A mindennapi élet szokásai, módja természetesen a társadalmi helyzettôl függtek. Az 1930-as évek Magyarországának társadalma felfelé rendezôdött: mintául mindenki számára a legfelsô, illetve a hierarchiában a felette álló réteg életmódja szolgált.

Album a 30-as évek divatjáról

Horthy vadászaton (album)

Az elit: ide tartozott - részben már származásától függetlenül - a politikai vezetô réteg, a földbirtokos- és a pénzarisztokrácia. Más szempontból, de már kezdik ide sorolni a "sztárokat" : a felkapott színészeket, írókat, és kisebb mértékben, de a divatos egyéb müvészettel foglalkozó személyiségeket. Természetesen ez is nagyon összetett csoport, különbözô elemei egészen más életformát folytatnak.

Régi arisztokrácia

A fônemesség (bárók, grófok, hercegek honosított családoknál ôrgrófok), valamint a magukat honfoglaló ôsôktôl származtató "de genere" családok tartoztak ide. Ez utóbbiak rangjukat tekintve köznemesek voltak, de családfájuk gyakran ôsibb volt a rangot kapott családokénál, és ez némileg "kompenzálta" ezt a hátrányt. Az igazi hátrányt az jelentette, hogy ez utóbbiak általában csupán közepes- vagy kisbirtokkal rendelkeztek, sôt, hétszilvafások is bôven akadtak köztük, ezért életformáját tekintve ez a csoport inkább a középosztály valamelyik rétegébe tartozik. A két csoportot politikai és vallási orientációja is jócskán elválasztotta egymástól. A magyar arisztokrácia ranggal rendelkezô családjai (az Erdôdyek kivételével) a Habsburgok idején kaptak rangot, katolikusok, udvarhüek voltak, és külföldi kapcsolatot is elsôsorban a német birodalmi családokkal ápoltak. A "de genere" nemesség "kuruc" érzelmü és jelentôs részben protestáns volt, esetleg az erdélyi arisztokráciával keveredett. A "de genere" családok, életformájukat tekintve gyakorlatilag a középosztály úri- vagy alsó rétegébe tartoztak. A rangnak még a 30-as években is nagy jelentôsége volt: a "mesalliance" a férfiak számára megengedhetô volt: elôfordult, hogy arisztokrata férfi pl. híres színésznôt vagy operaénekest vett feleségül (mint pl. Esterházy Pál herceg), mivel ô a nôt mintegy magához emelte rangban is. Ha azonban egy grófkisasszony ment hozzá egy közemberhez, az ô gyermekei elvesztették a rang nimbuszát, így ô ezzel a házassággal "leértékelôdött".

A régi arisztokrácia politikai-közéleti befolyása az 1919-es csekély megingás ellenére töretlenül érvényesült. Ennek alapját a kisebb földosztások ellenére is tekintélyes földbirtok adta. Ez olyan anyagi hátteret is biztosított, ami miatt ezek a családok nem érezték szükségét annak, hogy a gazdasági- vagy a szellemi élet területén válasszanak maguknak élethivatást. Ilyesmit esetleg hobbyból tettek, a pénzkeresô munkának szigorúan kerülve még a látszatát is. Fô létezésmódjuk a reprezentáció maradt. Budapesten és gyakran Bécsben is palotákkal rendelkeztek, nyáron és télen Monte Carloba vagy Biarritzba utaztak. Anyagi helyzetüktôl függött, hogy idejük mely részét töltötték vidéki kastélyaikban, hatalmas szolgaszemélyzettel körülvéve. Az arisztokrata családok jelentôs része nagyvonalú, jó gazda volt: személyzetükkel atyai módon bántak, segítettek gyermekeik kiházasításában, gondoskodtak az idôsek és betegek eltartásáról, gondozásáról. Természetesen elôfordultak hatalmaskodó, zsarnokoskodó gazdák is, de az ilyeneket saját rétegük is megvetette.

Más volt a helyzet azon családoknál, akiknek birtoka a Trianon által leszakított országrészeken terült el, fôképp, ha az illetô repatriált. Kivételes esetben (pl. Apponyi Albert) elôfordult, hogy a magyar állam vásárolt nekik kis birtokot az elveszettek helyett, ehhez azonban hatalmas érdemek kellettek. Elsôsorban az erdélyi családok tagjai kényszerültek életformájuk alapvetô megváltoztatására. Egyesek vagyonukat vesztvén munkát vállaltak, lesüllyedtek az alsó középosztály soraiba, illetve - életmódváltoztatásra képtelenek lévén- elzüllöttek.

A korszak egyik jellemzô szellemi terméke az Arisztid-Tasziló-Jean viccek tömege, melyek az egészen irreálisan hülye, degenerált (nem de genere!) arisztokratákat és valamivel kevésbé agyalágyult inasaikat voltak hivatva kipellengérezni.

Pl. : Jean, kéhem, mennyi a pontos idô?

- Tiz perc mulva nyolc.

- Jean, nem azt kéhdeztem, hogy tíz pehc múlva mennyi!

Vagy:

Arisztid vonaton utazik. Utitársa csodálkozva figyeli, hogy az úr bámul ki az ablakon, és néhány percenként unottan legyint egyet. Arisztid, észrevéve útitársa csodálkozását, a következô magyarázattal szolgál:

- Tudja, kéhem, hogy az utazás unalmát elüzzem, vicceket meséltem magamnak. Sajnos, azonban mindegyiket ismehtem máh.

Polgári arisztokrácia

Azok a családok, akik a 19- esetleg a 20. század során kaptak rangot, sok szempontból különböztek a fentebb említett "régi" arisztokráciától. Ezeknek jelentôs része milliomossá lett polgárként kapott nemességet, gazdagsága révén nem egy esetben rögtön bárói rangot (ennél magasabb rangot nemigen). Ezek a bankárból, gyárosból lett bárók nagyrészt idegen eredetüek (ld. Sina Simon), nem ritkán zsidók (pl. a Hatvanyak, Ullmannok), kiknek jelentôs része az 1908-1909-es rangadományozási hullám idején lépett elô. A régi arisztokrácia eleinte kifejezett fintorgással fogadta ôket, ôk azonban mindent elkôvettek, hogy betagozódhassanak az igazi bárók, grófok közé. Ennek valójában egyetlen elfogadott módja volt, a beházasodás. Ez nem ment könnyen: általában olyan arisztokrata volt hajlandó az ilyen felkapaszkodottak leányát feleségül venni, aki lecsúszott, gôgös tartását már feladta, és kifejezetten a hozományra hajtott. A gyáros-bárók jellemzôje, hogy rangszerzésüket igen gyorsan földbirtok- és kastélyvásárlással folytatták. Birtokuk azonban hamarosan jelentôs különbségeket kezdett mutatni a régi arisztokratákétól: ezek ugyanis a földet is tôkés termelôeszközként fogták fel, és rögtön korszerüsíteni kezdtek.

Az új arisztokrácia életmódja is alapvetôen különbözik a régiétôl. "Elôzô életükben" megszokták a lázas tevékenységet, az állandó, megfeszített munkát, és most sem bírták abbahagyni. Sohasem tudnak olyan elegánsan, élethivatás-szerüen henyélni, mint az igazi arisztokraták. Jellemzô volt rájuk a felkapaszkodottak szenzáció- és élvhajhászása. Ennek a rétegnek nem volt tradicionálisan kiépített politikai vezetôi szerepe, ezért inkább a közélet egyéb szféráiban, a müvészek, tudósok között keresték helyüket. Müveltségük is különbözött a régi arisztokratákétól, akik klasszikus, széles körü, de általában kissé felületes, csupán az elegáns társalgásra használható tudásanyaggal rendelkeztek. Az új arisztokrácia müveltsége újkeletü, de egy-egy témakörben sokkal alaposabb, már-már tudományos igényü. Ez a müveltség általában szenvedélyes kíváncsiságon alapuló, állandóan frissülô-gyarapodó tudásanyag. Ez a réteg hamarosan részt vállal a kulturális élet vezetésében, mint pl. mecénás (ld. a Hatvany család). Hajlamosak voltak felkapni minden új divatot, új eszmét, sokszor forradalmi tanokat is. Többségük a fôvárosban élt, nagystílü polgár-lakásokban (7-8 szoba), de méginkább budai, esetleg Andrássy-úti villákban.

Az új arisztokrácia köreibe tartozott néhány hivatalnok és katonatiszt-származék is. Ezek a polgári arisztokrácia és a régi arisztokrácia között lebegtek, szerepük nem meghatározó.

Középosztály - úri középosztály

Az arisztokrácia életmódja csupán távoli, sokak számára megismerhetetlen álomkép volt. A társadalom többsége számára az igazi, követhetô mintát az úri középosztály adta. A korszak jellegzetes kulturális termékei, a regények és a filmek szinte kivétel nélkül ezzel a réteggel foglalkoznak.

Ez talán a korszak legösszetettebb társadalmi rétege. Nehéz defineálni: szinte mindenki a középosztályba tartozott, aki az arisztokrácia és a munkásság-parasztság között létezett. A felsô körök alkották a már könnyebben meghatározható "úri középosztály" kategóriát. Ide tartoztott a csekély létszámú nagypolgárság, ide tartoztak a köznemesi, vagy esetleg nemességgel már nem rendelkezô középbirtokosok, a közalkalmazottak, a magánhivatalnokok, papok, katonatisztek és bizonyos értelmiségi pályák betöltôi (jogászok, egyetemi és középiskolai tanárok, mérnökök, orvosok), mindazok, akiket méltóságos, nagyságos, tekintetes vagy nemzetes úrnak szólítottak. Ezek elsôsorban magyar és jórészt dzsentri eredetüek. Ha megnézzük a korszak Tiszti Cím-és Névtárait, egyre inkább és egyre több nemesi elônévvel is rendelkezô nevet találunk benne. Ráadásul mivel Trianon után a leszakított országrészbôl szinte az összes magyar köztisztviselô elmenekült, a csonka országban hirtelen nagyon sokan lettek, és a kis híján csôdbe ment magyar államnak gondoskodnia kellett róluk. 1930 körülre felszámolták a vagonlakó-telepeket, többé-kevésbé polgári körülmények közé kerültek, és többségük állást is szerzett. Azonban majdnem mindegyikükben ott élt még az emlék, hogy régi helyzetük mennyivel magasabb életszínvonalat biztosított nekik. Az 1920-as években szinte általános közérzet volt a romló életszínvonal: ez megmutatkozott a lakáskörülményekben, az öltözködésben, a rokonlátogatások intenzitásában, és csak jócskán a 30-as évek közepén kezdett ez a réteg valamelyes emelkedést észrevenni. Nagyon jellemzô a 30-as évek magyar középosztályára, hogy polgári-tisztviselôi foglalkozást üz, ám viselkedésmódja, szokásai, életvitele ôrzi a vidéki köznemesség értékrendjét. Ez olyan erôs hatótényezô, hogy a parasztság vagy kispolgárság köreiböl a tisztviselôi rétegbe felemelkedett kevesek is átveszik ezt a "dzsentri-stílust".

