A Kongresszus hivatalos megnyitásának volt tekinthetõ, amikor Pacelli pápai legátus az összesereglett hívek és a vendégek, valamint - s ezt ne feledjük - az akkori világ elérhetõ médiumai elõtt programadó beszédet mondott. A terjedelmes beszédet csaknem teljes egészében közöljük, kivéve az eucharisztia bõvebb teológiai kifejtésérõl szóló részt.(A kihagyást [...] jelöli.) A beszédben a legátus óvatosan ugyan, de eléggé nyíltan utalt a világ politikai bajaira is, s meglepõ beleérzéssel szólt a közelgõ világégés lehetõségérõl. Mindamellett a szokásos elokvenciával megtartott szónoklat bõvelkedett udvarias elemekben is a magyarság, különösen történelem irányában. Mint a korabeli krónikákban olvasható, a bíboros államtitkár beszédét többször szakította meg a lelkes tetszésnyilvánítás. Ezután a zenekar a kongresszusi himnuszt játszotta. A résztvevõk valamennyien együtt énekelték a himnusz strófáit, - az ideérkezett zarándokok majdnem mind saját anyanyelvükön énekelték ugyanazt a himnuszt, amely így mintegy húsz nyelven szólalt meg ezen a gyûlésen. A himnusz eléneklése után Meszlényi Zoltán püspök bejelentette, hogy Pacelli bíboros államtitkár, pápai legátus, a mai megnyitó ülésbõl táviratot intézett XI. Pius pápa Õszentségéhez. "XI. Pius pápa Õszentségének Castel Gandolfo. A budapesti Eucharisztikus Kongresszusra minden nemzetbõl összegyülekezett bíbornokok, élükön a legátussal, igen sok érsek és püspök, világi és katonai elõkelõségek, a papság nagy tömege és a hívõk megszámlálhatatlan sokasága meleg szeretettel és tisztelettel köszönti az Egyház legfõbb pásztorát és kéri áldását, hogy az Úr Jézus dicsõségének növelését és uralmának kiterjesztését célzó munkásságuk sikeresen folyjék le és teljes eredménnyel járjon. E. Pacelli bíbornok, legátus." (A beszédet a korabeli kiadvány helyesírásával közöljük.)

- VISSZATÉRVE ARRÓL A DIDALMENETRÕL, amelynek ragyogó fénybarázdája Krisztus áldásthozó világosságát a világ másik végéig sugározta szét, azok után a fényes és felejthetetlen állomások után, amelyeket, hogy csak a legutóbbiakat említsem, Délamerika és a Csendesóceán szigetei jelentettek, íme a XXXIV. Eucharisztikus Világkongresszus ünnepélyes összejövetele újból visszatért az Óvilág, a mi Európánk földjére, ahonnan eredetileg is kiindult, a nyugati kultúrának, az Õsegyház édes gyermekének keblére; ama kultúráéra, amelyet az evangélium éltetõ nedve táplált s amelynek nemesi levelén a pecsét, a kitörölhetetlen pecsét: a mi Urunk Jézus Krisztus keresztje.

- Ezeknek a kongresszusoknak az eszméje elõször az isteni világosságtól felvilágosított, az Oltáriszentség iránti odaadástól mozgatott békés, alázatos lelkekben fogant meg; ezeknek a lelkeknek az egyetlen ereje az a hit volt, amely hegyeket képes megmozgatni, az a szeretet, amely nem ismer határokat, az a rendíthetetlen bizalom, amely Isten kiválasztottainak kiváltsága. A világ eleinte legfeljebb annyit törõdött ezzel, mint annak a mécsesnek a lángocskájával, amely a szentélyben lobog. A világ az igazán nagy, a túlnagy dolgokból nem sokat ért meg: pedig a valóságban a sötét láthatáron új hajnal pirkadása fehérlett fel és nemsokára megjött a hajnalhasadás is, amely a közömbösség századába az öröm és remény sugarát vetítette bele s azután Fölkelt a nap a maga teljes királyi pompájában, hogy bejárja a világot nagyszerûségével "exsultavit gigas ad currendam viam" (Ps. 18, 6.). Ezentúl nem nyugszik többé le a nap, mert a mi ragyogó napunk, amely hatalmasabb, mint az égboltozat napja, bõségesen ontja fényét egyszerre az összes földrészekre nec est qui se abscondat a calore eius (Ps. 18, 6.), és lángja a földkerekség minden pontján megcsillogtatja az eucharisztikus király zászlajának színeit. Hatalmas Úrnapja ez, amely ma kétévenként megismétlõdik, mindig fényesebben s új erõt önt a világba áldásaival és buzdításával, elárasztja a világot kegyelmeinek árjával, melynek hullámai megörvendeztetik és termékeny erõvel telítik meg az Egyházat, Krisztus misztikus testét.

