A hagyományteremtõ ünnepségrõl a korabeli krónikák szerint egyetlen meghívott hiányzott, Bartók Béla. A rögtön meginduló szóbeszéd szerint a zeneszerzõ nem is fogadta el a neki szánt Corvin-koszorút. Volt, aki ezt csak azzal magyarázta, Bartók elégedetlen volt a második fokozattal, amit rajta kívül 58-an - köztük a munka- és vetélytárs barát Kodály Zoltán - vehettek át, mások szerint viszont Bartók távolléte politikai demonstráció volt. Hogy valójában mi történt, azt még a szakirodalom sem tisztázta egyértelmûen. Ujfalussy József Bartókról írott könyvében bebizonyítja ugyan, hogy az újságokban megjelent hír, miszerint a zeneszerzõ londoni utazása miatt nem volt jelen a ceremónián, bizonyosan tévedés. Arról nem is szólva, hogy a mégiscsak Bartók birtokába került Corvin-koszorút az egykori budai lakóházában lévõ emlékmúzeumban ma is bárki megtekintheti. Ennek ellenére zenei berkekben ma is tartja magát a legenda, miszerint Bartók a Corvin-ceremónia napján Hatvany Lajos villájában Thomas Mann-nal beszélgetett. Ami csak ott hibádzik, hogy a Magyarországra többször ellátogató német író 1931-ben egyáltalán nem járt itt...

Gondolkodni, hogy miképpen viszonyuljon a magas elismeréshez, persze, minden érintettnek jutott elég idõ. A Corvin-lánc, a Corvin-koszorú és a Corvin-díszjelvény kitüntetések alapító okiratát ugyanis Horthy Miklós 1930, október 11-én, Klebelsberg Kuno vallás- és közoktatásügyi miniszter ellenjegyzésével írta alá, s tíz nappal késõbb a hivatalos lap, a Budapesti Közlöny már közzé is tette "a magyar tudomány, irodalom és mûvészet terén, valamint a magyar mûvelõdés fellendítése körül szerzett kimagasló érdemekért" kitüntetettek névsorát. Az elsõ láncot egyébként maga az ötletadó, az "5000 népiskolai objektum létesítése és a két alföldi egyetem elhelyezése és fejlesztése körül szerzett elévülhetetlen" tevékenységéért Klebelsberg kultuszminiszter kapta. Mi több, a politikai legendárium szerint a "Kedves Gróf Klebelsberg" kezdetû, ez alkalomból írt Horthy-nyilatkozatot sem más, mint a címzett kultuszminiszter fogalmazta. Így vagy úgy, a "nemzeti megújhodás" jegyében született Corvin-kitüntetés bizonyára kapóra jöhetett a kormányzósága tizedik évfordulóját ünneplõ Horthynak.

Pandula Attila, az ELTE Bölcsészettudományi Karának oktatója, aki a Horthy-korszak kitüntetéseit dolgozta fel, kéziratban rekedt munkájában úgy véli, hogy az 1887-ben még Ferenc József által alapított - "Császári és királyi osztrák magyar Díszjelvény mûvészetért és tudományért" elnevezésû - kitüntetés 1918-as "elhalása" után azért állott be majd másfél évtizedes szünet, mert a kormányzó közjogi helyzete a Magyar Királyságban sokáig bizonytalan volt. Igaz, Horthy - afféle nemességadományozási pótlásként - már 1920-ban létrehozta a vitézi szervezetet, de arra tíz évet várt, amíg eme ugyancsak a "legszorosabban vett uralkodói felségjoggal", vagyis a kitüntetésadományozás direkt jogával is élni kezdett.