A réteg legfôbb gondja a külszín fenntartásának kényszere volt. A fiatalembernek elôször iskolákat kellett végeznie, hiszen anélkül nem lehetett tisztviselô (ez a tény jelentôsen emelte a magyar középrétegek átlagmüveltségét). Azután állást kellett találnia, lehetôleg a "havi 200 pengô fix" körül. Ez az összeg a 30-as évek folyamán - infláció híján - lényegében nem változott. Az alsóbb hivatalnokoknak azonban jó pár évbe tellett, amíg a szamárlétrán elôrehaladva elérték ezt a szintet. Egy tanító csak 163 P-el kezdte, a középiskolai tanár már rögtön 226-al. A tekintélyesebb középpolgári lét úgy 350 P magasságában kezdôdött. Egy egyetemi tanár 500-600 P körül keresett. A havi 200 tette lehetôvé a családalapítást, egy társadalmi helyzetnek megfelelô, vagyis 2-3 szobás lakás fenntartását, valamint legalább egy cselédlány vagy bejárónô foglalkoztatását, amely szintén általános elvárás volt. Ennek következtében a családalapítás kitolódott: a fiatal férfiak és nôk 27-29 illetve 25-26 éves korukban gondolhattak a családalapításra, ennek megfelelôen lecsökkent a szülôképes kor: a középosztálybeli családok átlagos gyermekszáma a 3 lett.

Voltak dolgok, amin lehetett, és voltak, amin nem lehetett spórolni. Nem lehetett a lakáson - még az is számított, hogy melyik kerületben, illetve utcában, hanyadik emeleten, udvari vagy utcára nézô lakásban, és két-három vagy négy szobában lakik-e az ember. Budapesten a jó polgári lakás minimum két szobából, hallból plusz cselédszobából kellett álljon. Magasabb rangú köztisztviselô azonban ragaszkodott a 4 szobához. A lakásideál a nemrég épült, Bauhaus-stílusú, központi fütéses, liftes ház volt. Az áram és a vízvezeték ekkor már általános elvárás volt, és a középosztálybeli lakások túlnyomó többsége fürdôszobával és vízöblítéses WC-vel is rendelkezett. Nem lehetett spórolni a cselédlányon, mert az is kellett. Az öltözködésen sem lehetett egészen spórolni: a fazonnak és az anyagnak követnie kellett a divatot - a kor divat- és társasági lapjai egymással versengve adták a jótanácsokat, hogyan lehet otthon, sajátkezüleg, esetleg a házivarrónô közremüködésével lekoppintani a legújabb "párizsi" divatot.

A szalon - vagy nevezzük inkább szerényen vendégszobának - berendezésénél is tartani kellett a színvonalat: kellett bele egy kb. 10 személyesre bôvíthetô ebédlôasztal, többé-kevésbé hozzáillô szekrénnyel, hozzávaló tálalószekrénnyel, ha jó nagy volt a helyiség, belefért egy kártyaasztal meg néhány fotel. Fontos volt a vitrin, amelyben illett legyen néhány -hajdani gazdagságra emlékeztetô monogramos-címeres ezüsttárgy, néhány ólomkristály-váza, meg altwien vagy herendi porcelántárgy. Spórolni a háló- meg a gyerekszobán lehetett. Meg az étkezésen. A cselédlány félig-meddig külsô megfigyelô volt, így ezt is ravaszul csinálták: az ötfogásos ebéd általános volt (mert hátha éppen betoppan valaki, meg a lány is mit szólna...), az alapanyagokkal azonban lehetett ügyeskedni. Paradox módon ebben a korban viszonylag a középosztály étkezési módja volt a legegészségesebb, ugyanis gyakran ettek fôzelékfélét, szószokat, viszont kényszerüségbôl heti 1-2 alkalomra korlátozták a húsfogyasztást. A háziasszonyokat a szükség leleményessé tette: érdeklôdtek a fôzési fortélyok, különleges füszerek és ételkészítési eljárások iránt, így az ô konyhájuk eléggé változatos, olykor kifejezetten érdekes és élvezetes volt. A szárazfôzelékek helyett zöldfôzeléket, hús helyett tejterméket, sok gyümölcsöt, kávét, kakaót fogyasztottak. A lapokban kezdtek feltünedezni a különféle természetes, egészséges életmódot segítô étrend-javaslatok. Megjelentek a mesterséges tápszerek (Ovomaltine). Már a 20-as években divatba jött a karcsúság, és ez a divat azóta sem múlt el. Hatalmas keletje lett a bombabiztos fogyókúra-recepteknek. Persze, a társadalom szélesebb köreiben lassabban ment az áttörés, a tudat mélyén ott lappangott, hogy a férfiember akkor tekintélyes, ha a derékbôsége legalább 100 cm körül van. A korszak nagy találmánya többek között a sütôpor. A középosztálybeli ebédek állandó befejezô része volt a sütemény.

A legnagyobb fényüzés a vendéglátás volt. Ez is a dzsentri-örökség része. A hajdani udvarházban és birtokon nem jelentett nagy gondot, ha egy vendég néhány hétre vagy hónapra meglátogatta az embert, aki, ha kedve szottyant, szintén 15-20 házban tehette hasonló módon a tiszteletét. Most viszont, amikor egy lakásnak 2-3 szobája volt összesen, és minden élelmiszert a piacról kellett beszerezni, a régi szokás hirtelen rendkívül terhessé, megerôltetôvé vált. A konyhán sem 10-20 személy dolgozott, hanem a háziasszony, meg egy cseléd. A tisztviselô-családok nagy része nagyon gyorsan felismerte, hogy képtelen tartani s színvonalat, és ez a tény nagyon rossz közérzetet keltett, leginkább ebben a kérdésben érezték anyagi-társadalmi helyzetük romlását. A helyzet annál kellemetlenebb volt, mivel az ilyen dzsentri-köztisztviselô családoknak szinte mindig volt egy-két olyan rokona, akik folytatták a vidéki kúriák életmódját, velük szemben méginkább kellemetlen volt, hogy nem tudták viszonozni az ottani, hagyományos vendéglátást. A rokonlátogatások sietôs vizitekké csonkultak, a köznemességet egykor oly erôsen összetartó rokoni szálak pedig elszakadoztak.

A középosztály másik nyomasztó gondja a müvelôdés volt. A családok költségvetésében egyre komolyabb tételt jelentett a gyermekek iskoláztatása. 1930-ban Magyarországon 80 ezer diplomás ember élt, így egy középosztálybeli fiúgyermeknél természetes elvárás volt, hogy egyetemet, vagy legalábbis fôiskolát végezzen. A leányoknál ez nem volt kötelezô, ám a középiskolát illett elvégeznie, legalább az ú.n. "polgári" iskolát. Ez fontos lépés volt a nôk emancipációja felé: a 20-as és 30-as években a középosztály leányainál általános lett az iskolázottság, majd férjhezmenetelig a munkavállalás. Akik értelmiségi pályára mentek, azok férjhezmenés után is folytatták azt. Legtöbbször azonban alsóbb hivatalnoki, tisztviselôi, illetve oktatói-nevelôi munkakört töltöttek be. Az iskolázás költségei komoly összeget emésztettek fel, minek következtében az ilyen családok igyekeztek mérsékelni az élvezeti kiadásokat. Sokaknak gondot okozott a színház, hangverseny látogatása, a könyvvásárlás, a lap-elôfizetés, nem is beszélve valamely költséges szenvedélyrôl, mint pl. a mükincsvásárlás. Idegennyelvi környezet és nevelôk híján egyre nehezebb volt idegennyelv-ismeretre szert tenni: a német nyelv isemerete általános volt, a francia is, az olasz, az angol már ritkább.

Ha nem is éltek egészen könnyedén, nem volt szokás, hogy a tisztviselôk tönkretegyék magukat a munkában. Volt egy mondás: "aki a közhivatalban megszakad, annak f..al harangoznak". A hivatalnokok munkaideje általában 9-tôl 2-ig tartott. Ha esetleg délután be is kellett menni, mindenkinek volt néhány órája, hogy hazamenjen, kényelmesen megebédeljen, még szundítson is egyet utána. A munkahelyi étkeztetés ekkoriban teljesen ismeretlen fogalom volt. Aki esetleg nem otthon étkezett, igénybe vehette a nagyvárosokban szép számmal nyíló kocsmákat, éttermeket, kávéházakat, kisebb helyeken az úri kaszinókat. A kor újdonsága volt az 1937-ben megnyíló elsô espresso.

Voltak az életnek új elemei is. 1934-ben már 340 ezer rádió elôfizetô volt az országban: a középosztálybeli lakások többsége rendelkezett ilyen készülékkel, ami jelentôsen tágította a látókört. Sokaknak volt fonográfjuk és egyre gyarapodó lemezgyüjteményük. Ez aztán a társasági életnek is új lehetôségeket adott: divatba jöttek a zsúrok, az ötórai teák, amelyek lehetôvé tették kisebb, nem formális és nem éjszakába nyúló táncmulatságok rendezését. Ezek az alkalmak kifejezetten olcsók voltak: egy kis tea (vagy egyéb ital, de nem berúgásig), egy kis teasütemény, a zenét a rádió vagy a gramofon szolgáltatta, és a legjobb amerikai tangó- rumba- charleston- vagy egyéb éppen divatos számokra lehetett táncolni. Nagy divat lett a mozi: a film hirtelen befolyással kezdett lenni az egész életformára, a sztárok követendô mintákká lettek. A középosztály számára divatba jött a sport (szoros összefüggésben az egészséges élet- és karcsúság-mániával). Persze, nem a futball, vagy egyéb tömegsportok. Teniszeztek, télen korcsolyáztak, esetleg síeltek, gazdagabbak lovagoltak, lovaspólóztak. Az 1930-as évek újdonsága a week-endezés. Már nem a vidéki rokonságot szállták meg hetekre, hanem a Balatonhoz, a Dunakanyarba, vagy a frissen épült Lillafüredre ruccantak le, egy piknikre, vagy egy-két napra.

A kispolgárság

Mig a felsô - vagy úri - középosztály lényegében a felsô körökhöz számított, a kispolgárság már a társadalom alsó régióiba tartozott. Az alsó középosztályba tartoznak a kisiparosok, kiskereskedôk, vasúti- illetve államapparátus-beli altisztek, alacsonyabb rangú alkalmazottak, és egyes értelmiségi pályák betöltöi: általános iskolai tanítók, házitanítók, óvónôk, ápolónôk, bábaasszonyok.

Ezt a réteget részben szerényebb anyagi helyzete, másrészt eredete, hagyományai, müveltségi foka, és a mindennapi élettel szemben támasztott igényei különítették el az úri középosztálytól. Csak a tanítók végeztek közülük felsôbb iskolát. A tanítók esetében kissé bizonytalan a besorolás: néha a felsôbb középosztályba sorolják ôket, pontosan iskolai végzettségük okán. A "nemzet napszámosának" lenni azonban már a 30-as években sem jelentett nagy presztizst, sem nagy jövedelmet.