Üdvözlet Budapestnek és a magyarságnak.

AZ EUCHARISZTIKUS VILÁGGYÛLÉSNEK Európába való visszatérése után a fényesnevû világvárosok közül ebben az évben Magyarország fõvárosa lett a szerencsés kiválasztott. Mindenki, aki felfogja ennek a választásnak a gondviselésszerû jelentõségét, tisztelettel és bizalommal hajlik meg a mai mozgalmas órákban a történelem ama lapjainak ékesszóló tanusága elõtt, amelyeket a magyar nép, a tragikus idõkben a keresztény Európának ez a védõbástyája önnönvérével írt be. Hõsies és dicsõséges ez a történelem, amelyrõl Buda magasratörõ vára, mintegy az újjáéledés és testvéri összefogás himnuszát zengi. Itt tört meg a keresztény kultúrát védelmezõ magyar seregek vitézségén a hitetlenek támadó áradata s a büszke félhold itt hátrált meg, legyõzve a megváltó Krisztus keresztje elõtt, és Krisztus anyja volt az, akinek örök idõkre felajánlotta ezt az országot és népét az, aki elsõnek tette fejére Szent István koronáját.

- Kedves testvéreim, nemcsak a régi hagyománytól átvett szertartásszerû gesztust teljesítek, hanem a szívem önkéntelen megmozdulását követem akkor, amikor mint a dicsõségesen uralkodó XI. Pius pápa legátusa, meghatott lélekkel hajlok meg az elõtt a szent szimbolum elõtt, amelyet magának a kereszténységnek a középpontjából II. Sylvester pápa kezeibõl kapott a magyar nemzet s amelyet annyi szeretettel és tisztelettel övez. Ennek az országnak, ennek a népnek, amelynek ezekben a gyönyörû napokban boldogok és szerencsések vagyunk vendégei lenni, szól lelkem mélyébõl jövõ legszívélyesebb köszöntésem !

- Ugyanakkor, amikor ezt az országot és népet üdvözlöm, legõszintébb hálámat fejezem ki mindazoknak, akik ezt a Kongresszust támogatásukkal, segítségükkel, jóindulatú együttmunkálkodásukkal, rokonszenvükkel elõsegítették. Elsõsorban a magyar királyság fõméltóságú kormányzójának és az õ kimagasló és érdemekben gazdag hitvesének s a magyar királyi kormány tagjainak, akik ezeknek a napoknak az ünnepélyességét bíboruk fényével megtisztelni és emelni méltóztattak, s legelsõsorban Magyarország bíboros hercegprímásának, aki a püspöki karral és buzgó papságával karöltve fáradhatatlan apostoli munkával készítette elõ Magyarország katolikusainak lelkét a kegyelem eme napjaira; az apostoli nuncius Õméltóságának, a különbözõ szertartású egyházak nagyméltóságú püspökeinek, akik a világ minden részérõl gyûltek össze "ad limina eucharistica. Közöttük különös elismerés illeti meg a Nemzetközi Bizottság nagyon tisztelt elnökét, Heylen namuri püspök úr õnagyméltóságát, akinek eucharisztikus apostolkodása itt aratásra érett termést talált, ami buzgó fáradozásainak méltó jutalma.

"Fakadjon ebbõl az olrárból a kegyelem bõsége"

- S MIKÖZBEN TEKINTETEMMEL átölelem a híveknek ezt a megszámlálhatatlan tör megét, amely a világ mind a négy tájáról gyûlt

ide, hogy szent és testvéri egyetértésben élje át ezeket az órákat, amelyeknek gyönyörûsége visszaidézi a táborhegyi órák kimondhatatlan magasztosságát, meghatott üdvözlõ szavaim áldásommal együtt túllépik a Hõsök-terének határait és eljutnak minden országhoz és minden néphez, amely ennek a nagyszabású gyülekezetnek tagjai révén oly méltóképen képviseltette magát itt a a Duna partjain.

