügye, s a reformkor létre tudta hozni a Nemzeti Színházat.

Ismétlem, a magyar nemzetben mindig volt annyi erõ, hogy ha külföldön magas mûveltségnek egy-egy intézménytípusa, nem mondom azt, hogy divatba jött, hanem terjedni kezdett és erõteljesen kidomborodott, mi, magyarok mindig meg tudtuk csinálni annak a típusnak legalább egy alakját. Amikor Amerika nyomán Harnack felvetette a kutatóintézetek gondolatát, és amikor a XX. század elsõ három évtizedében és annak tudománypolitikájában a domináló gondolat kutatóintézetek létesítése volt, akkor csak a magyar tradíciót követtük, amikor a Nemzeti Múzeum, az Akadémia és a Nemzeti Színház után mi is létrehoztunk legalább egy kutatóintézetet.

Ezen a téren a számra nézve nagy és számra nézve kis nemzeteknek különféle utakat kell követniök. A németek a specializálás útjára léptek, ami a természettudományoknál eléggé közelfekvõ is. Mert míg a szellemi tudományoknál a túlhajtott specializálás csak bajt okoz és az áttekintés elvesztéséhez vezet és eltávolodást hoz a nélkülözhetetlen szintézistõl, addig a természettudományok terén a sikeres kutatás nagymértékû specializálás nélkül képzelhetõ el. Természetes tehát, hogy jobb és szerencsésebb megoldás az, hogy - ha egy nemzet abban a helyzetben van - a természettudományi kutatóintézetek hosszú sorát hozza létre erõsen specializálva, mint például azt fõleg a Vilmos császár Társaság intézményeinél láthatjuk, ahol még az egyes nagy tudományágakon belül is: a fizika, a kémia, a biológiai tudomány, az experimentális terápia keretén belül is specializálnák.

Ez az út a számra nézve kis nemzet elõtt járhatatlan.

Hiszen nálunk még azt az egy szegény kutatóintézetet is sokallták! Nekünk tehát mint számra nézve kis nemzetnek, más tudománypolitikai elgondolásból kell kiindulnunk, ez pedig a következõ: a rokon szakok együttmûködésébõl különös haszon származhatik. Az egyetemen minden katedra bizonyos fokig izolálva van a másiktól, ellenben az egyes tudományszakok mezsgyéjén vannak határterületek, amelyek rendesen megmûveletlenek maradnak, de amelyek okvetlenül mûvelést igényelnek, s ahol a rokon szakok képviselõinek kooperációja nagyon termékeny lehet. Így például Tihanyban a fiziológusnak a botanikussal vagy a fiziológusnak a zoológussal vagy a biokémikusnak a botanikussal való együttmûködése mindig olyan problémameglátásokhoz vezetett, amelyeket a csak egyoldalú szaktudós nem láthat meg és kellõképpen nem ismerhet fel.

Amikor a természettudományi kongresszust elõkészítettük, annak elõkészítõ bizottságában merült fel tulajdonképpen a tihanyi kutatóintézet gondolata. Felmerült a kérdés, hogy a fizika, a kémia vagy pedig a biológiai tudományok számára alkossunk-e ilyen kutatóintézetet, és a szakemberek a biológiai tudományokhoz hajlottak, azért, mert ezen a téren lehetett a legtöbb tudományágat mûvelni; hiszen az orvosi karok összes elméleti intézetei biológiai természetû intézetek, s így összes egyetemeink elméleti orvosi intézeteinek erõi, különösen az asszisztensek és az adjunktusok fõként a szünidõkben ebben az intézetben mûködhettek. Ide tartozott azután a filozófiai természettudományi tanszékek közül is a botanika és a zoológia. Így tudtunk tehát széles nagy tudományágat felölelni, nagy mennyiségû katedrát, amely így érdekelve van, holott, ha csak a fizikára vagy kémiára szorítkoztunk volna, a magyar tudományosság sokkal kisebb részének adhattunk volna mûködési teret és munkaasztalt.

Hogy a munka nem volt eredménytelen, azt mutatja az,

hogy az egész világ biológusai nemcsak tudomást vettek Tihanyról, hanem ott dolgoznak is, fõleg azonban az a négy hatalmas publikáció mutatja, amely az eddig lefolyt négy munkaévrõl megjelent, és amely becsületet hozott erre az intézményre nemcsak Magyarországon, hanem idegen nyelvû cikkei nyomán a külföld tudományossága elõtt is. Itt azonban természetesen nem állhattunk meg, és gondolkoznunk kellett a magyar tudományos kutatás egyéb módjairól is. Sajnos, tíz éven át módfelett igénybe vett bennünket az, hogy tulajdonképpen három új egyetem kiépítésére kellett vállalkoznunk. Tetõ alatt volt ugyan, de befejezetlenül állott a debreceni egyetemi telep, amelyet, amikor elõször odamentünk, valóban úgy fedeztünk fel, mint az inkáknak az õserdõben lévõ valamely elhagyott városát. Többméteres gaz között alig találtuk meg az egyes tetõ alatt lévõ egyetemi épületeket. Ezt kellett befejeznünk. Ezenkívül, én mint kultuszminiszter, már készen találtam két törvényt. Az egyik kimondta a menekült egyetemeknek újraalapítását - mert hiszen Pécsett és Szegeden újraalapításról volt szó -, a másik pedig a közgazdasági fakultás felállításáról intézkedett. Ez természetesen nagymértékben igénybe vette a kultuszminisztérium erejét. a úgy vélekedtem, hogy a törvénybe foglalt dolgoknak nagyobb maradandóságúaknak és állandóságúaknak kell lenniök; ha egy nemzet valamit törvénybe ír, az bizonyos fokig szent. Amikor én a kultusztárcát átvettem, még meg sem száradt a porzó a kormányzó aláírásán azon a törvényen, amely a menekült egyetemek fenntartását határozta el. Énreám tehát az a feladat hárult, hogy ennek a törvénynek érvényt szerezzek. Ezért nem tehettünk annyit a kutatás érdekében, mint talán kellett volna.

