Kornis Gyula: Az államférfi

Tipikus jelenség a világtörténelemben, hogy egy-egy forradalomnak a társadalom valamennyi szellemi és gazdasági erejét szétzüllesztő anarchiája közepett a tömeglélek csakhamar a biztonság után sóvárog. Ennek biztosítékát pedig többé már nem a taktikázva ravaszkodó politikusokban érzi, akikben oly sokszor csalódott, hanem az egyenes, parancsolni és rendet teremteni tudó katonának imperátor-egyéniségében, ennek feltétlen akaratában és tekintélyében. Ha az állami-társadalmi zűrzavar állandóvá és reménytelenné válik s akad egy rokonszenves, nagy szervezőerejű és erőskezű katona, aki fegyveres hatalmával a rendnek kikristályosítására vállalkozik, akkor a nemzet zöme önkéntelenül hozzácsatlakozik s tekintélyének ösztönszerűen a maga érdekében engedelmeskedik. Ilyen tömeglélektani indíték alapján teremtett rendet a történet különböző időszakában s a földteke különböző pontjain Marius és Caesar, Napoleon és Mac Mahon, Yan Si-Kai és Csang-Kai-Sek.

Amikor a világháború után a legyőzött nemzetek a forradalmakban és "békeszerződésekben" csalódtak s lelki egyensúlyuk kétségbeesésbe bomlott, különös vágy támadt bennük az erős ember, a társadalmi kaoszból újra kozmoszt kimunkáló biztos akarat, a katona után: a vezért elsősorban nem a politikának fondorkodó Odysseusai között keresték, hanem kemény Achilles után sóvárogtak. Megérezték, hogy a katonának politikai akarata elsősorban a rendnek megteremtése és fenntartása, nemcsak azért, mert az állam lényege mindenekelőtt a rend, hanem mert a katona-léleknek éppen a rend, a belső és külső biztonság fenntartása a sajátszerű hivatása és természete. Ha a katonát a sors államférfivá is avatja, a katona az állam életét is a fegyelemnek olyan szellemében akarja újraépíteni és irányítani, mint a hadsereget. A nemzetek a forradalmak mindent szertezüllesztő zűrzavarában kénytelenek egy időre. míg a rend helyre nem áll, lemondani olyan belső szabadságokról, amelyekkel való esztelen visszaélés fullasztotta őket a jogrend megszűnését követő anarchiába. Így állítja a rend után való sóvárgás, a történeti helyzet kényszere, a nemzetek önfenntartási ösztöne, az államok élére Pilsudszkit, Hindenburgot, Kemalt, Francót, nálunk pedig Horthy Miklóst.

Több, mint két évtizede annak, hogy Otranto höse a novemberi ködből az agyongyötört nemzet szemében szinte misztikus látomásként vonult be fehér lován a tőle szervezett új nemzeti hadsereg élén az ország fővárosába, hogy keblére ölelje a négy kínos esztendőn keresztül hősiesen küzdő, azután megcsalt, majd megalázott nemzetnek fiait, erőt és hitet öntsön beléjük, a bűnösöket megfenyítse s a megtérteknek megbocsásson. Rendületlen hivatástudattal s a nemzet örömujjongásától kísérve vállalta a legsúlyosabb, legfelelősségteljesebb feladatot: a kegyetlenül körülcsonkított és kifosztott magyar nemzeti államnak a romokból való újjáépítését, elsősorban a jog és törvény uralmának megteremtését.

A bolsevizmus és a román rabló megszállás után a szörnyű kaoszban ő lett a tengely, a gerinc, az erő, akinek parancsoló és szervező tekintélyét egy szívvel-lélekkel elismerte a nemzet s önként alávetette magát. A nemzet történeti életösztöne őt, a magyar heroikus embereszmény igazi megtestesülését, állította az élre, Hunyadi János és Kossuth Lajos kormányzói székébe. A nagy katonának parancsoló, összetartó és rendező akaratára volt a nemzetnek szüksége. A csata hőse a béke hőse lett, akinek munkája a nemzet ájult és dermedt testét újra visszaadta az életnek és erőt lehelt belé. A katona államférfivá formálódott, aki az örök magyar nemzeti célokat állandóan megélve, össze tudta forrasztani tekintélyével a pártokra bomlott magyart, egyéniségének sugalmazó erejével fel tudta gerjeszteni újra a nemzetnek életakaratát és önérzetét, erőtudatát és hitét.

A fejünk felett elviharzott két évtized alatt, amely idő telve volt létünket fenyegető újabb veszedelmekkel, nagy világtörténeti válságokkal, aggasztó örvényekkel, állami életünk zavaros hullámai közepett az ország kormányzója volt a rendíthetetlen szikla, amelyre a nemzet mindig nyugodtan függeszthette szemét, mint életének őrtálló oltalmazójára és védőpajzsára. Azt, hogy ma a nemzet jobb jövőjében hiszünk és bízunk, hogy elaléltságából felmozdult a nemzet történeti életakarata, elsősorban az ő személyiségének, a magyar faj e nagyszerű kivirágzásának köszönhetjük, akiben legszebben tükröződik vissza a magyar faj lelke s akiben legélénkebben dobog a magyar föld szíve. A legsúlyosabb helyzetek idején is, amikor a legtöbb politikus csődöt mondott, katonalelke továbbra is hitt a nemzet őserejében és hitét bele tudta és tudja sugallani másokba is. Rendületlenül hitt és hisz abban, hogy "nem lehet, hogy annyi szív hiába onta vért"; hittel hisz abban, hogy egy évezred magyar akarása és munkája, egy évezred küzdelme és dicsősége nem foszolhatik szerte hirtelen a történet ködében; hittel hisz abban, hogy az ő faja még erős és egészséges, hűséges és megbízható és további nagy történeti hivatás vár reá, amelyet csupán a magyar nemzet tölthet be.

I.

Hogyan formálódott ez a katonás ember és emberséges katona államférfivá, történelmünk vezéralakjává, olyanszerű országépítővé, amilyen IV. Béla volt a tatárjárás után?