- Most a Szentséges Atya szándékaihoz híven mindenki üdvéért küldöm az ég felé ezt a hõ könyörgést: Adja Isten, hogy ebbõl az oltárból, mely itt bemutattatott és Jézus Szentséges szívébõl a szent vérrel együtt fakadjon a kegyelem bõséges forrása, amelybõl a földkerekség minden népe, mely szomjazza az igazságot és békét, meríthessen s hogy nehéz és gyakran tragikus küzdelmeik közepette eljöjjenek a Megváltó élõ vízéhez, hogy abból természetfölötti erõt merítsenek, amely nélkül minden emberi törekvés eredménytelen marad; s hogy beteljesüljenek a húsvéti szertartás misztikus szavai : "Vidi aquam egredientem a latere dextro et omnes, ad quos pervenit aqua ista salvi fach sunt.

- Ha a mai világot nézzük, a mai emberiséget, az Egyháznak és társadalomnak mai helyzetét, akkor azt lehetne - emberileg szólva azt kellene - kérdeznünk, vajjon az ünnepségek fénye megfelel-e, idõszerûre a mostani viszonyok közt. Kétségtelen, hogy a felületes lelkek, akik nem veszik észre a nagyszerû látvány és ragyogó külsõségek, a lelkes tömegek az ünnepségek pompája mögött ezen napoknak mélységes lelki tartalmát, azok nem fogják megérteni az ünnepségek igazi célját sem. Ez a gondviselésszerû és fenséges cél: a résztvevõk szívében és azok szívében, akik lélekben és imában kapcsolódnak az ünnepségekbe - lángragyújtani a hõsök lelkületét, hogy megmentsék a mai világot, a mai emberiséget és megvédjék az Egyházat és a keresztény kultúrát a hittagadás és a társadalmi forradalom vezetõi ellen, szembehelyezvén velük, mint Magyarország a XVII. században, mint az Írás mondja: "acies ordinata"-t egy szilárd és elszánt arcvonalat, amelyet semminõ erõ nem tud áttörni és amelyet semminõ cselfogással nem lehet megkerülni.

A budapesti kongresszus hármas célja : hit, hódolat, tettek.

- TEHÁT NEM A MAI IDÕK SÚLYOSSÁGA ellenére, hanem éppen e súlyosság miatt hárul erre a Világkongresszusra az a szerep s az a küldetés, amelyet három pontban foglalok össze:

"Abban a világban, ahol a hit ellanyhult, büszke és megrendíthetetlen hitvallásban hirdetni a megváltás alapvetõ igazságait, amelyeket az Oltáriszentség misztériuma magában rejt, mint a hit foglalata."

"Abban a világban, amely magát az isteni törvény alól mindinkább kivonni törekszik, hirdetni a teljes és tudatos meghódolást az Oltáriszentség törvénye elõtt, amely a hit és cselekvés összhangját követeli, mint a szentség pillére."

"Abban a világban, amelyet megingattak és egyensúlyából kizökkentett az egyenetlenségre való uszítás, összefogni az összes jóakaratú embereket, a szeretet apostoli kereszteshadjáratára, hogy elõsegítsék az egyetértés, a társadalmi boldogulás és az áldozatosság munkáját, attól a testvéri szeretettõl áthatva, amelyet az Oltáriszentség, "a szeretet köteléke" áraszt magából."

- Mint alázatos hódolat a Szentháromság Egyisten felsége elõtt, ami hitvallásunk errõl a térségrõl a mi megingathatatlan bizonyosságunknak ünnepélyes és mélyen átérzett kifejezését küldi az ég felé. Büszke válasz ez azoknak az embermillióknak, akik megtagadják a hitet és a tiszteletet a teremtõ mindenhatóság és az irgalmas megváltás misztériumától. Ez a mi hitvallásunk az egész földkerekség legtávolabbi pontjáig visszhangoztatja õseinknek hitvallását, akik épp úgy, mint mi, a keresztény szimbolumból merítettek erõt és lendületet, abban találták meg vigasztalásukat és boldogságukat itt e földön.

"Az ellenséges frontok és véres stációk."

- VELÜNK SZEMBEN SÖTÉTLIK AZ istenteleneknek frontja, az antikrisztus felemelt öklét rázva az ég ellen és minden ellen, ami nekünk a legszentebb. Velünk szemben vonulnak fel azoknak sorai, akik a föld minden népével és minden egyes emberrel azt szeretnék elhitetni, hogy a jólétet csak akkor találják meg, ha eltávolodnak Krisztus Evangéliumától s hogy a társadalmak és az egyének boldogsága és nagysága csak elsenyvedhet a kereszt árnyékában. Velünk szemben hullámzik azoknak az alaktalan tömege, akik bár személy szerint nem ellenségei Jézus Krisztusnak, de engedik magukat dobáltatni a közömbösség, könnyelmûség és léhaság hullámaitól, vagy pedig a mindenkori áramlatok sodrával vitetve magukat, végül is öntudatlanul segítõtársaivá lesznek a hitetlenségnek és a Krisztus elleni harcnak. Velünk szemben állnak azok a fájdalmas, véres vagy vértelen stációk, amelyeket a mai zûrzavaros idõkben Krisztus Egyháza Krisztussal együtt jár meg a keresztúton.