A többiek besorolása eléggé egyértelmü. Ezek általában általános iskolát, esetleg szaktanfolyamot vagy tanonc-iskolát végeztek. Származásukat tekintve kispolgári, vagy paraszti eredetüek. A parasztságból altisztnek vagy iparosnak kerülni igazi karriert jelentett. Bár a kispolgári élet eléggé szerény kereteket biztosított, a paraszti sorhoz képest valódi kiemelkedést jelentett: ami a legszembeszökôbb volt, az az átlagos kispolgár (iparos, altiszt, kiskereskedô) kiegyensúlyozott, rendszeres életvitele, jóltápláltsága, tartósabb egészsége, tovább megôrzött fiatalsága. Ha két testvér közül az egyik paraszt maradt, a másik altiszt lett, 40-50 éves korukra 10-20 év korkülönbség látszott köztük, ennyivel jobban elhasználta az élet azt, aki a paraszti életformát folytatta. A kispolgárság háztartása is a felsôbb rétegekét másolta, kicsiben.

A tipikus kispolgári család lakása a bérház udvari fronján helyezkedett el, vagy egy szoba-konyhás, vagy két szobás-konyhás felosztással. A lakáshoz esetleg egy kamra tartozott. A bejárat általában a konyhában, vagy egy kis elôszobában volt. A lakások kis részéhez tartozott fürdôszoba, a WC általában a folyosón, az emelet lakói számára közösen volt. A tisztálkodást lavórral oldották meg. A szobák átlagos berendezése egy szobaasztal 4 székkel, egyszerü ruhásszekrény, esetleg egy karosszék (hintaszék), egy nagy, támlás dupla ágy a szülôknek, kiságy a gyerekeknek, (mármint egy kiságy két-három gyereknek). A falon szentkép vagy Kossuth apánk. Vitrin vagy könyvespolc nemigen volt. Ha két szoba volt, nem ritkán albérlôt vagy ágybérlôt fogadtak, szegényes jövedelmük kiegészítésére. A kispolgárságnak azonban jelentôs része nem a nagyvárosi "gangos" bérházakban, hanem városszéli kis kertes magánházakban élt. Maga a lakrész kényelmét és berendezését tekintve nem különbözött lényegesen a bérházi lakástól, ám az önálló ingatlan sokkal nagyobb tekintélyt, kényelmet és lehetôségeket hordozott magában, márcsak a kiskert révén is. A magyar lakás-állománynak egyébként 98%-a földszintes magánház volt, tehát ilyen körülmények között lakott a magyar lakosság túlnyomó többsége. A 30-as években épült magánházak többségében még nem volt vízvezeték - ennek következtében WC és fürdôszoba sem. Országosan 1% volt a gázvezetékkel rendelkezô házak száma, ez tehát kuriózumnak számított. A villany is ritka luxus volt vidéken. Az újonnan épített házak azonban formailag nagymértékben különböztek a hagyományos pitvaros parasztházaktól: ekkor kezdôdôtt a sátortetôs, négyzet-alaprajzú házak divatja, amely egészen a 70-es évekig meghatározó maradt, és jelentôsen átalakította a magyar elôvárosok, kisvárosok és falvak arculatát.

Természtetesen a kispolgárságon belül is voltak különbségek. A kisiparosok jórészt egyszerü, dolgos emberek voltak, erôs hazafias és ellenzéki szellemmel megáldva. Munkájukat becsületesen végezték, az ügyféllel szemben aggályosan törekedtek jó hírük fenntartására. Az adót azonban igyekeztek mérsékelni, ennek érdekében olykor kisebb ügyeskedéseket is csináltak. Vállalkozó szellem nemigen szorult beléjük, munkájukat leginkább hagyományos módszerekkel és szerszámokkal végezték, tôkeerejük sem volt a termelés alapvetô modernizálásához. A gazdasági válság eléggé megtépázta ezt a réteget is. A céhrendszer megszünt, ám egy-egy város vagy régió mesterei afféle kartellekbe tömörültek, amelyek - tulajdonképpen illegálisan, egy kedélyes kocsmaasztalnál - felosztották maguk között az éppen aktuális pályázatokat és megrendeléseket. Az iparosok társaskörei vidéken kifejezett társadalmi erôt képviseltek.

A kiskereskedôk jelentôs része idegen nyelvü, nem kis részben zsidó származású volt. Városokban specializált szaküzleteket, vidéken mindenesboltokat üzemeltettek, kis tôkeerôvel, családi vállalkozásképp. Nem rendelkeztek komoly társadalmi befolyással.

Az altisztek voltak a kispolgárság másik fôeleme. Ide tartoztak azok a kôz- és magántisztviselôk, akiket nem vettek fel az úri kaszinóba: a vasúti kalauz, ellenôr, a postás, a rendôr, csendôr, közkatona, a polgármesteri hivatalok hivatalsegédei. Nagy részük paraszti származású. Bérért dolgoztak, de nem voltak munkások, mert munkájuk nagyrészt bizalmi jellegü volt, és ha nem is magas isolát, de alapos képzést igényelt. Munkájuk mindig a fizikai és adminisztratív munka keveréke volt. Ami igazán fontos volt egy altiszt presztizsét illetôen: munkája állandósított és intézményesített munkaviszonyt jelentett, havi fix fizetéssel, társadalombiztosítással és nyugdíjjal, és egyéb juttatásokkal (egyenruha, cipó, ingyenes utazás, illetményföld, stb.). Az elômenetel hosszú éveken át, elôre, pontosan szabályozott szamárlétrán zajlott, kellett hozzá sok évi hüséges, megbízható munka, gyakorlatiasság, imponáló, határozott fellépés (föleg a rendôrôknél-csendôrôknél). Ez a fellépés persze, fôleg az alattuk állókkal szemben fölényes utasítgatásként jelent meg, amelyet fontoskodás, tudálékosság, és a feljebbvalókkal szemben undorítóan alázatos modor tarkított. Körülményei következtében ez a réteg alapvetôen a nemzeti-konzervatív uralkodóosztály szövetségese volt, nem lázadozott a fennálló rend ellen, hanem minél magasabbra törekedett benne. Ez a réteg igyekezett egy fokkal magasabb iskolába juttatni gyermekeit, mint amit maga végzett. A cél az úri középosztály volt. A 30-as évek kultúrpolitikájának hála, ha nem is tömegesen, de egyre több kispolgár-gyermek került egyetemre, föleg tanárnak vagy mérnöknek.

Városi alsó rétegek:

Ide tartozik a házicselédség, az alacsonyabb rangú magánalkalmazottak (kereskedôsegédek, inasok, kifutófiúk, kocsisok, varrónôk, mosónôk, házmesterek, stb.) az ipari munkásság, melyen belül elkülönül a jól fizetett szakmunkásság, illetve a betanított munkások, segédmunkások rétege, melynek életszínvonala sokszor közelít a nincstelen szegényekéhez. A munkanélküliek is jórészt ebbe a rétegbe sorolhatók. A szociográfiák jórészt a nagyipari munkássággal foglalkoztak, azt a téves látszatot keltve, mintha ez a csoport volna ennek a rétegnek a vezetô ereje. Ez talán Budapestre, és egy-két ipari körzetre (bányavidékre) igaz, ám az ország nagy részében a réteg többi eleme dominált, elsôsorban a cselédség.

1919 után a munkásság politikai lendülete is megtört, és a 30-as években, egy-két látványos eset (pl. a Rákosi-per) ellenére a munkásmozgalom a társadalom számára teljesen periférikus kérdés volt, lényegében nem befolyásolta a közéletet. 1923-ban egyes szakmákban már bevezették a 8 órás munkaidôt, fixálták a minimálbéreket (a segédmunkások 80-90, a szakmunkások 100 P körül kerestek havonta), ismerték a túlóra-díjazást, a betegségi- és öregségi biztosítást. A munkahelyi étkeztetés csak a 30-as évek legvégén kezdett megjelenni, ezért itt is szokás volt a hosszú ebédidô. A munkáslakások általában a nagyvárosi-gangos bérházak leghátsó fertályán, alagsoraiban illetve a legfelsô emeletein terültek el, szoba-konyhás kivitelben, ahol egyéb mellékhelyiség nem volt, és egy szobán, a család mellett nem ritkán egy-két ágybérlô is osztozott. Kissé jobb volt azoknak a helyzete, akik szolgálati lakásokban vagy házmesterlakásokban laktak (ez utóbbi úgy fordult elô, ha a házmester nô volt, a férje pedig munkás). Az ilyen lakások 1/3-ában már WC is volt. A berendezés roppant szegényes volt, luxus- illetve dísztárgyak legfeljebb a vásári bóvli szintjén fordultak elô. A szobában egy-két ágy volt, ezen szorongott a család, 1 asztal, székekkel (általában házi gyártmány, vagy thonet, és nagyon ritkán egyforma). A korra jellemzô sajátos presztizsbútor volt az éjjeliszekrény. Ez az ágy mellé állítható egyajtós-tükrös kisbútor nem volt létszükséglet: a polgári jómód szerény ábrándképét hozta a szegényes, sokszor szedett-vedett bútorzat közé. Hasonló jellege volt az itt-ott megjelenô díványnak. A mosdószekrény is elterjedt bútor, azonban korántsem a luxus jeleként: azokban a lakásokban volt helye, amelyekben nem volt fürdôszoba. Ha volt elôszoba, abban ruhásszekrény, kisasztal, kisszék, meg egy tükrös-akasztós elôszobafogas állt. A konyhában egy szekrény és egy asztal állt, esetleg a mosópad. Ez egy natúr- vagy mázolt fa állvány volt, ezen tartották a mosáshoz, mosdáshoz és mosogatáshoz használt dézsát, alatta a vödröket, felmosórongyokat, tisztítószereket. A munkáslakások általában a lehetôségekhez képest tiszták és rendezettek voltak. A bútorok nagy része mázolt puhafából készült, esetleg az ágyak vasból vagy rézbôl. Az újonnan épült munkáslakások felében volt már villanyvilágítás, a fôzést azonban hagyományos sparherd-al oldották meg, fütôalkalmatosság pedig csupán a lakások 42%-ában volt, a többi lakást a fôzés, meg a bennlakók lehellete fütötte. A városi munkáscsaládok kiscsaládos formában éltek, vidéki rokonaiktól lényegében elszakadva. A vidékrôl ingázó, paraszti származású, betanított- illetve segédmunkások családja általában a hagyományos paraszti nagycsaládban, paraszti életkörülmények között élt, a munkásként dolgozó családtag pedig az al- illetve ágybérlôk sivár sorsát volt kénytelen elviselni (legalábbis hét közben, mert hétvégére, ünnepekre, ha csak tehette, hazautazott.)