Hivatástudata nem a politikai élet mezejére vonzotta, mint a magyar birtokos nemesség annyi tagját, a sok között Szabolcs öccsét is, ki mint főispán esett el a harc mezején, hanem a tengerre, amelynek szárazföldi párja a délibábos magyar róna. A serdülő ifjú két esztendeig kérleli apját, hogy ő is tengerészkatona lehessen, mint Béla bátyja, aki a fiumei tengerészakadémia növendékeként véletlen baleset folytán a lőgyakorlótéren meghalt. S ennek a tengerészi hivatásnak élt egészen ötvenéves koráig lelkesedéssel, odaadással, benső sugallattal s a legnagyobb sikerrel. De ha ez a pálya merőben távol állott is látszólag a politikától, tudatalatti módon mégis számos olyan ismeretet és lelki készséget fejlesztett ki benne, amelyeknek a későbbi államférfi nagy hasznát vette.

Először is mint tengerész széles világhorizontra tesz szert: mint egészen fiatalember majdnem kétévi keletázsiai útján, főkép Elő- és Hátsó-Indiában s Ausztráliában, sokféle országot és népet ismer meg s bepillantást nyer a világpolitikának gazdasági rugóiba. Különösen tágul politikai látóköre, amikor 1908-9-ben a Konstantinápolyban állomásozó Taurus nevű hajónak parancsnoka, oly időben, amikor az ifjútörökök mozgalma forradalmon és ellenforradalmon keresztül diadalt arat. Ha politikai öneszméletének csiráit kutatjuk, olvassuk csak azokat a jelentéseit, amelyek a török vajúdó világról a bécsi volt cs. és kir. hadügyminisztérium tengerészeti szakosztályának okmányai között találhatók. (A kiemelkedő részeket közli Pilch Jenő Horthy Miklós (1928) című munkájában a 28. és a következő oldalakon.) Ezek a jelentések nemcsak a tengeri és szárazföldi haderők viszonyait ismertetik, hanem beható és éles megfigyelés alapján vizsgálják a török politikai és társadalmi életnek, forradalomnak és ellenforradalomnak hullámzó eseményeit is. Ebben az időben kebelezte be a monarchia Boszniát és Hercegovinát s nyilatkoztatta ki Bulgária függetlenségét. A magyar korvettkapitány közvetlenül szemlélhette egy nemzetnek öntudatra ébredését, az ifjútörök mozgalmat, amely fölrázta az alvó török lelket s meg akarta szabadítani az országot a nagyhatalmak túlzó befolyásától és megalázó nyomásától. Horthynak színes és plasztikus leírásai a török forradalmi eseményekről, Konstantinápoly tömeglázáról, a kormányválságokról, a szultán megjelenéséről palotája erkélyén, a monarchia ellen kitörő tüntetésekről, a lázító beszédekről, mind meglepő tanúságai annak, mily éles szemmel tudott belelátni a forradalom mélyebb pszichológiai hátterébe, hogyan tudta a kormány és a tömeg politikai mozdulataiban a lényegest a lényegtelentől elválasztani. Így előre megjövendölte egyik jelentésében az ellenforradalmi katonai lázadásnak bekövetkezését, amelyet éppen azok a szalonikii katonák robbantottak ki, akiket a rend fönntartására Konstantinápolyba vezényeltek. A lázadó katonák tisztjeiket a kaszárnyákba zárták. s altisztjeik vezetése alatt a parlament elé vonultak s a minisztérium távozását követelték. Mahmud Moukhtar pasának volt akkora csapata, hogy a lázadást leverhette volna: De ahelyett, hogy ezt saját felelősségére megtette volna, a portára telefonálgatott a támadásra való engedélyért: a nagyvezér azonban nem akart vérontást. Így minden elveszett s még az addig hű csapatok is a lázadókhoz csatlakoztak.

Milyen tipikus törvényszerűséget mutat a forradalmak menete! Horthy jelentését olvasva, minduntalan ráismerünk a tíz évvel későbbi, 1918-i őszi "vérnélküli" magyar forradalomra: a budapesti főparancsnok Bécsbe telefonált, vajon elnyomja-e a készülő lázadást, de a király nem akart vérontást - s ez éppúgy trónjába került, mint ahogy Abdul Hamid szultánnak. Szinte IV. Károly tragédiájának szakasztott mását olvassuk Horthy tíz évvel azelőtt kelt jelentősében: "Sehol sem voltak láthatók azok az élősdiek, akik évtizedeken át mindenüket a szultán kegyének köszönhették, s akik mint meghunyászkodó szolgák annakidején a szelamlikon kocsija után szaladtak. A szultán szárnysegédei közűl csupán az idegen nemzetségbeliek jelentet meg".

Konstantinápolyban is volt "lánchídi csata", itt is minisztereket gyilkoltak, mint nálunk Tiszát. Szakadatlan puskaropogás volt hallható, a golyók mindenfelé röpültek, akárcsak a budapesti őszirózsás forradalom napjaiban. Csakhogy itt akadt egy kemény ifjútörök tábornok, Mahmud Sefket pasa, aki leverte a lázadókat, visszaállította az ifjútörök uralmat. Hogyan? Olyan ezredekkel, amelyekben minden nyolcadik ember tiszt volt legénységi ruhában, akik eleve lehetetlenné tették a katonaság megtántorodását. Mi is ellenforradalmi tiszti századokat akartunk szervezni, de már elkéstünk vele.