És amíg lelki szemeinkkel azt a gigászi drámát szemléljük és szívünk verése meggyorsul annak a párbajnak a láttára, ahol megmérkõzik a "misterium gratiae" és a "misteriem iniquitatis" - hitünk és az isteni kegyelem fuvallatától izzó szeretetünk ajkunkra adja a hitvallást, amely most már nem a nyugodt napok csendes zsoltára, hanem a küzdelem napjainak férfias himnusza.

- És vajjon egy ilyen hitvallás hol zendülhetne meg kifejezõbb erõvel, mint ennek a testvéri gyülekezetnek a kebelében, ahol a Szentostya sugárkörében beteljesedik a zsoltárköltõ jövendölése: "Et adorabunt in conspectu eius universae familiae gentium" (Ps. 21, 28.)?

- Hol zenghetne nagyobb örömmel a hit és hála éneke, mint ennek a sokaságnak az összhangfában, ennek a sokaságnak, amely az összes népekbõl és nemzetekbõl gyûlt össze a körül a misztérium körül, amely csodálatos egységben foglalja össze hitünk lényegét?

[...]

A magyar nemzet és az Eucharisztia eddigi kapcsolatai.

- A MAGYAR NEMZET, AMELY MA bennünket vendégül lát, az Egyháznak olyan fenkölt szenteket adott, akiknek homlokán a hit és a tökéletes eucharisztikus élet dicsfénye ragyog.

- Itt van szemünk elõtt, abban a méltóságteljes magatartásban, ahogy a halhatatlanság számára a mûvész vésõje megörökítette, a keresztény Magyarország atyja és feje, az apostoli férfiú, aki oly büszkén viseli koronáját. Jól tudta õ, hogyha már Magyarország kardját megkovácsolta, annak egyedül Krisztus keresztje lehetett megõrzõje. És amikor a kormányzás nehéz munkájának szentelt életének alkonya elérkezett és a magányba vonult vissza, hosszú órákon át leborulva imádkozott az Oltáriszentség Istene elõtt és hogy, mint hajdan, az angyallal küzdõ Jákob, lefegyverezze imádságával az isteni igazságszolgáltatást, hogy nagy küzdelemmel vívja ki országának és népének boldogulását.

- István király és szent törzsökébõl nõtt ki a szûzi liliom tisztaságában és illatában Imre, akit mestere, Szent Gellért az égi tanítás és Isten oltárának kenyerével táplált.

- És itt van Boldog Margit, Magyarország királyi törzsökének másik sarja, a szent szegénység mosolygó segítõtársa és nõvére, az alázatosságban önmagát megtagadó ibolyamez, a kiváltságos, kristálytiszta mélységû eucharisztikus lélek, az Oltáriszentség elõtt égõ örökmécses, akinek kedves lángja még ma is lobog az elmúlt századok ellenére és aki - mint óhajtjuk - talán nemsokára helyet foglal a szentek fényességével ékesen, mint fénylõ csillag, Magyarország égboltján.

- Itt van Szent Erzsébet is, ennek az áldott földnek virága, aki Magyarország és egyben Németország dicsõsége. A kiválasztott gyermekre, aki, amikor a feszület lábánál letérdepelt, elpirulva, könnyek között tette le hercegi koronáját, amelyet nem volt bátorsága homlokán viselni a tövissel koronázott király jelenlétében, erre a gyermekre a tabernákulumból a kegyelem és szeretet sugara áradt ki; a Mester, aki õt az Oltáriszentség isteni iskolájában nevelte, továbbra is szüntelenül mind magasabbra és magasabbra vezette a leghõsiesebb utakon egész a szentség csúcsáig és azoknak a lelki küzdelmeknek ellenére, amelyek második hazájának népét zavarják, még ma is a "kedves szent" maradt, akit mindenki tisztel, mint a mindig bájos és jótékony megtestesülését annak a szeretetnek, amely Krisztus szívében gyökerezik, amely megnemesedik a Krisztussal való egyesülés által és amely Krisztus felé vezeti azokat is, akik tõle a legtávolabb vannak, mert ebben a szeretetben mintegy élõ képben "apparuit benignitas et humanitas Salvatoris nostri Dei" (Tit. 3, 4). Kedvesen hajolva két hazája felé, úgy tûnik fel a mai idõk felhõi között, mint a szivárvány, a remény és béke hírnöke.