Parasztság

A parasztsághoz tartoztak a gazdag, már polgári színvonalon élô középbirtokos parasztok, a különbözô méretü telken gazdálkodók, a zsellérek, végül a nagybirtokon dolgozó cselédek, és legalul az idôszaki bérmunkás summások, kubikusok. A városi házicselédség jelentôs része a szegény parasztok leányaiból kerül ki, akik kelengyéjük összegyüjtése érdekében vállaltak pár évig cselédmunkát, majd vagy férjhezmennek valami altiszthez, alkalmazotthoz, vagy elzüllöttek és prostituálttá lettek, vagy hazatértek falujukba, és visszatagozódtak a paraszti társadalomba.

A parasztságon belül az volt a nagy vízválasztó, hogy kinek volt saját jogon földje. A földdel rendelkezôk nagy részének tulajdonában volt egy földdarabka, egyre többen voltak azonban a haszonbérlôk is, akik ezért igyekeztek piaci termeléssel foglalkozni, elsôsorban kertészkedéssel.

A parasztság leggazdagabb körei sok tekintetben polgárrá váltak: mivel másokat dolgoztattak, nem, vagy csak keveset gürcöltek a földjükön, gyermekeiket városban iskoláztatták, a városba jártak bevásárolni, ottani divat szerint öltözködtek, lakásuk berendezése és életmódjuk azonban lassabban alakult át.

A paraszti életmódot szabályozta a lakóhely (mezôváros, falu vagy tanya), a származás (egészen máshogyan élt a dunántúli vagy tiszántúli magyar, a sváb vagy a cigány ember). A hagyományos parszti életmódot folytatta a magyar paraszt (ide tartozott a szlovák, a délszláv paraszt is). Ennek mintájául a hagyományos vidéki nemesi életforma szolgált: egyenlô örökösödés, exogám házasodás, önellátó gazdálkodásra törekvés, hagyományos termények hagyományos úton történô elôállítása. A nemek szerinti munkamegosztás merev volt, és sokat adtak bizonyos presztizsszempontokra, az öltözködésre, a szokásosnál sokkal dúsabb ünnepi étkezésekre, a tisztaszoba berendezésére. Itt azonban már jelentkezett bizonyos régiók közötti különbség: az alföldi summás kevéske fölöslegét hajlamos volt díszes ünnepi ruhára vagy kelengyére költeni, a dunántúli inkább házépítésre spórolt. Ettôl jelentôsen eltért a sváb parasztság életmódja: itt törzs-öröklési rend uralkodott (az elsôszülött fiú örökölte az egész földet, a többiek csak ingóságokat kaptak). A szorgalom és takarékosság elsôdleges érték volt, a nemek közötti munkamegosztás nem volt olyan merev, az egész gazdaság a piacra termelt, nem az autarkia volt az elsôdleges szempont. A presztizs-költések helyett inkább befektettek és beruháztak. Kevesebb ünnepet tartottak, kevésbé fényüzôen. A cigányságnak csak egy része települt meg, a többség vándor-életformája miatt nem is sorolható a parasztsághoz. A megtelepedett kevesek is mélyen a magyar paraszti életszínvonal alatt éltek.

A parasztházak nagy része régebben épült, általában vályog- vagy vert sárfalú épület volt. A hegyvidékeken esetleg kô alappal, a módosabbaknál pedig újabban részben vagy egészen téglából épült fallal. A tetôzetnél a cserép ekkorra már kezdi kiszorítani a nád- vagy zsúptetôt. A tipikus parasztház hosszúkás szobasor volt pitvarral, merôlegesen az utcára. Az utcai fronton egy-két kis ablak van, a többi helyiség a pitvarra néz, ezért általában igen sötét. Egy-két-három szobát a konyha, kamra, majd a melléképületek: górék, ólak, istállók, kocsiszínek sora, és a kerti illemhely (budi) követi. Pince már nem mindenütt tartozik a házhoz, fürdôszoba szinte soha, a padlásnak azonban komoly gazdasági funkciója van (terményszárítás- tárolás). Az ablakok nemcsak statikai okból kicsik: a fütési nehézségek miatt az ablakok kicsisége is a hô védelmét szolgálja. A 30-as években indult meg az a változás, hogy módosabb falusi házakban lebontják a búbos kemencét, és cserép- vagy vaskályhát tesznek a szobákba. A búbos kemece többfunkciójú bútordarab volt: melegíteni, fôzni lehetett vele, a kemencepadka pedig kiváló hálóhely volt a gyerekeknek. Most tehát a parasztház egész berendezését át kellett alakítani. A tisztaszoba érintetlen maradt hatalmas ágyával és égig érô párna-rakásával (melynek molytalanítása külön gondot jelentett). A lakószobába több ágy került, elsôsorban a nôknek és a gyerekeknek (a férfiak nyáron a szérüskertben vagy a tornácon aludtak, télen az istállóban). Az ágyak mellett faragott asztal és székek, a ruháknak láda, falitükör, bölcsô, plusz egy mennyezetrôl lógó petróleumlámpa: ez volt a hagyományos bútorzata egy paraszt-szobának. A falon szentképek, esetleg díszes tányérok, családi fényképek, Kossuth-kép. A 20. század elsô felében jelent meg a paraszti háztartások fontos bútoraként a ládát felváltó kétajtós ruhásszekrény (a sifon), a gazdagoknál pedig a városban megismert éjjeliszekrény, kanapé, nád- illetve hintaszék. A szobáknak általában földpadlójuk volt: ismerték ugyan a hajópadlót, ám - elsôsorban Trianon után - a fa olyan drága anyag lett, hogy sokan inkább a földpadló mellett maradtak. Ennek rendben tartása úgy történt, hogy a baromfipiszkot és egyéb szennyet vízzel-kézzel hozzávetôleg símára kenték, majd rendszeresen beszórták homokkal. Idônként vizes seprüvel végigseperték, de ezt igyekeztek minél ritkábban csinálni, mert undok dolog volt, csúnyán verte a port. Nyáron gyakran hetekig egyáltalán nem is takarítottak, télen még ritkábban. A hagyományhoz igazodva Húsvét, meg Karácsony elôtt tisztogatták ki alaposabban a lakást. A parasztházakra nem volt jellemzô a tisztaság. (Baromfiürülék úgy került a padlóra, hogy hideg idôben a naposcsibét és egyéb fiókákat is a szobában tartották.) Ha ehhez hozzávesszük, hogy fôleg télen, gyakorlatilag nem szellôztettek, szó ami szó, a parasztházakban irtózatosan fülledt-pállott rossz levegô volt, a TBC valóságos melegágya. A parasztok általában saját házban laktak, a cselédek, summások azonban nem, vagy csak az évnek egy szakában. Az uradalmi cselédlakások egyetlen helyiségbôl álltak, melléképületek és tárolóhelyiségek nélkül. Gyakran a konyha is közös volt, ami állandó súrlódásokkal nehezítette az amúgy sem könnyed életet. Az egyetlen szobában gyakran nem is egy család szorongott. A helyzetet már 1907-tôl törvényileg szabályozták, mely elôírta minden családnak külön szoba építését, ám ennek végrehajtása - nagyrészt a háború következményeképp is - akadozott. A parasztgazdaságok cselédjei még rosszabb helyzetben voltak, sokszor még saját alvóhelyük sem volt, kénytelenek voltak az istállóval, csürrel beérni.

A mindennapi élet egyetlen másik társadalmi réteg esetében sem függött ennyire az évszaktól. Télidôben, amikor nem volt mezei munka, a ház körül végezték az állattartással illetve a terményfeldolgozással kapcsolatos müveleteket. A munkaidôt a nap járásához mérték, napkeltétôl napszállatig. Az evés-ivást jelentô ünnepek jó része is télre esett, így ilyenkor egészen kényelmesen telt az élet, csak a fütés jelentett gondot, mivel a tüzifa igen drága volt, a szenet pedig nem ismerték illetve drágállották. Amint kitavaszodott, és fôleg nyáron, a mezei munkák kerültek elôtérbe. Mivel a munkaidôt most is napkeltétôl napnyugtáig számították, ez most természetesen sokkal hosszabb volt, mint télen. A mezei munka ráadásul sokkal megerôltetôbb, mint a ház körüli. A rendkívül elcsigázó mezei munka, melynek során az ember teljes mértékben ki volt téve a természet szeszélyének, a parasztságot látványosan sokkal elhasználtabbá tette, mint a társadalom többi tagját. Ez különösen akkor volt feltünô, ha pl. a parasztcsalád egyik tagja felküzdötte magát valamely altiszti rangig: megdöbbentô volt a különbség egy 40 éves paraszt, vagy egy ugyanennyi éves közrendôr között. A parasztok ennek megfelelôen nem igazán kedvelték azokat, akiknek sikerült közülük kiemelkedni.

A táplálkozás jelentette a parasztság életének egyik leghagyományôrzôbb részét. Ez is az évszakok függvénye volt. Télen általában naponta kétszer ettek. A reggeli - melyet az állatokkal kapcsolatos sürgôs munkák: almozás, fejés, etetés után fogyasztottak - egyszerü, hideg ételekbôl állott. Kenyér volt az alapja (melyet hetente egyszer, otthon készítettek), ehhez szalonnát, kolbászt, esetleg sajtot, túrót, vajat ettek. A tejet, eredeti állapotában nemigen fogyasztották, inkább piacra vitték. A kávé és tea is kezdett elterjedni, de ezt a 30-as években Dr. Weiss István szerint "gátolta népünk nagyon alacsony cukorfogyasztása". A fôétkezés, fôtt étel formájában délután következett, általában nokedli, tészta, szárazbab-, káposzta- vagy krumplifôzelék volt, szalonnával, kolbásszal. Szigorú szokások szabályozták, hogy a hét egyes napjain, illetve bizonyos ünnepnapokon mit szabad enni. Katolikus vidékeken pénteken böjtöltek: ez vagy teljes hústilalmat, vagy halételeket jelentett. Karácsony szentestéjén (dec. 24-én) is halat illett enni, újév napján viszont malacot. Vízkereszt után, a farsangnak is megvoltak a tipikus ételei (farsangi fánk).