A fiatal tengerésztisztnek ezek voltak első mély politikai tapasztalatai: itt egy idegen nép államéletének fordulópontján csiszolhatta megfigyelőképességét s szerezhette első konkrét benyomásait a hadsereg és a politika benső gyakorlati összefüggéséről. Csakhamar azonban magának az osztrák-magyar monarchiának politikai, diplomáciai és katonai középpontjában, Bécsben nyíllik alkalma az itthoni államélet rendkívüli viszonyaiba s ezek mélyebb hátterébe való bepillantásra. I. Ferenc József 1909-ben váratlanul szárnysegédévé nevezi ki. Az agg uralkodónak fennkölt példája, amelyet Horthy majdnem öt esztendön át, a monarchia súlyos viszonyai között, közvetlenül szemlél, döntő jelentőségű a későbbi katona-államférfi politikai lelkiségének kialakítására. Szemtől-szembe megfigyelheti a nagy monarchának fölényes nyugalmát, odaadását, tapintatát, valóságérzékét, munkaerejét, kötelességtudatát, lovagias szellemét és bölcsességét. A birodalom épületének eresztékeit már ekkor erősen recsegteti-ropogtatja a nemzetiségi kérdés: a csehek obstruálnak, a nagynémet mozgalom nőttön nő, a magyarság fokozatosan a perszonális unió eszméjét iparkodik megvalósítani. Az uralkodó a közös hadseregben látja a birodalom összetartó erejét s a dinasztia biztonságát: ez a legbensőbb szívügye. A magyar függetlenségi politika a magyar vezényszónak, címernek és jelvénynek, a honvédség fejlesztésének kérdésével az önálló magyar hadsereg útját iparkodik egyengetni.

Itt a bécsi udvar légkörében, ahol szenvedélyes, de eltitkolt politikai intrikák uralkodnak, pillantja meg először a magyar tengerésztiszt, hogy mi a politika, mik ennek néha erkölcsileg éppen nem fölemelő eszközei. Azonban mindenesetre jó politikai iskola számára az óriási monarchia uralkodójának előszobája, ahol napról-napra megjelennek a tarka összetételű, sok centrifugális erőtől széthúzott birodalomnak politikai vezéremberei, akik előtt a monarchiának igazán csak egy centripetális ereje van: az uralkodó személyisége. Itt gyakran cserélnek eszmét a kihallgatásra váró politikusok. Ezek a beszélgetések Horthy lelkét olyan politikai tapasztalatokkal és eszmékkel gazdagítják, amelyeknek - akkor még nem sejtve - államfői hivatásában később nagy hasznát veszi: a hallott politikai eszmecserék önkéntelenül is állandóan megmaradó csapadékot szűrnek le lelkében, azt, amit politikai érzéknek nevezünk. Élesen figyel, magyar szíve sokszor földobog. de hallgat: nem tartja hivatásának politikai kérdésekben véleményt nyilvánítani. Ott látja gyakran Wekerlét, Lukács Lászlót, Khuen-Héderváryt, Tisza Istvánt, akinek atyja, Kálmán, az ő édesatyjának jóbarátja volt. Az időtájt követnek el merényletet Tisza István ellen, akkor veri le Tisza az obstrukciót, távolítja el a rakoncátlankodó képviselőket a parlamentből, viszi keresztül eréllyel a katonai javaslatokat. Akkor peregnek le szinte filmszerűen a balkánháborúnak egész Európa érdekhálózatát meg-megrángató eseményei. A monarchia életbevágó érdekei forognak kockán Bosznia és Hercegovina bekebelezése után a heves délszláv propaganda nyomán. A monarchián belül pedig egyre erősödik a törekvés a birodalomnak a dualizmus helyett federatív állammá való átalakítására.

Ezekben az izgalmas időkben I. Ferenc József az önfeláldozó kötelességteljesítés legszebb példájaként ragyog Horthy előtt. Rajongó tisztelettel szolgálja legfőbb Hadurát, aki uralkodó volt ugyan, de elsősorban önmaga föIött uralkodott. Ha a Kormányzó húszesztendős államfői tisztének gyakorlása közben mindig meg tudta őrizni magas hivatásának külső méltóságát, viharos események és a nemzet sok megalázása közepett sem engedett természetadta szenvedélyes vérmérsékletének és magyar lelkének sokszor ágaskodó gerjedelmeit az ész szuverénitása alá tudta gyűrni: akkor ebben mindenesetre jókora része van annak az eleven nemes mintának, amely valaha olyan mély szuggesztív erővel sugárzott lelkébe. Háláját, mint a magyar állam feje, kötelességének tartotta leróni a nemzet nyilvánossága előtt is, amikor I. Ferenc József halotti maszkját a Magyar Nemzeti Múzeum 1926 november 22-én benső ünnepség keretében átvette. Amint valamikor a szeretett uralkodó szárnysegédjeként finom portrét festett róla, amely kenderesi dolgozószobájában ma íróasztala fölött függ, most tíz esztendővel halála után plasztikus lelki arcképét rajzolta meg: "Kegyelettel teljes és ragaszkodó csodálattal hódolok emlékének én, akinek a Gondviselés megadta, hogy öt évet töltsek közvetlen közelében. A legnemesebb, a legjóságosabb és leglovagiasabb ember volt, akivel valaha életemben találkoztam. A monarchiában egyesített államoknak és népeknek egymással összeütköző érdekei számára csak az ő bölcsessége tudta a kiegyenlítést megtalálni. Ismerte az embereket, Ie tudta mérni értéküket, éles szeme - csodálatos emlékezésétől támogatva - az összefüggések mélységébe látott. Hogyha nálunk még ma is, amikor oly természetesnek kellene lennie annak, hogy mindenki ugyanazon célra törekedjék, mégis oly sokfélé nézeteltérés található politikai, kulturális és egyéb területeken, akkor elképzelhető, milyen nehéz volt abban az időben az ő feladata. A sors kemény csapása volt számunkra, hogy Királyunk, aki egy nagy uralkodónak minden erényével ékeskedett s akinek ítélete hosszú tapasztalatai alapján oly biztos volt, a háború befejezése előtt jóságos szemeit örökre lehúnyta. Boldogult urunknak halotti maszkját megszereztük és nemzeti ereklyéink közé számítjuk, úgy, hogy halálának évfordulóján mindazok, akik őt híven szolgálták, hozzá zarándokolhatnak, azok pedig, akik őt megszomorították, ezen a helyen bocsánatot kérhetnek tőle".