- És mily nagy örömmel csatlakozunk a székesfehérvári egyházmegye jámbor reményéhez, amely felmagasztaltatását óhajtja egy nagyon tiszta léleknek, Bogner Mária Margitnak, Isten szolgálóleányának, akit éppen napjainkban az eucharisztikus buzgóság vezetett fel a szentség magaslatára.

- Nézzétek Krisztus Egyháza 2000 éves történetének hullámzásait és viszontagságait a földön, tanulmányozzátok a titokzatos munkát, amely csöndben kialakítja a szentek lelkét, hallgassátok a szíve dobogását azoknak, kiket Isten kiválasztott, kijelölt, hogy szerepet játsszanak az Egyház külsõ vagy belsõ történetében. A szentek életének minden egyes lapja változatlanul ugyanazt a tanulságtételt szolgáltatja a szoros kapcsolatról, a tabernákulum és bensõséges élet, az Eucharisztia és az életszentség között. Valamennyi elmúlt század, éppen úgy, mint mai életünk napjai, egyhangú lelkesedéssel, a legkáprázatosabb világossággal és a legellenállhatatlanabb erõvel hirdetik, hogy az Eucharisztia mindig igazi iskolája, palaestra sanctitatis-a volt az életszentségnek, ma is az és soha nem szûnt meg az lenni. Benne találjuk meg az igazi bölcseség kövét, amely annyira hiú és vak korunknak megadja a bölcseséget, amely értékesebb a világ minden aranyánál (Prov. 16, 16). Benne lelünk rá az isteni szamaritánusra, aki lehajlik a beteg és sebzett emberiség fölé, hogy ápolja és gyógyítsa. Benne buzognak fel az élet vizének forrásai, amelyek mellett megvetéssel megy el hiú elbizakodottságában a hitetlenség és napjaink minden tévedése, múló rendszereinek zavaros vizében keresve azt, amit egyedül csak az isteni Bölcseség és Gondviselés adhat meg neki. Mi azonban, amint ez szent kötelességünk, ha szilárdan ki akarunk tartani saját üdvünk mellett és hogy jó példánk és testvéri támogatásunk segítségét nyújthassuk másoknak is, csak menjünk és merítsünk a szikla tövén, ahol a teremtõ és megváltó szeretet szünet nélkül ott csillogtatja az örök életnek eleven vizét.

A Kongresszus küldetése.

A NAGYSZERÛ HÓDOLAT, AMELLYEL A katolikus világ ebben a pillanatban az Oltáriszentség Istene elé járul, a nyilvános hitvallás jellegén kívül azt a magasztos küldetést is magában rejti, hogy gyarapítsa és megerõsítse mindazoknak szívében, akik igazi tanítványai kívánnak lenni Jézus Krisztusnak, azt az öntudatos összhangot, amelynek az Eucharisztikus Credo és életmódjuk között múlhatatlanul meg kell lennie. A mindenható Isten kegyelme növelje és érlelje meg, mint ennek az Eucharisztikus Világkongresszusnak legdrágább gyümölcsét, ezt a meggyõzõdést mindazokban a hívekben, akik Magyarország vendégszeretõ földjén a mi Eucharisztikus Királyunk trónja körül összesereglenek! Engedje meg, hogy a hit közösségébõl, amely itt a tabernákulum lábánál a híveket az összes nemzetek sorából egyesíti, megszülethessen annak az elhatározásnak egysége, hogy életformájukul kizárólag azt a jámborságot és erényt válasszák, amely mindig éber s amely magán hordja Krisztus követésének pecsétjét. Adja, hogy mindazok, akik mint eucharisztikus zarándokok itt összegyülekeztek, az eucharisztikus élet igazi hithirdetõiként térhessenek vissza hazájukba, mint élõ szentségmutatói a hitnek, amely minden nap és minden órában példájuknak világosságát ragyogtatja meg a világ fölött, amely, sajnos, nagyon is eltávolodott Istentõl és Krisztustól, elõkészítve így az eltévelyedettek és tájékozatlanok számára a visszatérés útját a szülõi házba.