A feltételezhetõ ötletadó Klebelsberg szeme elõtt egyébként egy szellemi elitklub megalakítása lebeghetett. Jól tükrözõdik ez az alapítás napján közzétett alapszabályban is. Ezek szerint az élõ Corvin-láncosok száma soha nem haladhatta meg a tizenkettõt, a mindenkori koszorúsok keretszámát pedig hatvanban maximálták. Bekerülni e szûk körbe csak a már kitüntetettek elhalálozása után lehetett. Az elismeréssel - a gazdasági világválság éveit írjuk - pénz, kiváltság nem járt, csakis a dicsõség. Mi több: maguk az ordók is állami tulajdonban maradtak, a kisebb vagyont érõ láncokat, illetve koszorúkat elhalálozáskor a családtagoknak Horthy kabinetirodájához kellett visszaküldeniük. Ezeket kapták meg aztán a "rend" új tagjai. Így például a kitüntetés hírérõl még értesülõ, a kiosztás idején viszont már halott - és csak Karinthy Frigyes paródiája által halhatatlanná lett - Szabolcska Mihály költõ koszorúja rögvest a történeti festõhöz, Dudits Andorhoz "vándorolt".

Az adományozás kulisszatitkairól ma még nagyon kevés tudható, a Corvin-kitüntetések szinte teljes iratanyaga ugyanis a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium (VKM) egyéb dokumentumaival együtt megsemmisült. Az utókor így számos esetben találgatásra kényszerül, ki miért kapta és ki miért nem kapta meg a díjat. A díjazottak listáját böngészve mindenesetre feltûnõ, hogy a mindössze 23 - "nagy fokozatú" - Corvin-lánc tulajdonos között még mutatóban sem igen akad olyan, akinek kurzushûsége megkérdõjelezhetõ lett volna. A koronázatlan írófejedelemnek mondott Herczeg Ferenc vagy a millenniumi emlékmûre egykoron megbízást elnyerõ Zala György szobrász munkássága a bizonyság arra, a kitüntetést korántsem az újító elméknek szánták. Kétségtelen, e tekintetben - és ami az utókori visszaigazolást illeti - lényegesen kiegyenlítettebb a halálozások-feltöltések révén kiosztott 114 koszorú jogosultjainak a névsora. Arról nem is szólva, hogy e listára felkerülhetett nyolc hölgy is, akik közül igazán csak - ahogy a hivatalos névsorban szerepelt - Bajor Gizella és Márkus Emília színmûvésznõk, valamint Sándor Erzsi operaénekes nevét õrizte meg a közemlékezet, no meg talán a mostanában nosztalgikusan emlegetett, ám az irodalmi kánonban nem szereplõ Tormay Cecilét.

Pandula úgy véli, noha egy másik, nem kevésbé reprezentatív lista is összeállítható lenne az elismerésben nem részesültek neveibõl, a "Corvin-rend" tagjainak többsége mégiscsak joggal kapta meg a magas kitüntetést. Ezt szerinte közvetve az is bizonyítja, hogy a fél évszázaddal ezelõtti rendszerváltást követõen 18-an - különbözõ idõpontban - a Kossuth-díjban is részesültek. A Corvin-lánccal, illetve -koszorúval ékesítettek érdemeit bizonyára nem kisebbíti, hogy elismerésükkel kapcsolatban jó néhány kortársi fenntartást ismerünk. Az egyik legelsõ támadás a Bajcsy-Zsilinszky Endre szerkesztette Elõörs címû lapban már 1930 novemberének elsõ napjaiban napvilágot látott. Az aláírás nélküli fulmináns cikk a "diadalmas" Klebelsberget tûzi tollhegyre, s azt állítja, hogy "a Korvinláncok kultúrfityegõit is nemzetiségi, sõt kisebbségi arányok szerint osztotta ki", meg azt is, hogy "a láncosok és koszorúsok rendjében hetven százalék a germán". A cikket talán nem is volna érdemes megemlíteni, ha 1975-ben Bokor László irodalomtörténész nem derítette volna ki, hogy annak szerzõje nem volt más, mint József Attila.