Szeretett uralkodójától Horthy Miklóst a világháború elszakítja: a flottának van rá szüksége. A tengeren kiélheti bátor, villámszerűen rajtaütő, harcias és támadó természetét. Nagyszerű tengerészeti hadi tényeiben, amelyek közül leghíresebb az otrantói ütközet, ahol meg is sebesül, félelmet soha nem ismer, hidegvérű; válságos körülmények közt talpraesetten viselkedik, sohasem veszti el fejét. Ezek formailag ugyanazok a lelki tulajdonságok, amelyek később mint államférfit a politikai válságok nehéz óráiban (Szegeden; a románokkal való budapesti tárgyalás köztben; a királypuccsok alkalmával; a gazdasági válság idején) jellemzik. Ahogyan a polai matrózlázadást nagy lélekjelenléttel és erélyesen elfojtja s a fegyelmet helyreállítja, ugyanolyan szigorral irtja ki másfél év múlva hazájában a kommunizmust s teremti meg a rendet. Akkor cselekszik, amikor erre szükség van; s akkor tartózkodik a cselekvéstől; amikor ezt a feltételek elébe szabják. Amint a hadikikötőből, ha az alkalom kedvező, rögtön kitör a nyelt tengerre, akkép később a politikában is, mihelyt a körülmények megengedik, azonnal cselekvésbe fog. Ahogyan mint a monarchia tengeri haderejének egyik vezérszelleme túlnyomóan rá van kényszerítve a statikus flottaelvre, a fleet in beeing-re, hasonlókép mint az agyoncsonkított, kifosztott és erejét vesztett kis ország feje, mindig tudja, mikor nem szabad cselekednie s az erőknek, adott és egyelőre meg nem változtatható hálózatában fölösleges és veszedelmes kalandba bocsátkoznia. Mind katonai, mind politikai téren csodálatos összhangban él benne a férfias bátorság és a bölcs óvatosság, a merész kiállás és a feltételek okos mérlegelése.

A monarchiában a hadsereg és a flotta a politikán kívül és fölött állott: ez volt az az alapelv, amelynek Ferenc József oly nagyszerű, de nehéz államművészettel nagyban és egészben haláláig érvényt tudott szerezni. “A volt monarchia hadserege - mondja Gömbös Gyula - nagyszerű hadsereg volt, de egységét mindig veszélyeztette az egységes nemeti gondolatkör hiánya; melyet a király vagy a hagyomány csak részben pótolt. A vezérkar megmérhetetlenül nagyot produkált akkor, amidőn a hadseregen belől a centrifugális erőket éveken át le tudta győzni és ezek dacára a monarchia hadseregét fényes haditettekhez segíteni". ("Egy magyar vezérkari tiszt bíráló feljegyzései a forradalomról és ellenforradalomról". 1920. 7. lap.)

Az összeomláskor a hadsereg dinasztikus összetartó, "törzsek feletti" alapelve csődöt mondott: a hadsereg és a flotta hirtelen nemzetiségi elemeire bomlott. Az a katona is, aki mindaddig dinasztikus hűségében soha meg nem tántorodott s nemzeti, faji érzését összhangba tudta hozni a monarchia felsőbb keretegységével, most kénytelen volt politikailag állást foglalni és az eszeveszett szétfutás közepett a saját nemzete kebelébe végleg visszatérni. A birodalomnak tengerészeti főparancsnoka fonák helyzetbe jutott: nem volt már sem monarchia, sem flotta. Dinasztikus katona-hűsége mint magánérzelem megmaradt, de a sors megfosztotta ezt a cselekvésbeli szankciótól. S előtte állott a forradalomtól botoran szélmarcangolt s a zsákmányéhes szomszédoktól köröskörül megszállott, védtelen és árva magyar hazája. Vissza, vissza az ősi földre! - súgta neki a több, mint három évtized óta mindig külföldön bolyongó magyar lelke.

 

II.

A monarchia hadseregének valamennyi frontja felbomlott. A magyar katonák is hol rendben, hol - túlnyomóan - rendetlenül haza igyekeztek. A hadsereg központi vezetőségében a külön magyar érdekeket komoly eréllyel senki sem képviselte. A sok tehetséges és jellemes hős magyar tábornok közül egy sem akadt, aki itthon magához ragadta volna a nagy zűrzavarban a főparancsnokságot és a hatalmat, hogy a hazatért csapatokat újra szervezve, megvédelmezze az országot. Most megbosszulta magát az a bécsi gyámkodó szellem, amelyben a legkiválóbb magyar katonák ís elvesztették túlzó loyalitásuk miatt igaz magyar egyéniségüket s felsőbb parancs híján vagy ellenére nem mertek a magyar föld érdekében önállóan cseIekedni s a független nemzeti Magyarországot megteremteni. A mindig engedelmeskedő bürokrata szellem legfőbb katonáink lelkét is megülte: önálló kezdeményezésre itthon a politikával összeszövődött válságos állapotban nem tudtak a hősiesség olyan fokára emelkedni, mint aminőről annyi fényes tanúságot tettek a harctéren. A megijedt fecsegő vagy lázító politikusok lelki zavara rájuk is átragadt: a rögtön cselekvő erély és elszánt bátorság a nyílt forradalmi törekvésekkel való szembeszállásra merőben hiányzott belőlük. A forradalmak tömegpszichózisának történetileg szabályszerű menetét nem ismerve, naivan azt hitték, mint annyi laikus jó magyar, hogy itt csak rövid ideig tartó, átmeneti őrjöngéssel állanak szemben, amelyet hamar követ a komoly kijózanodás, másrészt, hogy a Károlyi Mihály-féle pacifizmus számunkra kedvezőbb hangulatot teremt az antantban, semmint a magyar hadsereget újjászervező militarista és nacionalista irányzat, mely az országot úgyis sikertelenül próbálná katonailag megvédelmezni. Kishitűségükben s a kezdeményező bátorság hiányában tovább engedelmeskedlek a bécsi hadügyminisztériumnak. Nyugodtan tűrték, hogy a hadianyaggal telerakott vonatok egész hosszú sora hagyja el a cs. és kir. hadügyminiszter rendeletére az országhatárát Csehország felé. (Gömbös idézett munkájának 17. lapján.) A nemzeti önfenntartás és önvédelem természetes ösztöne mintha kiapadt volna bennük. Amikor az első alkalmakat a hadsereg összetartására és a hatalom megragadására elszalasztották, akkor már minden veszve volt.