- Hogy így ennek a nagyszerû kongresszusnak hatalmas egyetértésében együtt újítsuk meg ünnepélyes hitvallásunkat és hûségünket az eucharisztikus királyság törvényeihez, úgy érezzük, hogy bensõséges és természetfölötti egység érzése árad el bennünk, szellemnek és szívnek a kereszt és az oltár megváltó titkán alapuló legszorosabb közössége; elfog bennünket az öröm, hogy az Eucharisztiában megtaláljuk a vinculum caritatis-t, a titkot, amelynek segítségével gyõzedelmeskedhetünk a mai óra anyagi és erkölcsi nehézségein. Ne lepõdjetek meg Testvéreim, de minden baj, amelyben korunk szenved, nem abból származik-e, hogy elernyedt hitében félreismeri kapcsolatainkat mindnyájunk közös atyjához, félreismeri, már csak a ténynél fogva is, az emberiség nagy családjának igazi jellegét és a testvéri kötelességeket, amelyeknek hûséges betöltése az egyének és a társadalmak egészséges életét biztosítja.

- A hitetlenség bölcselõinek, széttépve a szálakat, amelyek az embert Teremtõjéhez kötik, egyúttal anélkül, hogy tudták, vagy talán akarták volna, meg kellett gyöngíteniök azokat a szellemi erõket is, amelyek az emberi közösség méltóságát, összetartását, sõt egyenesen létét biztosították s amelyek életerejüket és hatékonyságukat csakis az Atyába vetett hitbõl merítették, aki a mennyekben van. A keresztény kinyilatkoztatás tagadói, akik ezzel együtt elvetnek minden hittitkot, beleértve a szent Eucharisztiát is, levették az ember fejérõl a koronát mind a magán, mind a társadalmi életében, megfosztották az embernek emberrel való viszonylatait magasztos nemességétõl, megszentelt jellegétõl, leértékelték az egyetlen igazságszolgáltatástól, amely valóban számít és amelyet az égitõl vár a föld.

A szeretet parancsa a világtörténelem könnyel és vérrel tele útjain.

- VALAMI LASSÚ, DE HOSSZÚ IDÕN ÁT következetesen végzett bomlasztó munka észrevétlenül elválasztotta az intellektuális és erkölcsi életet az Istenbe és Krisztusba vetett hittõl, attól a megingathatatlan sziklától, amely ennek az életnek alapja volt; valami elvakult önhittség lassan-lassan meglazította és végül szétszaggatta a köteléket az emberi kötelességek és az örök princípiumok között anélkül, hogy helyettesíteni tudta volna mással, mint szilárd, alapos és szankciókat nélkülözõ tehetetlen erkölcse: egy tisztán külsõséges haladás gõgös mámora elválasztotta a nevelést azoktól az alapoktól, amelyeket Isten adott nekünk és most megdöbbenéssel szemléljük ennek a fejlõdésnek a végét, ennek a haladásnak és ennek a nevelésnek gyümölcsét. A büszke, öntudatos és szabad emberiség helyén, amellyel bennünket kecsegtettek, nem látunk már mást, mint százados tévelygés és céltalanság szomorú gyümölcsét, csupán egy egyensúlyát vesztett örömtelen és békétlen világot. Nézzétek ezt a világot, ísmerte-e valaha a gyûlöletnek, a széthúzásnak s a mélységes ellentéteknek olyan szertelenségét, mint aminõben most vergõdünk? Volt-e valaha az adott szó annyira értéktelen, mint ma, mióta a haszonlesõ anyagiasság nyíltan és hivatalosan az erkölcs örök elveinek helyébe telepedett?

- És meglepõdünk-e, ha olyan világ van, amelyben elhalványodott az Istenfélelem eszméje, amelyben meggyengült Krisztus tanításainak gyakorlati alkalmazása a való életre, azt látjuk, hogy uralkodóvá vált az ember bizalmatlansága az emberhez, osztályé az osztályhoz, nemzeté a nemzethez, népé a néphez és ez a bizalmatlanság a túlságnak olyan fokát érte el, hogy durva ereje minden pillanatban katasztrófa kitörésével fenyeget s hogy minduntalan fekete fellegekkel borítja be mind a jelen, mind a közeli jövõ a szemhatárát? Nem töltse el rémülettel minden józan gondolkodó embert, akinek szíve van, a szüntelen fegyverkezés, amely ennek az egyetemes bizalmatlanságnak lidércnyomása alatt a XX. század emberiségének fõfoglalkozásává vált; hogy felkészüljön az új bonyodalmakra, amelyeknek romboló dühe talán még fölül fogja múlni vadságban mindazt, ami legborzalmasabbat a mint valaha is ismert?