De szerencsére Tihanyon kívül és természetesen az egyes egyetemi katedrák megfelelõ gondozásán kívül nagy kutatás folyik Magyarországon. Sikerült még a Rockefeller-alapítványnak szimpátiáját is megnyernünk a szegedi természet

tudományi kutatások iránt, ahol az orvosi elméleti intézeteknek és természettudományi intézeteknek tudományos felszerelésére egyszer s mindenkorra közel egymillió pengõt adtak, s azonkívül évi százezer pengõs kutatási alapot sikerült biztosítanunk, amelyet szintén egy bizottság kezel. Bizonyos fokig tehát ezt a bizottságot is, ha nem is mint kutatóintézetet, de mint kutatási tanácsot lehet tekinteni. S ilyennek kell tekinteni a Természettudományi Tanácsot is, amelynek egy természettudományi alapot bocsátottunk rendelkezésére, amely alap azóta természetesen némileg szenvedett. Kiegészíti azonban a Széchenyi István Társaság, amely a magán-áldozatkészséget veszi igénybe, úgy, mint annak idején a Vilmos császár Társaság, és amely egészen számottevõ összegeket tudott a természettudományi kutatásoknak rendelkezésére bocsátani. Nem lehet tehát azt mondani, hogy a magyar kutatás megfelelõ intézetek híján volna, és meg vagyok róla gyõzõdve, hogy ha a Vigyázóhagyatékot sikerül majd rendbe szedni, Akadémiánk is abban a helyzetben lesz, hogy a tudományosságnak nagyobb mértékben jöhet majd segítségére. Addig, míg az Akadémia rosszul áll, alkalmazottait felvettük a Gyûjteményegyetem összlétszámába, és miniszterségem alatt évi százezer pengõvel támogattuk is az Akadémiát tudományos munkájában, amely túlnyomó részben szintén a kutatás érdekeit szolgálj a.

Azt hiszem, hogy azokban, amiket elõadtam, össze is foglaltam a magyar magas mûveltség alapintézményeit. Beszéltem a szakfõiskolák típusáról, az egyetemrõl, mint tudománypolitikai típusról, a kutatóintézetrõl, a Gyûjteményegyetemrõl, a Természettudományi Tanácsról, a Tudományos Akadémiáról és a szegedi természettudományos Rockefeller-bizottságról. Ezek, de természetesen elsõsorban az egyes tudósok munkája a magyar intézetekben, a magyar laboratóriumokban és a magyar klinikákon biztosítja azt,

hogy ebben az országban igenis lesz kutatás, és mert lesz kutatás, nem is fogunk a kis nemzetek sorába kerülni.

Hogy pedig erre mi, magyarok mindig milyen nagy súlyt fektettünk, annak dokumentálására engedjék meg, hogy végezetül visszaemlékezzünk egy olyan eseményre, amelynek mi, öregebbek minden örömét átéltük, és amely a fiatalabb generáció emlékezetébõl talán már kiveszett. A millennium után Budapesten járt és itt meglátogatta az agg Ferenc Józsefet II. Vilmos császár. II. Vilmosról, tekintettel az uralkodása alatt bekövetkezett nagy katasztrófára, a németeknek különféle lehet a nézetük, mi, magyarok azonban sohase felejtjük el, hogy - mint a most közzétett bizalmas diplomáciai jelentésekbõl is kitûnik - õ minket, magyarokat õszintén szeretett és nagyra becsült. Megérdemli, hogy sokszor emlékezzünk meg errõl az õ mostani nehéz idejében is, mert különben sem egyezik a magyar természettel, hogy az erõshöz csak addig ragaszkodjunk, míg jól megy neki, és elforduljunk tõle, amikor dolga rosszra fordul. Vilmos császár, amikor a budai várban vendége volt Ferenc Józsefnek, egy emlékezetes pohárköszöntõt mondott, amelyben többek között ezeket is mondotta: "Rokonérzõ bámulattal kísértük az ezeréves születésnapot, amelyet a hûséges magyar nemzet szeretett királya köré seregelve meglepõ pompával ünnepelt. Mûvészi érzékérõl emlékmûvei tanúskodnak, míg a Vaskapu béklyóinak szétrepesztése a kereskedelemnek és forgalomnak nyitott meg új utakat, és Magyarországot mint egyenjogú népet illesztette bele a nagy kultúrnépek sorába." Erre ujjongtunk mi fel akkor, a német császár ajkáról elhangzott erre az elismerésre, hogy mi munkánk folytán mint egyenrangú nép illeszkedtünk bele a nagy kultúrnépek sorába. Ezt a szent örökséget hagyta miránk a kiegyezés kora, ezt a szent örökséget igyekeztem megtartani és erõnkhöz képest gyarapítani miniszterségemnek tíz nehéz esztendejében, és meg vagyok róla gyõzõdve, hogy

ezt az örökséget meg fogjuk tudni menteni, mert elõõrsnemzet akarunk maradni, nagy nemzet akarunk maradni, és nem akarunk visszasüllyedni a kis nemzetek sorába.
 
 

(Megjelent: K.K.: Utolsó akkordok, Bp., é. n. , 191-201. p.

ill. K.K.: Tudomány, kultúra, politika, Bp. 1990. 569-581. p.)
 

(c) Egyetemi Könyvtár, Szeged, 1998-2000.