A szörnyű lélekrianás közepett a katonai hatalom is a szocialisták, majd a kommunisták kezére jut. Az utóbbiak már három hónapja garázdálkodnak és sárba rántanak minden hagyományos értéket, amely a nemzet előtt addig szent volt, amikor néhány magyar hazafi gróf Károlyi Gyula vezetésével Aradon, majd Szegeden nemzeti kormányt alakít, hogy az országot a bolsevizmus fertőjéből kiemelje. A Novarának most ősei földjét művelő hőse Szegedre indul. Egy heti gondolkodás után 1919 június 5-én a szegedi kormányban vállalja a honvédelmi tárcát. "Nem hallgathatom - úgymond - a fű növését Kenderesen, mikor Szegeden a magyar Géniusz bontja ki szárnyát egy második honfoglaláshoz." Érzi a felelősséget, amely rá, a magyar katonára, természetszerűen hárul. A tengerészben különösen fokozott a felelősségérzés: azoknak komoly és lelkiismeretes védelme, akik hozzá tartoznak. Nagyobb benne az emberi együttérzés, összetartás és szolgálati készség, mert a hajón, elszigetelve a nagyvilágtól, a közös veszedelemben az emberek jobban egymásra vannak utalva. Horthy szilárdan hitt abban a kötelességének érzett hivatásában, hogy megszervezze a nemzeti hadsereget, amely nélkül a már-már közeledő sötét nemzethalálból nincs föltámadás. Mint hadügyminiszternek első dolga tiszti századok alakítása s a toborzás megindítása. Milyen katonás rövidségű toborzó hirdetménye: "Katonák! Munkások! Polgárok! A toborzást elrendelem. Ragadjatok fegyvert az országot pusztító vörös terror Ieküzdésére! Mutassátok meg, hogy méltók vagyok őseitekhez!"

Kis serege gyorsan növekedik. De egyenes katona-lelke csakhamar beleütközik a politika ármánykodásába. Nagy fájdalmára azt kell látnia, hogy amikor az ország romokban hever s valamennyi erő egységes összefogására lenne szükség, számos politikus egymásra féltékenykedik, az akkor díszt és hatalmat éppen nem jelentő miniszteri tárcákért vetélkedik s a régi sivár pártellentétekkel a szegedi kormányt is megfertőzi. Az egyik a legszélsőbb demokráciát követeli, noha ez az ország nagy történeti próbatételén éppen akkor szégyenletesen levizsgázott, a másik meg a jobboldali szélsőségért rajong, amely a francia megszálló hatalom előtt épen nem rokonszenves. Volt a kormánynak olyan tagja, aki a franciákat állandóan izgatta a kormány tervei ellen, a miniszterelnököt németbarát arisztokratának feketítette be, a hadügyminisztert pedig I. Ferenc József szárnysegédjének gúnyolta. A politikai élet farkas-intelligenciáinak és doktrinér eunuchjainak intrikái át kezdtek szivárogni az éppen szervezés alatt álló, de létszámában gyorsan gyarapodó nemzeti hadseregbe is. Horthy azonnal útját iparkodik szegni a politikai áfium mérgező hatásának. A hadsereg szervezetére vonatkozó rendeletében mint egyik alapvető pontot iktatja be a katonaságnak a pártpolitikától való kötelező tartózkodását. "A magyar nemzeti hadsereg a magyar nemzetet szolgálja s mint ilyen, a nemzeti kormánynak honvédelmi és rendfenntartó eszköze; a hadsereg tehát minden pártérdektől mentes legyen s így tényleges katonai szolgálatot teljesítő egyének a politikai pártéletben részt nem vehetnek; a teljesített szolgálat különös anyagi előnyök biztosítása nélkül erkölcsi és hazafias kötelesség."

Károlyi Gyula gróf bízik a franciák segítségében a bolsevizmus leverésére. Azonban Clemenceau utasítására a francia parancsnokság minden támogatás elől kitér és magát semlegesnek nyilvánítja. A miniszterelnök ekkor bejelenti lemondását, mert úgy látja, hogy a franciák az ő személye iránt bizalmatlanok. Horthynak egészséges optimizmusa a helyzetet nem tartja ilyen sötétnek. A minisztertanácson arra utal, hogy bár az antant az ellenkormányokat nem támogatja, de a tényleges hatalmat gyakorló kormányt mégis respektálja, mint ahogy az orosz szovjetkormányt is. Nem külső segítségben, hanem erőnkben kell bíznunk. "Az idesereglett embereket - mondotta - nem lehet szélnek ereszteni, mert ezzel mindazokat, kik legelső hívásunkra idejöttek, teljesen elveszíthetnők. A küzdelmet feladni nem szabad; bízzunk abban, hogy a magyar nép fel fog ébredni; ez lesz majd az erőnk s nem a francia segítség."

Horthy politikájának egy vezérelve van: a kis hadsereget összetartani s továbbfejleszteni, mert ez az új honfoglalás és országépítés lehetőségének egyedüli szilárd biztosítéka. Minden egyéb, még a francia támogatás is, másodrendű. Ez a meggyőződése, és ennek megvalósítása döntő történeti jelentőségű. Nemzeti hadsereg híján a román megszállás fertőjében szétmállott volna az ország. Horthy politikai ösztöne helyesen sugallta, hogy ha erőt mutat egy nemzeti kormány, az antant előbb-utóbb legalább de facto el fogja ismerni. Rendfenntartó nemzeti hadsereg: ez egyedül a nemzeti feltámadás politikai szankciója is. E válságos napok egyikén a MOVE közgyűlése Horthyt díszelnökké választja. Váratlanul gyújtó beszédet rögtönöz, bár kijelenti, hogy nem beszélni, de cselekedni jött. Nyíltan kijelenti, hogy Versailles az előző napon megtagadta a szegedi kormány támogatását. Francia tisztek ülnek tolmácsukkal az egyik páholyban. De ez az egyeneslelkű katonát nem gátolja meg abban, hogy férfiasan világgá ne kiáltsa a következőket: "A tiszteket, akik idejöttek elhagyni nem lehet. Én sem engedem. Kitartunk, kitartok! - míg hazánkat vissza nem vesszük! Hogy miképen alakulnak a viszonyok most, azt látjuk. Sokszor egy ország sorsa néhány ember szavától függ (ezzel a párizsi békekonferencia big fourjára céloz), de én ennek ellenére nem tágítok! És ha odajutunk, hogy más emberek veszik át az ország sorsának intézését, csak olyanokat támogatunk, akik egy véleményben vannak velünk, akik a mi eszméinkért, a magyar nemzeti eszméért szállanak síkra! De azt, hogy politikai kalandorok tovább kísérletezzenek ennek az agyongyötört országnak, a mi édes hazánknak testén, nem tűrjük! Ezért azt kérem, azt akarom, hogy maradjunk együtt, tartsunk ki és akkor célhoz fogunk érni!"