- Az erõszakos felforgatással szemben, amelyet az istentagadó kommunizmus úttörõi igyekeznek általánossá tenni a világon, joga és kötelessége a fenyegetett nemzeteknek, hogy saját érdekükben ellenálljanak és ne engedjék, hogy a keresztény társadalom felforgatói más nemzetek közé is elhurcolják a forradalom és az osztályharc gyújtogató fáklyáit. Másrészrõl nem várhat senkire keservesebb elõbb vagy utóbb gyászosabb csalódás, mint azt feltételezni, hogy ebben a küzdelemben mellõzni lehet azokat a szellemi erõket, amelyeket az Istenbe és Krisztusba vetett hit adhat az egyénnek és a társadalomnak. Nincs szánalmasabb dolog éppen ebben a pillanatban, amikor ez a polip össze akarja roppantani karjaival Európát és a világ többi részét, mint az a törekvés, hogy meggyöngítsék a keresztény harcvonal ellenálló erejét, megfosztva az Egyházat attól a hitvallástól, hogy az ifjú nemzedéket a krisztusi hûség hõsies szellemében nevelje, holott egyedül õ adhat gyõzelmet a fenyegetõ ellenség fölött? !

- Az Egyház feje évek hosszú sora óta nem szûnt meg felemelni fönséges hangját, hogy a legmegindítóbb szavakkal ne figyelmeztessen a fenyegetõ veszedelemre, amely szavakat a bölcseség, az atyai szeretet, a világ pásztorának gondossága adta szájára. Millió és millió ember hallgatta ezeket a szavakat és úgy õrizte meg azokat szívében, mint a világ boldogságának drága orákulumát. De hányan voltak mások - és gyakran éppen azok között, akikhez legrábeszélõbben szóltak ezek a szavak! -, akik eleresztették õket a fülük mellett, vagy méltatlanul Krisztus helytartójának oly nemes és annyira atyai érzelmeivel éppen ellentétes értelmezést adtak neki. Pedig mennyire boldog lehetne ma a világ, ha mindnyájan engedelmes lélekkel hallgattak volna a legfõbb pásztor tanításaira, amelyeket a társadalom kebelében fennálló és a nemzetek közötti béke érdekében hirdetett! De ami a legjobban nyugtalanítja Szentatyánkat, a dicsõségesen uralkodó XI. Pius pápát, ami legjobban gyötri közös Atyánk szívét, az, hogy fájdalmas tapasztalattal kell látnia, mikép szavait, melyeket kizárólag a szeretet és az aggodó félelem sugalt, úgy fogadták, mint valamikor Isten prófétáinak figyelmeztetõ és buzdító szavait, úgy, hogy magáévá teheti Szent Ágoston megszomorodott szavait: "Uram, jól tudod, hogy beszéltem és nem maradtam csöndben, jól tudod, milyen szívvel tettem ezt és sírtam Elõtted, mert beszéltem és nem találtam meghallgatást - Domine scis quia dixi, scis quía non tacui, scis quo animo dixi, scis quia flevi tibi, cum dicerem et non audirer (serm, 137. cap. 12, n. 15 - Migne P. L. 38. col. 762.).

- Ha tehát ebben az ünnepélyes órában, az eucharisztikus Király oltárának lábánál, földi helytartójának nevében fordulok hozzátok, katolikus világ minden népének képviselõi, azzal a hõ kéréssel, hogy mutassátok magatokat érzéseitekben és cselekedeteitekben méltóknak ehhez a vinculum caritatishoz, amellyel az Eucharisztia mindnyájunkat egységesen átölelve tart, meg vagyok gyõzõdve, hogy tárva-nyitva találom füleiteknek, szíveiteknek ösvényét. Az isteni Mesternek szava az utolsó vacsorán mintegy törvénye valamennyi hívének : "A jel, amelyrõl mindenek megismernek, hogy az én tanítványaim vagytok, a szeretet, amellyel egymás iránt viseltettek". (Joan. 13, 35.) Ez az ige, amely alapvetõ igazsága a keresztény társadalmi tannak, sajnos, minden idõkben igen sok emberre, mint terméketlen sziklára hullott, de talán sohasem annyira, mint éppen a jelenben, amelyben a szív keménysége, egyeseknek hajlíthatatlan önzése, másoknak forradalmi gyûlölete falat emeltek munkaadó és munkás közé, akik pedig a dolgok természete szerint õszinte együttmûködésre lettek volna utalva s akik között mindkét részrõl a szíves testvériséggel éppen ellentétes szellem uralkodik.