Nyáron, dologidôben naponta 4-5 alkalommal ettek. Hajnalban, még otthon bekaptak egy kis kenyeret, szíverôsítônek egy kis pálinkával, esetleg kávéval. A reggelit már a mezôn, egy adag munka után fogyasztották el, tarisznyából. Ez kenyér, szalonna, füstölt hús, kolbász, kemény tojás, vöröshagyma, esetleg paprika, kovászos uborka, kemény tojás, sajt, túró lehetett. Az ebédet déltájban az asszonyok vitték ki a mezôn dolgozók után. Ez lebbencs- vagy gulyásleves volt, jól megrakva sült szalonnával vagy füstölt hússal, kumplival, és természetesen jókora karéj kenyérrel. Ha nem tudták megoldani az ételszállítást, bográcsgulyást készítettek, vagy szalonnát sütöttek. A vacsorát már otthon ették, ez jó zsíros, tápláló paprikás, pörkölt, tarhonyaleves, tésztaétel, vagy kása volt. Az ételeknél fô értéknek a laktatóságot, tápértéket tekintették. Az ízek harmóniájára, finomságára nem ügyeltek, füszereket nagyon szegényesen használtak (só, paprika, némi bors). A konyhatechnika kimondottan primitív volt: szinte minden étel odakozmált, egy része elszenesedett. A húslevesbe való húst szokás szerint 3-szor cserélt lében fôzték, így az ásványi sók, vitaminok és az íz szinte nyomtalanul eltüntek belôle. A hagyományok sokáig legyôzték az újítást: az a nô, aki városi cselédként egészen jól megtanult fôzni, falura visszatérve a hagyomános ételekhez és technikákhoz is visszatért. Az alapétel minden étkezésnél a kenyér volt: ez az Alföldön minél fehérebb búzakenyér, Észak-Magyarországon rozs- illetve kevert kenyér volt. A gyümölcsfogyasztás szinte ismeretlen volt, föleg a gyerekek lopkodták le a fáról a cseresznyét, ennek következtében a gyümölcs nagy részét éretlen állapotban ették meg. A hús nagyrészt sertéshúst jelentett, a tenyésztésnél a zsírsertések (mangalica) domináltak. A disznóvágás legnagyobb eredménye, a gazdasszony büszkesége a minél nagyobb adag, szépen kisütött zsír volt. Baromfit elsôsorban tojóként tartottak, a húsát tyúklevesben, kiegészítô, ünnepi ételként ették.Süteményt, különleges ételeket csak a legnagyobb ünnepeken készítettek. A fehérje- és vitaminszegény, egyoldalú táplálkozás következménye volt a paraszti népesség átlagon felüli leromlása. Az öregeknél általános jelenség volt a fogak elvesztése, az emésztési zavarok. Az életmód jellegzetessége volt a személyes higiéné alacsony szintje: fürödni csak a legkényesebbek szoktak, nyáron leggyakrabban hetente egyszer (télen még ritkábban), egyébként változó intenzitású mosdással beérték (derékig, illetve a lábuk fejét lavórban). Intim testtájaikat nemcsak egymás, hanem a fürdôvíz elôl is igyekeztek elrejteni. Szemérmességük következtében még a fiatal lányok is nem ritkán kimondottan büdösek voltak, bár a gazdagabbak olcsó kölnikkel is próbálkoztak. A pipereszappant csak a városokban ismerték, falun a házilag fôzött mosószappant használták. A fogkefét, fogport, "fogpépet" kevesen ismerték.

A hagyományos viseletet leghamarabb a leggazdagabb, majd a legszegényebb rétegek hagyták el. A leggazdagabbak azért, mert rendszeresen jártak a városba, gyerekeiket ott iskoláztatták, és volt pénzük a divat bizonyos követésére. A legszegényebbek pedig azért, mert cselédként, vagy idôszakos munkásként kénytelenek voltak használt, uraktól levetett ruhákat hordani, és nem válogathattak a fazonban. A hagyományos viseletet a középparaszti réteg tartotta a legtovább, az is elsôsorban az ünnepeken, és a forgalmas utaktól, csomópontoktól távol esô vidékeken. A háziipar visszaszorulása általános jelenség volt: a textilnemü alapanyagát már szinte kivétel nélkül boltban vették, otthon csak rongyszônyeget készítettek, illetve az ünnepi viselet hímzését. Szokás volt a vásznat végszámra venni, amelybôl aztán a fehér- illetve ágynemüt otthon varrták meg. Ekkoriban kezdett elterjedni a lábbal hajtható (Singer) varrógép. Használati tárgyaikhoz még komolyan ragaszkodtak: a fogyasztói társadalom ekkoriban még egyáltalán nem jelent meg a falvakban. Saját készítésü bútoraikat, ruháikat, illetve fazekasnál vett cserép-edényeiket, illetve bármely használati tárgyukat hosszú évtizedekig használták, és ha eredeti funkciójából kikopott, akkor is találtak neki újat. Tipikus kép volt a falusi tornácokon, a kilyukadt lábosban vagy kicsorbult köcsögben virító muskátli.

A családi élet terén jelentôs változások zajlottak: a nagycsaládos életforma egyre inkább átadta helyét a kiscsaládnak. A fiúgyermek, amikor kikapta az örökrészét, külön házba költözhetett, és megházasodott, jobbára a faluból, vagy annak közvetlen környékérôl. Ezt még akkor is igyekeztek tartani, ha a lány pl. cselédként a városban élt: hazavárták. Az özvegyek igyekeztek újra házasodni, a parasztgazdaság ugyanis csak teljes családdal müködött. A családi élet tisztaságára ügyeltek, a kikapós asszonyt, megesett lányt kiközösítette a falu. A családot, sokszor a léha, kocsmázó férj ellenére, az asszony tartotta össze.

A szórakozásnak, müvelôdésnek új lehetôségei nyíltak. 1930-ra az analfabétizmust sikerült 10% alá szorítani. Ezt a folyamatosan épülô falusi-tanyasi iskolarendszer tette lehetôvé. Az ilyen iskolák általában zsúfoltak voltak, az egyetlen osztályteremben 50-60 gyerek is szorongott. Az elemi népiskola 4 osztályát a gyermekek többsége elvégezte, de gimnáziumba, felsôiskolába csak egy töredékük került, és ezek egy része is lemorzsolódott. A fô nehézséget a tandíj okozta (14 P félévente), de a jeles eredményüeknek csak a felét kellett fizetni. A Gyôrffy kollégium tehetségmentô akciója majd a 40-es években indul be.

A szórakozást a férfiak számára elsôsorban a kocsma jelentette, részben az ivás miatt, de inkább a társaság, és egyes társasjátékok (kugli, kártya, biliárd) vonzották a népet. A nôknek gyakorlatilag tilos volt a kocsma, ôk a tereferét otthon, illetve szomszédolással oldották meg. Sajnos, a parasztasszonyok napjának jelentôs része ilyesmivel telt, jellegzetes dolog, hogy egyszerüen nem tanulták meg beosztani az idejüket, a házimunkát nem gyorsan és célratörôen, hanem daraboltan, vontatottan, szétesôen végezték. A férjük, amennyiben ezt észrevette, megverte az asszonyokat, de nem tudta, hogyan kell jobb idôbeosztásra szokatni ôket (valószínüleg azért, mert ez neki sem volt erôssége). A két nem közös mulatságát a falusi bálok, lakodalmak szolgálták, illetve a korszak nagy újdonságaként, heti egy-két alkalommal a mozi. 1934-tôl felvirágzott a Gyöngyösbokréta nevü, népi kulturális mozgalom, amely a visszaszoruló népszokások, népzene, néptánc és népviselet értékeit volt hivatott megmenteni, tulajdonképpen szép sikerrel. A nagyobb falvakban, a népi mozgalom eredményeképp már létrejöttek a népmüvelô- és olvasóegyletek, 1936 után pedig a népfôiskolai mozgalom.

A mindennapi élet egyes munkálatai:

Mosás

Enzimes bioaktív mosószerek és mosógép-centrifuga nem létezett, ezek híján pedig a mosás a háziasszonyok egyik legfárasztóbb munkája volt. A gazdagok számára ez azért nem volt gond, mert mosatni vitték holmijaikat. Akik ezt nem engedhették meg maguknak, azok számára a mosás 1-2-3 hetente egy hatalmas müveletet jelentett. A szennyest elôszôr is jól összevárták, két ingecske miatt nem rugaszkodtak neki egy ilyen tortúrának (a várás persze a tiszta ruhadarabok számának függvénye volt: a lányoknak azért is jelentett olyan nagy dolgot a hatalmas kelengyék összegyüjtése, mert 2-3 hétre elegendô ruhát mindig tartalékolniuk kellett - a másik meg az, hogy nem volt szokás a mindennapos fehérnemüváltás: sokan csak hetente vettek tisztát). A fehér és színes ruhanemüt is külön kezelték, színek szerint. Amikor már nem lehetett tovább halogatni a dolgot, elôszedték a hatalmas, fából készült mosóteknôt, befütöttek a kemencébe, néhány órán keresztül vizet forraltak, teletöltötték vele a teknôt, és beáztatták a ruhát. Mosószerként leggyakrabban hamuzsírt, lúgot, szalmiákot, szappangyökeret, illetve ekkoriban már inkább háziszappant használtak. Megjelentek már a mosószerek (Persil), de ezt legfeljebb a középosztály engedhette meg magának. A mosószert vagy szappant a vízben feloldották, illetve a nagyon mocskos részeket jól bekenték, azután az egészet egy éjszakára ázni hagyták. A nagyon mocskos zoknikat, valamint a fertôtlenítendô holmit (betegek ágynemüjét, pelenkát, no és a textilzsebkendôt) kifôzték. A városi- és parasztházak egy részében külön helyiség, ú.n. mosókonyha is épült e célra, külön kemencével, és a kemence fölött beépített üsttel, a vízforraláshoz.

Másnap, jókor reggel folytatódott a tortúra. A szegényebbek az ázott ruhát kivitték a patakhoz, és ott kínlódtak vele tovább, a módosabbak (illetve a városiak) a konyhában folytatták. Ez legalább kétszeri vízforralással- és teknô-feltöltéssel folytatódott, közben a ruhát számtalanszor dörzsölni, dögönyözni, gyúrni, dagasztani és lögybölgetni kellett. Mivel a falusi házaknak csak kis töredékében volt udvari kút, általában maga a vízhordás is komoly erônlétet igényelt - városokban ez is sokkal könnyebb volt. Ritka kitartás és fizikai erô kellett az igazi fehérség megközelítéséhez is, ha valaki igazi fehérre tudott tisztítani egy inget, annak az asszonynak komoly tekintélye lett a környéken. Ha a ruha többé-kevésbé kitisztult, egy- két öblítést is adtak neki, ezt sokszor még azok is a pataknál vagy a közkútnál oldották meg, akik addig teknôvel dolgoztak. A tiszta ruhát (fôleg a díszruhát) szokás volt zselatinnal vagy burgonyakeményítôvel keményíteni, hogy utána úgy álljon, mint a bádog. A mosás végeztével jött a szárítás. Ezt sulykolással, mángorlással, illetve csavarással kezdték, majd kiterigettek. A faluban, kertes házban az udvaron ez nem volt gond. A gangos házakon is kifeszítették a szárítókötelet, illetve a padláson teregettek. Még télen is kitették a ruhát: a víz esetleg belefagyott, de egy-két nap alatt akkor is megszáradt. (Befagyás ellen azt ajánlották, hogy az utolsó öblítôvízbe egy kis sót kell tenni.) Egészen hideg télben általában nem mostak.

Mosás után jött a következô szörnyüség, a vasalás. Ezt részben a sulykoló és mángorló oldotta meg, a még nedves ruhánál, polgári- illetve gazdagabb paraszti házakban azonban már volt vasaló, a hagyományos szenes-vasaló. Ez úgy müködött, hogy a gazdaasszonynak jó elôre faszenet kellett hevítenie, ezt belerakni a vasalóba, megvárni, amíg az átforrósodik, de nem égeti a ruhát, aztán a ruhát vízzel meg kellett permetezni, hogy a bádogszerüen kemény anyag valamennyire formálható legyen. Aztán el lehetett kezdeni a vasalást, rendszeresen lóbálva közben a több kilós vasszerszámot, hogy a szenet hevülésben tartsák. Közben a vasaló nônek folyton figyelnie kellett, nehogy egy szikra kipattanván lyukat égessen a ruhába. József Attila nem ok nélkül állapította meg, hogy a mosónôk korán halnak...