A Horthy férfias és közvetlen lényéből kiáradó szuggesztív erő és hév mindenkit elragad s a jövőbe vetett bizalmat a lelkekben megszilárdítja. Kitűnt, hogy a legmagasabb mértékben megvan benne nemcsak a katona, de az államférfi lelki alkatának egyik főjegye: a sugalmazó erő. Magas hőfokú személyiség, kinek szuggesztív kisugárzása környezetét, mint a viaszt, megolvasztja. Hadügyminiszteri állását otthagyja s átveszi a nemzeti hadsereg fővezérségét. Örül, hogy most már távol maradhat a napi politikától, amelynek sivár látványa annyit szomorította s hogy minden idejét a nemzeti haderő szervezésének szentelheti. A legjobb politika szemében: a hadsereg kiépítése. "Ha nem fogunk fegyvert, - mondja - elveszünk örökre."

Nemcsak katonai, hanem politikai ösztöne és belátása is arra sarkalja, hogy mielőbb a Dunántúlra jusson, hogy a szegedi francia gyámágtól megszabadulva, a nép zömére támaszkodva, a haderő szervezését szélesebb körben folytathassa. Biztos benne, hogy ha az antant a bolsevizmus ellen fellángoló nemzeti iránynak valóságos erejét látja, kénytelen lesz ezt politikai magatartásában számba venni. Tekintélye már akkora, hogy amikor az új szegedi kormány nem akarja elismerni a közben Budapesten a kommunista vezetők szökése után alakult polgári kormányt, a minisztertanácsba hívják, hogy véleményét kifejtse. Csak egy politikát ismer: a pártok felett álló nemzeti politikát. Kijelenti, hogy a hadsereg nem a szegedi kormány, hanem a haza szolgálatában áll: a szegedi és a budapesti kormánynak ki kell egyeznie egymással. Így elválasztja a hadsereget és a politikát: a hadsereg felett nem a szegedi kormány, hanem a fővezér önállóan rendelkezik. Augusztus 12-én Szegeden kereken megmondja, "hogy sem a nemzeti hadsereg, sem ő egyetlen kormánynak sem. hanem a nemzetnek hadserege: a tisztek nem azért jöttek át, hogy kormányokat létesítsenek, hanem hogy hazájukat a vörös szennytől megszabadítsák". S a franciák tiltakozása és gátlása ellenére vasakarata a hadsereget sürgősen átviszi a Dunántúlra, mert attól fél, hogy ha a románok a Dunántúlt is megszállják, nincs többé remény a nemzet feltámadására. A románokat kellő tárgyalások után megállítja, demarkációs vonalat állapít meg velük, fosztogatásuktól legalább az ország nyugati részét megmenti. Igaza lelt a katonának a politikában is: mihelyt a nemzet erőt mutatott, az antant és a románok tárgyalásokba bocsátkoztak. Ezek eredménye, hogy szeptember 7-én hozzájárultak harmincezer főnyi magyar haderő szervezéséhez, nem számítva a karhatalmakat és polgárőrségeket.

Alig alakul meg sok nehézség legyőzése árán a nemzeti hadsereg, tekintélyét, sőt létét a politika máris veszélyezteti, Egyes lisztek önhatalmúlag ítélkeznek a kommunizmussal vádolt egyénekről s tápot adnak a "fehér terror"-ról világszerte elterjesztett rémhíreknek. A fővezér azonnal átlátja ennek nemzetközi politikai jelentőségét s szigorúan megtiltja a törvényes kellékek nélküli katonai ítélkezést: "Vezérelvül szolgáljon - mondja parancsában -, hogy a magyar nemzeti hadsereget eddig legendás nimbusz vette körül, minden jóérzésű magyar szeme reménykedve tekintett feléje, tőle várta a szabadulást, benne látta a magyar faj minden tipikus jótulajdonságának megtestesülését. Ennek a hírnévnek elhomályosulnia nem szabad, mert akkor rohamosan apad a rokonérzés is. Minden önítélkezés feltétlenül mellőzendő, különben a hadsereg létét veszélyeztetjük". A fővezér minden erélyével arra törekszik a törvénytelen népítéletekkel és a felelőtlen elemek atrocitásaival szemben, hogy a törvényes rend, a törvény tisztelete és tekintélye, a törvényes tulajdonjog és személybiztonság minél előbb helyreálljon. A politikától teljesen mentes, szilárd katonai rend és fegyelem lebeg előtte, amely a politikai bűnökért való felelősségre vonást kizárólag a polgári bíróság feladatkörébe vágónak tartja.

Ilyen irányú parancsai ellenére a munkásság s egyes haloldali pártok képviselői attól tartottak, hogy ha a fővezér Budapestre bevonul, menten katonai diktatúrát fog kihirdetni. A fővezér azonban ezek előtt kijelentette, hogy távol áll tőle a katonai parancsuralom bevezetése; mihelyt az antanttól elismert kormány alakul, a hadsereg ennek alá fogja magát rendelni; a hadsereg a polgári jogegyenlőség alapján áll és amint kérlelhetetlenül elfojtja a bolsevizmusnak még a csiráit is, nem fogja tűrni, hogy a hadsereg bármely tagja a polgári jogegyenlőség ellen izgasson.