- Nem tudnók dicsérni túlhangosan az államférfiak emberfölötti erõfeszítését, akik abban az igyekezetükben, hogy neveléssel vagy erõvel fékezzék meg a társadalmi béke megrontására törõ rossz ösztönök erejét, különbözõ eszközöket vesznek igénybe, amely a különbözõ népek vérmérséklete és mindegyiknek intézményei szerint legalkalmasabbaknak látszanak elõttünk arra, hogy megszüntessék a burkolt, vagy nyílt hadiállapotot, amelyben a világ sínylõdik. Csak igazságos, ha kellõ hódolattal adózunk nekik jószándékukért, szándékaiknak helyességéért és nemességéért s az energiáért, amellyel nehéz feladatukat végzik. Mindennek ellenére az a meggyõzõdés érlelõdik meg bármely figyelmesebb szemlélõben, hogy sem a leghatalmasabb szervezet, sem a világi hatalmak által keresztülvitt legszigorúbb nevelés sem képes elérni soha önmagában az érzelmeknek mélységes átalakítását. Pedig az érzelmeknek enélkül a megújhodása nélkül a társadalmi béke legtökéletesebb intézményei sem lesznek soha egyebek, mint lélektelen gépezetek, tehát híjával lesznek az életnek és a termékenységnek. Mindaddig, míg azok, akik egymással egy és másfelõl bonyodalomban állanak, nem lesznek áthatva szívükben a bethlehemi szellemtõl, a názáreti példától, a hegyi beszéd tanításától, a Misereor super turbam-tól, minden hivatalos szabály, minden emberi ítélet a meddõséggel és a tehetetlenséggel lesz eljegyezve és azt a nagy kockázatot viseli, hogy egyik napról a másikra ígéreteinek csõdjéhez jut el.

- AZ ISTENI MEGVÁLTÓ, AKI AZ UTOLSÓ vacsorán kihirdette az új parancsot, a felebaráti szeretet parancsát, mandatum novam do vobis ut dilisgatis invicem. ( Joan. 13, 34..) prezideál ebben a pillanatban kongresszusunk ünnepélyes megnyitásán mint király és mint valamennyi szív középpontja, rex et centrum omnium cordium; a szeretet átható hévséggel lelkesíti ezt az óriási gyülekezetet, amelyben szíveink együtt dobognak az egész világban szétszórt megszámlálhatatlan katolikus szívével, egy ütemre vernek Helytartójának szívével, aki absens corpore, praesens autem spiritu; tekintete beles mélyed valamennyiünk tekintetébe, miközben ajkai újra elmondják- és pedig a kérésnek milyen hangsúlyával ! - a hallhatatlan szavakat : Hoc est praeceptum meum ut diligatis invicem, sicut dilexi vos. ( Joan. 15, 12.) Ezekkel a szavakkal adta meg kongresszusunk programmját. Ezekkel a szavakkal õ maga jelölte ki nekünk az eszményt, amely felé törekednünk kell ez áldott napok alatt minden gondolatunkkal, minden beszélgetésünkben és minden tanácskozásunkban. Kívül, nyugattól keletig dörög az ágyú, egyre telnek a sírok a halál áldozataival, mondhatatlan fájdalmak jelzik könnyel és vérrel az utat, amelyen a széthúzás és az erõszak szelleme halad. De mi, tudatában gyöngeségünknek, de erõteljesen annak a Krisztusnak a segítségével, aki a gyöngéket választotta segédeivé és munkatársaivá, hogy megzavarja az erõsek fennhéjázását, helyezzük ezt a világraszóló ünnepnapot az Eucharisztia, a vinculum caritatis szent jele alá és küldjük szívünk mélyérõl a Szentség színeibe rejtett isteni Megváltóhoz ezt a lángoló imát: O salutaris hostia, quae coeli pandis ostium, Bella premunt hostilia, da robur, fer auxilium. Da robur! Add erõdet azoknak, kik házadat lakják és akik asztalodnál esznek, hogy erõsen és éberen járhassák egy széthúzó és gyûlölettel teljes világ közepén pályájukat az önfeláldozás és feles baráti irgalmasság útján és hogy legyõzve a gonosz szellemeket, akik azon mesterkednek, hogy szétválasszák azokat, amiket Isten összekötött, jöjjön el a Te országod; adveniat regnum tuum ! Az igazság és az élet országa, a kegyelem és a szentség országa, az igazság, a szeretet és a béke országa! Úgy legyen !