Egyébként, akinek volt kényes bundája, selyem nagyestélyije, finom gyapjúszövet-kabátja, esetleg frakkja vagy díszmagyarja, elvihette a vegytisztítóba is, mivel ezt az intézmény ekkoriban már létezett.

Szappanfôzés

Takarékossági okokból a parasztság és az alsó rétegek sokáig maguk állították elô az általános mosó- és tisztálkodószert, a háziszappant. Ennek receptje a következô volt (Magyar Uriasszonyok Lapja, 1937.): a háztartásban megmaradt zsiradékokat addig kell egy edényben (és a kamra vagy pince hüvös szegletében) gyüjtögetni, amig kb. 5 kilónyi nem lesz. Ekkor egy üstben, vagy legalább 30 literes nagy fazékban fel kell tenni fôlni, 2 kiló marószódával és 12 liter lágy (lehetôleg szintén gyüjtögetett esô-) vízzel egyetemben. Az irdatlan méretü fazékra azért van szükség, mert a szappan nagyon könnyen kifut. Lassú keverés mellett fôzzük 2 órán át, ekkor a fazék tetején szépen kiül a szappan. Ezt lemerjük egy edénybe. Az üstben maradt lúgot felhasználhatjuk faedények súrolásánál, vagy durvább ruhák mosásánál. A szappan már így is használható, de tovább lehet tisztítani: 1 kiló marószódával, és 8 liter vízzel újra feltesszük, és további egy óra hosszat fôzzük. Ekkor a kész szappant vizesruhával beborított faládikába kanalazzuk. Másnap, miután megszáradt kissé, kiborítjuk onnét, és dróttal vagy zsineggel feldaraboljuk. Utána gyakorlatilag évtizedekig képes elállni. (Ezt tanúsítom: nagymamám - nem tudom, milyen meggondolásból - az oroszok elôl eldugott a padláson 10 db. mosószappant, úgy 1944 magasságában. 1986-ban került elô a kéményjavításkor, kifogástalan állapotban.)

Mosogatás

A mosogatás dézsában vagy zománcos vájdlingban történt. Ez a munka is komoly elômunkálatokat igényelt: vizet kellett hordani, a tüzhelybe begyújtani, és a jókora fazéknyi vizet felforralni. Fontos volt, hogy a víz forró legyen, mivel mosogatószer híján kizárólag a víz forrósága oldotta le az edényekrôl a zsírt. (Polgári házaknál szódával vagy szalmiákszesszel segítettek magukon.) Az edények közül a zsírtalan poharakat, kompótostálakat vették elôre, ezekkel nem volt gond. Utána jött a porcelán-nemü, vagyis a tányérok, majd az evôeszközök. A tányérokból az ételmaradékot kikotorták, és egy külön moslék-gyüjtô edénybe tették. A tányérokat addig dörzsölték a forró vízben, amíg a zsír leoldódott róluk. Tekintettel arra, hogy az ételek sokkal zsírosabban készültek, mint manapság, a tányérok után a mosogatóvíz már eléggé sürü volt. Az asztali eszközök után jöttek a fözöeszközök: a fazekak, lábosok tisztogatása. Mivel gyakori volt az étel odakozmálása, ez nagyon fárasztó munka volt: késsel és drótkefével vakargatták a nagyját, a kisebb leégésekhez pedig súrolóként homokot alkalmaztak. A VIM súrolópor megjelent már a piacon, de az egyszerübb háztartásokban még nem használták. Mivel mosogatószert sem használtak, az öblítés nemigen volt szokásban.

Az edények szárítása is külön gondot jelentett: nem ismerték még a csepegtetô szárítást: a legtöbb háziasszony kikérte volna magának azt a felháborító ötletet, hogy a nedves edényeket szerteszét hagyja a konyhában. Igy azután következett a törölgetés. (Ilyenkor lehetett a legtöbb poharat, tányért összetörni.) A törölgetés nem volt igazán higiénikus módszer, arra azonban jó volt, hogy az esetleges zsírmaradványokat szépen szét lehetett vele kenni. Utána pedig jónéhány törlôruha szaporította a következô nagymosásra váró szennyest... A mosogatás rendszeres utómunkálatai közé tartozott az evôeszközök ápolása. Jobb házaknál, ahol ezüst vagy alpakka evôeszközökkel ettek, és kevésbé elôkelô helyeken, ahol csak vas-eszcájgra futotta, egyaránt rendszeresen kellett rozsdátlanítani ezeket a fémtárgyakat. A Magyar Uriasszonyok Lapja a következôket tanácsolja ezüst evôeszközök ápolására: elôször is, forró, szódás vízzel egyenként lemosni, majd forró vízzel leöblíteni, és lenvászonnal törölgetni. Utána fehér krétapor, egy rész szalmiákszesz, egy rész spiritusz és egy rész víz keverékével, egy régi fogkefe segítségével egyenként alaposan átdörzsölni, majd lenvászonnal illetve puha szarvasbôr-darabbal fényesíteni, végül egyenként selyempapírba göngyölve tárolni. Többek között ehhez kellett a cselédlány.

A zsíros mosogatólevet szinte sehol sem öntötték ki: falun, kertes házban szinte mindenütt hízlaltak egy-két disznót: a vályúba elôre odakészítették a korpát, hozzáadták a tányérokból kikerülô ételmaradékot, majd az egészre ráöntötték a még meleg, zsírtól csicsogó mosogatólevet. Néhány perc alatt a korpa kiválóan összedagadt, ez volt a moslék, az általánosan ismert, természetes alapanyagú és rostban gazdag malac-táp.

Takarítás

Ez is fárasztóbb munka volt, mint manapság, de meg kell mondjam, nem csinálták túl gyakran. Voltak olyan müveletek, amelyeket jobb házaknál minden nap elvégeztek. Ilyesmi volt a portörölgetés. Ahol volt cselédlány, ez garantáltan az ô mindennapos dolga közé tartozott. Erre a célra a tollseprüt alkalmazták, amelyekkel végigpepecselték a szekrényeket, polcokat, vázákat, illetve ahol volt, a temérdek dísztárgyat, illetve a faragott bútorok összes zegzugát, a képkereteket, csillárokat. A tollseprüvel távolították el a legfeltünôbb helyeken függeszkedô pókokat is. A szobát is illett felseperni egy-kétnaponta. Jobb házakban ezt a célt a finom sertéjü partvis szolgálta, kevésbé jó házakban beérték közönséges seprüvel. Ha volt rongyszônyeg a lakásban, azt legalább kéthetente-havonta kiverték, a perzsaszônyeget is, csak kíméletesebben. A konyhát, fürdôszobát illett naponta, illetve nagyobb munkálatok után felmosni. A mai csavaróval felszerelt felmosóvödör elôdjét már ismerték, de a háztartások többségében kézzel csavarták a felmosórongyot. Szennyezett padló esetén a vízbe kis szalmiákszeszt vagy ecetet tettek, ami jól tisztított, de eléggé büdôs volt (el lehetett dônteni, mi a kellemetlenebb: a kosz, vagy a tisztaság szaga).

Idônként - legalább évente kétszer, Karácsony és Húsvét elôtt illett nagytakarítást rendezni. Ez felemésztette a háziasszony és az esetleges cseléd összes erejét (a család is hideget kapott ilyenkor enni). Kiverték és kimosták a függönyöket, szônyegeket, falvédôket, díszpárnákat és ágytakarókat. Húsvét elôtt sok helyen, pl. a parasztházak majdnem mindegyikében meszelni is illett. Ez a háziasszony dolga volt: sártapasztással kezdôdôtt, majd a mész kikeverésével folytatódott: erre nagyon kellett ügyelni, ha túl híg volt, lefolyt a falról, ha meg sürü, akkor szemcsés, darabos lett. Maga a meszelés is a nôk dolga volt. Elôkelô házaknál, ahol nem meszeltek, a szobafestést vagy tapétázást természetesen nem évente csinálták, így itt ez a programpont elmaradt. Helyette fentrôl lefelé haladva leszedték a rejtett pókhálókat, a bútorokat is elhúzták, ha volt vitrin, kitörölgették, az ezüsttárgyakat kifényesítették. Külön tortúra volt az ablakpucolás: ecetes vízzel csinálták ezt is, tiszta ronggyal mosták, majd újságpapírral szárazra és csillogóra törölték. Mivel az ablakok nem nagy táblákból, hanem sok apró ablakszembôl álltak, ez nagyon lassú és majdnem hiábavaló feladat. volt. Ugyanezt kellett végigcsinálni a csillárok, illetve az üvegezett szekrényajtók esetében is. Az ajtókat is le kellett mosni: egyes, pedánsabb házakban még az ajtókilincset is megmosták minden vendég után, de ez ritka dolog volt.

A takarítás egyik utolsó és legfárasztóbb müvelete a padlófényesítés volt. Lakk híján ezt a padló viaszolásával vagy olajozásával oldották meg. A padlóviaszt is házilag fôzték, esetenként sárga festékkel színezték is. Az olaj vagy a viaszolás ellenálóvá és vízhatlanná tette a padlót, ugyanakkor kellemetlen volt, hogy ha pl. egy kisgyerek fehér harisnyával elesett rajta, a harisnyát nemigen lehetett tökéletesen kitisztítani. Jobb polgári házakban a cselédlány dolga volt a "wixelés": a padlón többé-kevésbé egyeneletesen szétöntötték az olvadt és esetleg színezett viaszt, majd puha rongyot kötöztek a cipôjükre, és twist-szerü táncot jártak, legalább félóra hosszat. Sietni kellett, hogy a viaszt még lehetôleg olvadt állapotban jól szétkenjék, utána pedig csillogóra fényesítsék.

Külön gyakorlat volt a konyha és a kamra kitakarítása: minden egyes lábast, üstöt, még a ritkán használt szitákat, paradicsompasszírozókat is évente legalább egyszer lemosták, az összes lekváros- és befôttes-üveget áttörölgették, felderítették, miben tanyázik moly, stb.

Utána minden résztvevô napokig nyögött (ez ma is így van, pedig mennyivel jobbak az eszközeink...)

Divat

(Album a 30-as évek divatjáról)

A 20. század elején a divat-világtörténelem egyik legfontosabb változása zajlott le a nôi öltözködés terén. A folyamat a századforduló tájékán kedzôdött, amikor a politikai jogaikért lázadó nôk elhajították a füzôt meg a számtalan alsószoknyát, és áttértek a szoknya-blúzra. A "reform-ruha" összehasonlíthatatlanul kényelmesebb volt valamennyi elôdjénél, ám volt egy nagy hibája: igen ronda volt. Ennek az volt az oka, hogy a ruha alapvetô fazonja ugyanaz maradt, ami a századfordulón általános, csak mivel egy karcsúsított fazonú ruhából kiszedték a füzôt, ugyanakkor általában meglehetôsen formátlan nôk préselôdtek bele, az eredmény lehangoló látvány lett.