A fővezér a nemzeti hadsereg élén bevonul a fővárosba a lakosság örömujjongása közepett. Ez most érzi igazán, hogy végleg megszabadult azoktól, akik romba döntötték az országot, elárulták a nemzetnek szabadságát és függetlenségét, felforgatták hagyományos politikai és jogrendszerét, társadalmi és gazdasági életét, becstelenségre és erkölcstelenségre nevelték fiatalságát, rászabadították az ország hitvány és őrjöngő salakját, százszámra gyilkoltak urat és parasztot, meggyalázták a keresztény vallást s az egész országot mint Európának pestises területét a világ megvetésének vetették oda. Horthy, a katona, közvetlen egyenességgel, keményen, de önuralommal ad hangot a nemzet egyelemes politikai meggyőződésének és érzésének a polgármester üdvözlésére mondott válaszában. Minden kertelés nélkül őszinte vallomást tesz, mit érez a nemzet a főváros irányában. A bűntudatra ébresztő, de egyben megbocsátó beszéd nemcsak a nagyszívű katonának, hanem a bölcs államférfiúnak is klasszikus megnyilatkozása.

Az Országház előtt ünnepélyes mise után beszéd kíséretében átvéve a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének hadilobogóját, történeti távlatban szemléli a forradalom pusztító orkánját. A forradalom nem szolgálta a nemzet haladását; nemcsak szabadságot, jogot, kenyeret nem adott a népnek, hanem a békét sem tudta megteremteni. Csak egy előnye volt: megismertük a romboló erők egész skáláját s láttuk, hogyan tud egy életerős, virágzó országot a demagógia szétzülleszteni és pocsolyába tiporni. Ezt a leckét megtanultuk, a poharat fenékig kiürítettük. Mi a jövő helyes útja? Ki kell irtanunk minden mérget a nemzet lelkéből s minden magyar hazafinak össze kell fognia egy szent cél érdekében, amelynek két pillére: a nemzeti eszme és a keresztény erkölcs!

De hogyan lehet alaposan előkészíteni e szent cél megvalósítását? A fővezér mint a lelkek ismerője jól látja, hogy először új szellemet, új lelkiséget kell teremteni: meg kell szűnnie a széthúzásnak, hogy az ezer jelszóval agyonagitált lakosság nyugvópontra juthasson. A nemzet életét magasabb őrtoronyból szemlélő katona a pártpolitikában pillantja meg a lelki gyógyulás legnagyobb akadályát: "Ha valamikor, most lehetetlen, hogy politikai pártok a nemzetet ellenséges táborokra szakítsák! Legfontosabb a termelő munka megindítása: a nemzeti hadsereg oltalma alatt a nemzet valamennyi rétegének meg kell kezdenie az alkotó munkát, amellyel egy boldogabb, viruló Magyarországot akarunk felépíteni".

A politikusok azonban egyelőre nem fogadják meg a fővezér intő szavát. Folyton tárgyalnak az egységről, de becsvágyuk, féltékenységük és irigységük miatt nem tudják megteremteni. Bár ütött már a tizenkettedik óra, hogy a tél elölt álló kifosztott országban végre a gazdasági és társadalmi rendet a politikusok helyreállítsák s a béke ügyét előkészítsék, a forradalom szörnyű tapasztalataiból azonban nem tanulva, ugyanott próbálják politikai pártjátékaikat folytatni, ahol 1918 őszén abbahagyták. Látszólag elvileg mindenben megegyeznek, csak egyben nem: saját jelentőségük értékelésében. A régi politikai tekintélyek nem számítanak: újakat nem ismernek el. Új kormányt akarnak alakítani s a meglévő csakis torzsalkodásuknak köszöni, hogy hivatalban marad. Nem volt egyetemes népszerűségű, de emellett vaskezű államférfiú, akin mindenkinek szeme önkénytelenül rajta függött volna. Az, akit most már mindenki ilyen tekintélynek ismert volna el, a forradalom áldozataként a geszti sírboltban pihent. Minden újsütetű politikus, aki szónokolni tudott, azt hitte, hogy óriási tömegek, sőt a nemzet zöme nevében beszél s joga van a kormányzatban részesedni,

Mégis, volt egyetlen feltétlen tekintély a politikán kívül és felül: a nemzeti hadsereg daliás fővezére, Horthy Miklós. A fegyelemnek és rendnek képviselőjére, a katonára hárult a feladat, hogy a fegyelmetlen és tehetetlen, egymással versengő politikusok táborában is rendet teremtsen. Politikai akaratának szankciója elsősorban nem az érte rajongó nemzeti hadsereg ütőereje volt, hanem komoly, józan, mindig önzetlen, a régi politika elfogultságától mentes, az új helyzet következményeit frissen és lényegben megítélő egyénisége, amelyet az eléje tornyosuló akadályok nem riasztanak meg, hanem éppen emelnek.

Szava azonnal döntőnek bizonyul azon a tárgyaláson, amely Sir George Clerk-nak, az antant megbízottjának bevezető beszédét kíséri. Clerk kifejti, hogy a szövetséges hatalmak csak olyan kormányt ismernek el s tarthatnak alkalmasnak a béketárgyalásra, amely valamennyi magyar pártot és társadalmi osztályt képvisel, mert csak ilyen kormány a szabad, pártatlan és demokratikus választás biztosítéka. Ha ilyen koncentrációs új kormány megalakítására az ország képtelen, elhagyja Budapestet s Magyarország nyersanyag, pénz, szállítóeszköz és fűtőanyag híján maga hívja ki további kemény sorsát. Minden nemzet politikája saját kezében van és saját magában hordja jutalmát vagy büntetését.

Az antant komorszavú képviselőjének távozása után a vitát a fővezér határozott és őszinte szava dönti el s szabja meg a kétségbeejtő helyzetben a magyar politika további irányát: "Gondolnunk sem lehet arra - jelenti ki -, hogy szembehelyezkedjünk az antanttal. Erre komoly ember és hazafi nem vállalkozhatik. Nekünk teljesítenünk kell a békekonferencia kívánságát, nem szállhatunk vele szembe. Jómagam, aki nem politizálok, hanem csak a rendet és békét akarom az országnak biztosítani, a koncentrációban látom a belső békének legnagyobb biztosítékát is".