De hogy a Corvin-kitüntetések körül - más szférákban is - milyen nem nyilvános indulatok kavaroghattak, arra igen jellemzõ példát talált Serédi Jusztinián bíboros Esztergomban õrzött iratai között Pandula Attila. Magyarország hercegprímása a Corvin-láncot csak az alapítás után hét esztendõvel kapta meg, míg "ellenlábasa", Ravasz László református püspök az elsõ körben részesült - a református - Horthy elismerésében. Serédi 1937-ben számos gratulációt kap, többeké mellett a székesfehérvári püspök Shvoy Lajostól, aki úgy értékelte a döntést, hogy azzal "a magyar katolicizmusnak egy régi sérelme reperáltatott, hiszen... Eminenciád korszakalkotó munkássága az egyházjog terén nem mai keletû, az éppen olyan egyedülálló volt a Corvin-lánc alapításakor, mint ma; nem a tudományos érték hiánya, de más politikai elgondolások voltak az oka annak, hogy a katolikus klérus kiválóságai közül senkit sem tisztelt meg evvel a felelõs kormány".

A kitüntetés alapításával egy idõben rendelet született arról is, hogy az elismerésben részesültekbõl létre kell hozni a késõbb csak Corvin-rendként emlegetett testületet, amely a kultuszminiszter elõterjesztésére titkos szavazással dönt majd a megüresedett helyek, tehát a láncosok 12-es és a koszorúsok 60-as keretének feltöltésérõl. 1932. február 23-án a Corvin-rend elsõ ünnepi vacsoráján még Klebelsberg elnökölt, a másodikon már, új kultuszminiszterként, Hóman Bálint. 1931-ben - szerzõtársával, Szekfû Gyulával együtt - csak a Corvin-koszorút vehette át. További három évet kellett várnia, és minden bizonnyal lobbiznia, amíg a kormányzó a láncot is a nyakába akasztotta. Hóman a szabályok értelmében ekkor, 1935-ben visszaszolgáltatta a Corvin-koszorút, amit aztán még az évben a közoktatási államtitkár, a felsõházi tag, mûegyetemi tanár, Szily Kálmán kapott meg.

A Corvin-kitüntetésekkel kapcsolatos elsõ módosítási törvényjavaslat - melyet 1938 januárjában tárgyalt és fogadott el a minisztertanács - nyilván nem véletlenül fûzõdik Hóman nevéhez. Mivel rajta kívül is voltak, akik "koszorúsból" "láncossá" léptek elõ, sikerült keresztülvinnie, hogy az új láncosok megtarthassák koszorús címüket is. S mert Szily Kálmántól aligha lehetett volna visszaszerezni az eredeti érmet, Hóman egy másikat, egy hasonmás koszorúérmet csináltatott (vagy kapott) s ettõl kezdve a két ordót gyakran együtt viselte. Egy fénykép tanúsága szerint ezt a divatot követte Rudnay Gyula, a nagybányai iskola egyik meghatározó festõje is akinek a Parlamentben jelenleg is megtalálható, Pusztaszeri országgyûlés címû nagyméretû munkája. Arról azonban nem tudni, hogy a korokon átívelõ mûvésznek volt-e alkalma a Corvin-kitüntetések és az 1949-ben neki ítélt Kossuth-díj egyidejû viselésére.

1940 októberében Horthy, az alapítás tizedik évfordulóján "a Magyar Szent Koronához visszatért erdélyi és keleti országrészekre" tekintettel a Corvin-láncok számát hárommal, a koszorúkét pedig hússzal emelte fel, s az így megnyílt helyeket újabb adományozásokkal rögtön be is töltötte. A Reményik Sándor halála miatt újra megítélhetõ láncot 1942-ben - akkor még nem leheteli tudni, hogy az utolsó ilyen kitüntetést - a katolikus egyház neves teológusa, Schütz Antal kapta, s ezzel õ lett a 23., egyben az utolsó Corvin-láncos. Koszorút egyébként még 1944 februárjában is osztottak, például az operett nagymesterének, Lehár Ferencnek. S bár a háború után az alig több mint 13 esztendeig élt kitüntetést - lévén tudományos és mûvészeti elismerés - nem tiltották be, történetére mégis a feledés fátylát borították. Olyannyira, hogy például a Magyar Életrajzi Lexikonban egyetlen kitüntetettrõl sem árulják el, valaha a Corvin-rend tagja volt.