Az elsô világháború idôszakában nem a divat volt az emberek fô gondja. Utána azonban, a háborús gyôztes Franciaországban újra fellendült a haute couture. Paul Poiret volt az a divattervezô, aki hihetetlen merészséggel divatot csinált a tétova újításokból. A leglátványosabb változás a szoknya hosszának hirtelen megrövidülése lett: a történelem folyamán elôször vált láthatóvá a teljes nôi alsó lábszár, sôt, a térd is. A közönség a levegôt kapkodta, így azon már kevésbé volt alkalma felháborodni, hogy a hajdani alsószoknya-rengeteg, a buggyos alsónadrág, füzô- és kebel-nagyobbító alkalmasságok is eltüntek, és a nôi ruha egy lehelletvékony, kombiné-vállpántos "robe-chemise"-zé lényegült át (kifejezô név: ingruhát jelent). Az alapvetô szabásvonal eltüntette a derékvonalat, illetve a csípôre csúsztatta le, valahogy így:

Ez a szabásvonal nyilván azt a sokkot dolgozta fel, amit annak idején a reform-ruha okozott: ha a karcsúsított derékvonal nem néz ki jól a füzôtlen nôkön, nosza, szüntessük meg. A probléma lényege azonban megmaradt. A divatrajzokon rettentô jól néztek ki Poiret kreációi, a nôkön viszont már kevésbé. A nôk többsége ugyanis kövér maradt. A 20-as, 30-as évek fordulójának nagy divat-szenzációja a karcsúság-mánia: a nôk iszonyatos válságba kerülnek: vagy tartják magukat a régi, pufók-gribedlis szépségideálhoz, vagy divatosak lesznek. A jótársaságbeli úrinôket sorsuk drasztikus fogyókúrára kényszerítette. A 30-as évekre a nôi szépségideál gyakorlatilag teljesen átalakult, kialakult a karcsú, lányos, inkább lapos, mint gömbölyded fazon, amely (az 50-es évek kisebb kisiklása után) ma is rendületlenül tartja magát. A 20-as években ez addig ment, hogy az a nô, akit a természet szép keblekkel ajándékozott meg, az is igyekezett inkább lefáslizni, eltüntetni azt, a divatvonal kedvéért. A társadalom alsó köreiben, valamint a középkorúak és idôsebbek között ez a jelenség ôszinte elszörnyedést váltott ki: az idôsebb nôk, elsôsorban a parasztasszonyok még a 30-as években is hosszú, hagyományos fazonú, majdnem földig érô, sokrétegü szoknyát hordtak.

Más fontos újdonságokkal is szolgált ez a korszak: a merész formai újításokat a színvilág és a textíliák átalakulása egészítette ki. Felfedezték az élénk színeket, egymással is keverve. A 19 század végén egy fiatal nô csak fehérben, esetleg halvány rózsaszínben jelenhetett meg egy bálon: ez a nô elájult volna, ha valaki mondjuk egy narancssárga alapon hatalmas zöld orchidea-mintás szerelésben jelenik meg elôtte. Most pedig ez történt. A színek és minták hallatlanul merészek voltak, arra azonban gondosan ügyeltek a tervezôk, hogy ezek a színek jól egészítsék ki egymást: az olívzöld a cinóberpirossal, a citromsárga az ezüstszürkével meghökketô volt, de nagyon jól festett. Ugyanekkor - valószínüleg a mozi hatására - divatba jött a fekete-fehér összeállítás is. Az anyagok is átalakultak: a századfordulóig a nehéz, elegáns, méregdrága anyagok: franciabársony, taft, brokát tartották magukat. Most felfedezték a pillekönnyü, vékony, sôt, a müszálas anyagokat: a selyembôl is felváltotta a merev taftot a könnyebb müselyem.

Poiret forradalmi újításait Coco Chanel békés evolúciója követte. Poiret feltalált egy új vonalat, amelyet Chanel alakított ki nemesen egyszerü, szinte mindenkinek jól álló fazonná. A lapos ingruha tulajdonképpen csak a divatlapok rajzainak valószínütlenül vékony nôin nézett ki jól, a valóságos nôk túlnyomó többségén rémesen állt. A Chanel-kosztüm azonban már egy átlagos alakú hölgyet is csinosabbá tett a valóságosnál. Chanelnek is voltak egyéb újításai: kosztümje finom, puha hurkolt anyagból készült, és egy kis vékony paszpóltól eltekintve, semmiféle hímzés, díszvarrás, flitter vagy bármiféle díszítés sem volt rajta, gombja, zsebe mind funkcionális tárgy volt. (A korszak müvészeti irányzata, a funkcionalizmus még az öltözködésben is érvényesült!) Fontos az is, hogy házilag könnyen mosható darab volt. Ha a hölgy unta a szoknyát, horribile dictu nadrágot is felvehetett. A szépségideál a Kék angyal sztárja, Marlene Dietrich lett. Chanel másik találmánya a "kis fekete" ruha volt. Ez az egyszerü, egyszínü kis darab nagyon sok alkalomra felvehetô volt, különféle kiegészítôkkel délelôttôl estig mindig lehetett viselni. 1925-tôl kezdték gyártani a mügyöngyöket (Tekla), és ismerték már a strasszot is, mellyel ügyesen lehetett gyémántot utánozni. Chanel találmánya volt a bizsu, a maga valóságában, vagyis a bizsu már szemre is bizsu mert lenni, nem akarta az arany-drágaköves ékszereket utánozni. Chanel az egyszerü kis ruhára, egyetlen díszítésként többsoros, és hosszú, köldökig érô féldrágakô nyakláncokat ajánlott.

Chanel a haját is rövidre vágatta, megszületett a híres bubifrizura. A rövid haj simaságára hamar ráuntak, mert a 30-as évek elejétöl bodorítani kezdték. Eleinte a meleghullámmal próbálkoztak (hajcsavarón beszárították illetve sütôvassal tették hullámossá), de a 30-as években megszületett a dauervíz, amely a tartós göndörítést lehetôvé tette. Az ideál a rövid, kicsi, lágyan hullámos haj lett, amelyet hullámjaival együtt úgy képeztek ki, hogy tökéletesen természetellenes, lenyalt hatást keltsen.

A 30-as évek a Poiret-Chanel-féle merész újítások után némi visszalépést jelentettek. A derékvonal visszaállt eredeti helyére, a füzô sem tért vissza, így a szabásvonal némileg visszatért a reform-ruha-korszak bizonytalanságaihoz, buktatóihoz. A mérsékelten szük derekat harangszoknya és lengö ruhaujj egészítette ki, nem ritkán zsabóval, rávarrt hólokkal súlyosbítva. A lágy anyagok megmaradtak, a Chanel-féle egyszerüséget azonban felváltotta a rengeteg díszítés. Szinte nem volt ruha, amely egyféle anyagból készült volna: vagy a derekában, vagy a vállán, mellrészén volt valami betoldás, esetleg díszzseb, díszgomb vagy díszgallér, teljesen funkciótlanul. Ez világos kontraszt volt az elôzô évek puritán funkcionalizmusára.

A 30-as évek lágy, nôies, de kissé bizonytalan divatvonala úgy 1938-39 táján egy egészen más vonalnak adta át a helyét. Talán a háború elôszelét érezték meg a kreátorok, mindenesetre a nôi divat hirtelen férfiassá, militaristává kezdett válni: merevebb anyagokból karcsúsított, széles és magas válltöméssel ellátott kabátruhákat illetve kosztümöket kezdtek készíteni. A sziluett kissé meghôkkentô lett: karcsú derék, szük- vagy harang szoknya, széles bôröv, hatalmas, magasra tömött váll, ugyanakkor, mintegy ennek ellenhatásaképp a nôk újra megnövesztették a hajukat, melyet jól telenyomattak dauerrel, és e hajzuhatagot ráeresztették széles vállaikra. A nô eléggé hórihorgas alak lett, akit a természet ráadásul megfosztott a nyakától. Ezt a furcsa sziluettet megfigyelhetjük Karády Katalin esetében. Aztán jött a háború, és a nôknek egy ideig újra nem illett a divat változásaival törôdni.

Az úrinô alapruhatára

A Pesti Napló kiadásában megjelent "Öltözködés és divat" címü könyv (az idézett fejezetek szerzôje Bácskai Vera és Hatvany Lili) útmutatásai szerint egy magára adó (természetesen, középosztálybeli) hölgynek elsôsorban egy kiváló anyagból készült, és szabó által készített angolkosztümre volt szüksége. Szerényebbek beérhetik konfekciótermékkel is, de otthon ne próbálkozzanak az elkészítésével, mert tökéletesen úgysem sikerül. Az angol kosztüm évekig tartó darab, érdemes rá költeni.

Az angolkosztüm mellett egy franciás szabású ruha is kellett. Ez könnyü anyagból készült, és jobban igazodhatott a pillanatnyi divathoz, ezért általában csak egy szezonra használták. Ennek elkészítését egy ügyesebb háziasszony is megpróbálhatta.

Kellett kabát is. Ez egyenes szabású, lehetôleg fekete szövetkabát legyen, melyre télen szôrmegallért tettek. Ezt is évekig lehet hordani.

A negyedik alap-darab a "kis fekete" selyemruha legyen, mely esetleg otthon is elkészíthetô, kiegészítôkkel változatossá tehetô, évekig hordható.

Ezeken kívül minden nônek szüksége volt néhány blúzra, szoknyára, könnyen mosható nyári ruhákra, valamint kiegészítôkre: kalap, cipô, táska, kesztyü, öv - lehetôleg olyan színben, ami ôsszeillik egyrészt a többi kiegészítôvel, másrészt a ruhatár többi részével. Az urinô kiegészítôi közé sorolták a kutyát is, ekkoriban a drótszôrü foxi volt divat, egyes magyar körök azonban kezdték felfedezni a pulit is (Gömbös Gyula miniszterelnök maga is pulitenyésztô, sôt, a Magyar Puli Club tiszteletbeli elnöke volt). A mindenre figyelô szerzô melegen javasolja, hogy a kutyus nyakörve legyen piros, mert ez illik a gazdi körmeihez.

A könyv pontos útmutatással szolgál arra, mikor mit illik felvenni. Délelôtt a nô nyugodtan hordhatja bármelyik hétköznapi ruháját, kis kalappal, illetve- a modern idôknek tett engedményképp - esetleg kalap nélkül is. A délelôtti bemutatkozó- illetve tisztelgô látogatásokon is így öltözhetett, egyetlen alkalom volt kivétel, a vernissage, a tárlatmegnyitó. Ide ugyanis délutáni ruhát illett felvenni.

Ha valaki villásreggelire vagy ebédre volt hivatalos, fekete vagy sötét szövetruhában illett megjelenni, kötelezôen kalappal. Nagyon meleg nyáron is kötelezô volt a ruha, kis kabátkával.

A délutáni alkalmakra a kis, franciás selyemruha illett, délutáni (nagyobb karimájú, díszített) kalappal. Ha valaki coctail-partyra volt hivatalos, komoly lelki válságba kerülhetett, mert a könyvecske nem adott erre vonatkozó egyértelmü utasítást: meg lehetett jelenni a délutáni selyemruhában, de fekete, földig érô estélyiben is. Ez utóbbi darabhoz kötelezô kiegészítô volt a selyemcipô és a brokáttáska. Ha valaki bôrcipôt- és táskát vett volna fel a selyemruhához, az bizonyította volna, hogy nem volt gyerekszobája. Más az utasítás, ha valaki garden-partyra hivatalos: itt kerülni illett a feketét, inkább könnyü, virágmintás ruhát illett felvenni. Az igazi felhajtást a délutáni alkalmakkor egyedül a lóversenypálya lelátójára, ott is csak évente egyszer, a Királydíjon engedélyezték. Itt (Ascot meg Epsom módjára) minden fantasztikus cuccot, kalapot be lehetett vetni azon keveseknek, akik részt vettek eme programban.

Ha valaki estélyre volt hivatalos, elôször is megnézte, hogy a meghívón frakkban vagy szmokingban kérik-e a megjelenést. Ez nemcsak az uraknak volt segítség: a nôk is kiolvashatták ebbôl, hogy megjelenésük a "kis feketében" vagy nagyestélyiben kívánatos. Színházba, operába is illett kiöltözni: színházba elég volt a kisestélyi, operába nagyestélyi illett. Egyetlen könnyebbség, hogy e két helyre az illemszabályok tiltották a kalapot (igaz, a diadémot nem, és ez sokkal drágább volt a legfényüzôbb kalapnál). Ha bálba ment az ember lánya, egyértelmüen nagyestélyi kellett hozzá, mégpedig olyan, amely csupaszon hagyja a vállat (nem feltétlenül a vállak, hanem az ékszerek érvényesülése érdekében). Nem volt baj, ha a ruha szabása lehetôvé tette a táncban való részvételt is. Az írás külön felhívja a figyelmet arra, hogy egy bálon nem illik unottnak lenni, vagyis az estélyi ruha legfontosabb kiegészítôje az emelkedett jókedv volt ("Csodálatos ez az estély, nemdebár"). Az esti alkalmakra is selyemcipôt és selyemtáskát ír elô az illem.

Praktikus tanácsokat is kapunk: a megunt ruhát érdemes egyszer-kétszer átfestetni, amíg az el nem jut a "kis fekete" stádiumába. Ha már ilyen formában is meguntuk, a szerzô, a gazdasági válságra való tekintettel, javasolja az eladást. Józanul egyébként arra int, ne ismerôsnek, és ne lakóhelyünk közelében adjuk el, hanem lehetôleg távolabb (és titokban).

A korszak férfidivatja nem hozott nagy újdonságokat, legfeljebb az arányok változtak meg. Az ünnepi alkalmakkor most is szokás volt a frakk vagy a szmoking viselete, egészen magas rangú személyek, egészen fontos alkalmakkor a díszmagyart is viselték, a hétköznapokon azonban egyeduralkodó lett a szürke, barna vagy sötétkék jacket, vagyis a zakó, amely (eltekintve attól, hogy széles-vagy keskeny vállú illetve -gallérú, egy-vagy kétsoros gombolású) máig nem változott. Ugyanez a helyzet a nyakkendôvel, illetve a mellénnyel is - bár ez utóbbi ruhadarab jelentôsége idônként elhalványul.

Mindkét nem öltözködésének legfontosabb jelensége, hogy az egységes fazon, és a viszonylag olcsó elôállítás következtében az öltözködés társadalmi rangjelzô-funkciója lényegében megszünt. Egy ügyes gépírókisasszony sokkal csinosabban, jobban öltözködhetett, mint pl. Auguszta fôhercegnô.

Szépségápolás

Ezen a téren a 30-as évek nôje egy fikarcnyival sem volt bölcsebb a mainál. Mindent magára kent, amirôl valaki azt mondta, hogy szépít. A száját rúzsozta, a körmét lakkozta. Mindkettôt égôvörösre. A kozmetikum-gyártók ekkoriban még nem rendelkeztek a finom színárnyalatok végtelen sorával, így minden nôn egyformán rikító, feltünô és természetellenes festék ragyogott. Ezen kívül elterjedt cikk volt a porpúder, amit pamaccsal kentek fel, lisztszerüen belepte az arcot, és felhôként terjedve ráülepedett a ruhára, gallérra. Az élénkszínü rúzzsal a fehérre porozott arcon gyakorlatilag csak nagyon élesre, keményre megrajzolt ajkak léteztek. A szempillát lámpakorommal lehetett festeni, de már müszempilla is létezett. Még a finom arcú nôk is kissé lárvaszerüvé váltak, hála a divatnak. Ezt a természetellenes hatást csak fokozta a szemöldökszedés divatja: a kozmetikai tanácsadók odáig rugaszkodtak (el a józan észtôl), hogy ügyetlenebb kezü nôknek egyszerüen azt tanácsolták: az egész szemöldökét borotválja le, és barna ceruzával húzzon egy kívánt ívü, vékony vonalat, Marlene Dietrich módjára. A napozás, a napbarnította bôr is újdonság volt. Ennek ártalmairól még nemigen hallottak, a finomabb ízlésüek azonban azt észrevették már, hogy eléggé össze nem illô dolog a négerbarna bôr, és mondjuk a szintén divatos, platinaszôke haj. A magára adó nô ezek mellett természetesen kölnivizet, vagy parfümöt is használt. Ezen a téren már nagyobb volt a választék. Az olcsó kölni és az eredeti francia parfüm (pl. Chanel) között természetesen nem csak árát, hanem illatát és tartósságát tekintve is jelentôs különbség volt.

Arckrémek iránt is egyre nôtt az érdeklôdés. A ráncosodás elleni harcba bevetették a zsíros, és a "cold" krémeket - ez utóbbi zsírmentes krém volt, zsíros bôrüeknek. Akin a krém sem segített, és volt ilyesmire pénze, felvarrathatta ráncait, masszíroztathatott, illetve a kozmetikussal rakathatott arcára különféle pakolásokat, pl. uborkából. A kor szenzációja volt a különféle elektronikus masszás- és radiolux-gépek bevetése.

Hiába a legjobb kölnivíz, ha alóla áporodott testszag terjeng. Ezt sajnos, nem mindenki értette meg, illetve nem tett ellene. A dezodorálás még csak valahol a tudat határán jelentkezett. Gazdagabb parasztlányokról itt-ott feljegyezték, hogy mivel tartották magukat a heti egyszeri tisztálkodáshoz, "kissé szagosak" voltak. Fürdôszoba hiányában a tisztálkodás természetesen igen fáradságos dolog volt. Valahol, a konyhában pl. be kellett állítani a fürdôdézsát, vizet hordani, vizet melegíteni: alig két óra nehéz fizikai munka után elôállt a fürdôvíz, amit fürdés után - lefolyó híján - megint csak vödörrel kellett valahova kihordani. Ez a tortúra a gyengébb jellemeket nyilvánvalóan eltántorította a mindennapi fürdéstôl. Mivel ugyanezek a nehézségek a mosás esetén is fennálltak, nyilván a hordott ruházat (elsôsorban a felsôruhák) sem voltak tökéletesen friss állapotban. Ha ráadásul az illetô személy szerette a fokhagymát is, egészen áporodott, szédítô testszagot bírt kialakítani.

A jobb köröknél, ahol volt fürdôszoba, a helyzet természetesen minôségileg másképp festett. A középosztály köreiben, akkor is, ha a fürdés hetente volt szokásban, minden nap legalább a felsôtestüket megmosták. Sokan azonban már mindennap fürödtek, vagy zuhanyoztak. Mosdáshoz szegényebbek közönséges mosószappant, gazdagabbak már pipereszappant (Baba, Caola), sôt fürdôsókat használtak. Természetesen a legtisztább ember is izzad. Ezt a problémát az "izzadtság-lapocskákkal" próbálták megoldani. Ez egy hónaljba szabott, itatóspapír-szerü anyag volt, mely felszívta az izzadtságot, ezáltal elnyelte a szag egy részét, és ami legalább ilyen fontos volt, megakadályozta, hogy a ruhán folt keletkezzék.

A hajápolásban is volt egy-két "korspecifikus" ôtlet. Azt még nagymamától tanulta mindenki, hogy lefekvés elôtt százszor végig kellett kefélni a hajat, hogy szép, fényes legyen. Ezt szolgálta a haj-olaj, a Brillantin - a kefe ennek befésüléséhez is kellett. Hetente egyszer helyesnek tartották a hajmosást. Ismerték már a sampon fogalmát, de a legtöbben egyszerüen szappannal mostak hajat. A haj formázása fontos kérdés volt: szép, mesterkélten hullámos, kis haj volt a divat, kb. 1938-ig. A hajsütés volt az alapmódszer, ezzel azonban óvatosan kellett bánni: a nyílt tüzôn melegített vas könnyen égetni kezdett, és tönkretehette a hajat. A vízbe rakás (tulajdonképpen beszárítás) nem járt ilyen veszéllyel, viszont hosszadalmas volt. E két módszer hatása legjobb esetben is a legkôzelebbi fejmosásig illetve zivatarig tartrott. Ezért hát feltalálták a dauert. Ez a vegyi módszer hónapokra megoldotta a nôk hajbodorítási alapproblémáját. Ezzel is voltak azonban gondok. Még a jól sikerült dauer is roncsolta a hajat, a fejbôrt. Ráadásul ez egy bonyolult, kényes müvelet volt, a kezelés nem egy esetben azt eredményezte, hogy a paciens haja tövig leégett. A másik gond az volt, hogy a dauer bodor hajat csinált, de nem frizurát. Egy dauerolt nônek, ha elegáns akart lenni, hetente ugyanúgy be kellett állíttatnia a haját, mint a többinek.

Egy szépen beállított frizurát kimosni a pazarlás vétkét jelentette. Ennek a problémának megoldására kitalálták a talán leghajmeresztôbb kozmetikai módszert: a petrolmosást. Rájôttek arra, hogy a vízzel ellentétben a petróleum nem teszi tônkre a hajfodrokat. Viszont zsírtalanít. Ha tehát a hölgy sürgôsen sietett valahova, és meg kellett tisztítsa a haját, szerzett egy kanna petrolt, fejen öntötte magát, majd 5-6 perc száradás után elbillegett rendeltetési helyére. Az 5-6 perc száradás volt a rendszer egyetlen elônye. Hátránya volt bôven. Leginkább az, hogy efféle akciók kôvetkeztében gyakoriak voltak a halálos végü lakástüzek. A petróleum rendkívül gyúlékony anyag volt, még a gôze is, elég volt egyetlen apró szikra a környéken, és a hölgynek nem csak a haja égett le. Ha esetleg sikerült a dolog, akkor viszont nagyon szárította, törte a hajat, a fejbôrön pedig korpát idézett elô.