Kemény szava olyan, mint a kardja: éles pengével vágja szét a politikának gubancos csomóját. A harcias katona higgadt államférfinak bizonyul: megmutatja a politika helyes útját. Aki azt hirdette magáról, hogy nem politizál, azt a további fejlemények jó politikusnak igazolják. Az új kormány megalakul s a fővezér, mint a törvényes rend őre és oltalmazója, minden további ármánykodással szemben teljes erejével támogatja s ezzel vállalt feladatának teljesítésére alkalmassá avatja.

A kormány egyik főfeladatát, a nemzetgyűlési képviselőválasztást, teljesíti. Azonban a politikusok között rögtön a választások után megint teljes erővel tör ki a viszály: a hatalomért való versengés a politikai pártok teljes felbomlásával s kétségbeejtő kaosszal fenyeget. Újra a fővezér kénytelen a magyar pofilikai zűrzavarban rendet teremteni, hogy megmentse az alkotmányos életet s az ország belső nyugalmát. 1920 január 29-én fővezéri parancsot ad ki, amelyben körvonalazza politikai irányelveit. Érzi a felelősséget a koncentrációs kormány megalakításában, amely az eredeti megállapodás szerint a nemzetgyűléstől megválasztandó ideiglenes államfőnek köteles átadni a hatalmat. Határozott szándéka ennek a megállapodásnak minden más törekvéssel szemben, minden körülmények között, érvényt szerezni, hogy így minden, az ország külpolitikai helyzetét és gazdasági életét veszélyeztető rázkódtatás elkerülhető legyen. Ezzel a nyílt és fenyegető állásfoglalással Horthy biztosította a kormány további zavartalan munkáját és az alkotmányos rend kialakulásának lehetőségét. A politikai torzsalkodással és féltékeny becsvággyal szemben érzett elkeseredése így tör ki egyik ezidőtájt rögtönzött beszédében: "Aki ma széthúz ebben az országban, aki ma még ezekben a kritikus napokban is önérdeket akar szolgálni, azt verje meg az Úristen!" Az Alföld szívében, Cegléden, pedig nagy tömeg előtt arról beszél, hogy a legderekabb, legtehetségesebb és legjellemesebb férfiak kezébe kell adni az ország gyeplőit. Nem engedhetjük meg magunknak azt a fényűzést, hogy egyesek szereplési viszketegségére ráfizessen az ország. Ha összefogunk és kitartunk, mi lehetünk a leghatalmasabb nép a Danzigig felcsúszott Balkánon.

Horthy Miklós alakja 1920 elején már nemcsak mint hős és nagy szervező erejű katona, hanem mint éleslátású, higgadt, józan valóságérzékű, felelősségéről tudatos és hatalmas sugalmazó képességű államférfiú is áll a nemzet előtt. Nemcsak a hadseregnek, de az egész nemzetnek méltó vezére, a nemzeti aspirációknak pártok fölött álló, önzetlen megszemélyesítője. Biztosan és határozottan ítélő elme, szilárdakaratú jellem, mélyenérző nemes szív, a magyarság érdekeiben teljesen felolvadó lélek, az ország további megerősödésének és fejlődésének legnagyobb biztosítéka. A sok politikai tusakodás közepett tekintélye nemcsak érintetlen marad, hanem egyre fokozódik. Amikor tehát az államfő megválasztására kerül a sor, az egész nemzet elemi erővel őt kívánja az ország első tisztének betöltésére. Egyesek még mindig elsősorban a katonát látják benne s féltik a nemzetgyűlés szuverénitását esetleges katonai diktatúrájától. A nemzetgyűlés zömét azonban nem hatja át ilyen aggodalom: néhány szó kivételével az ország Kormányzójává választja. Így Horthy Miklós Hunyadi János és Kossuth Lajos örökébe lépett oly időben, amikor a magyar nép valóban közel volt a sír széléhez. Ezzel a forradalmi idők hosszú és keserves zűrzavara után helyreállott Magyarországon az alkotmányosság.

A nemzet talpraállásában s zavartalan fejlődésében oroszlánrésze volt az államfőnek. A politika ebben az időben a belső és a külső erőknek igen labilis rendszere volt, amelynek egyensúlyhelyzetét fenntartani valóban a politikai művészet magas fokát követelte. Ennek a művészetnek egyik főeleme a munkatársak helyes megválasztása, a lelkek mély ismerete s az emberekkel való kellő bánásmód. Horthy mint államfő nem éli ki a távolság hideg pátoszát: közet engedi magához az embereket, közvetlenül fejti ki egyéniségének meleg vonzóerejét, személyes varázsát, könnyedén és rugalmasan fér hozzá az emberek lelkéhez. A kellő lelki bánásmód művészete számára a legjobb instrumentum regni. így emelkedik az államfő kezében a politikai művészet társadalomépítő munkává. Szervesen tud alkotni, mert a lelki-társadalmi erőket feddhetetlen és vonzó személyisége állandóan össze tudja kötni.

Az első és legkeserűbb nagy politikai tény volt kormányzósága elején a trianoni békeparancs elfogadása. Bármennyire összeszorult is a hős katonának, most államfőnek ökle az igazságtalan, tárgyalás nélkül ránk kényszerített feltételek láttára, nem volt más út, mint a békediktátum aláíratása, ha ez az árva és kitagadott ország újra be akart illeszkedni az európai népek közösségébe. Az országnak ebben a siralmas állapotában is rendületlenül hitt a magyar nép talpraálló erejében, életképességben és föltámadásában. Jelszava volt: erős lélekkel kitartani és keményen dolgozni. Politikája meg is termette gyümölcsét.

Államfői hivatása gyakorlásának kezdetén egy másik keserű pohár is vár reá s teszi próbára politikai ösztönét, magyar lelkiismeretét s a nemzet iránt érzett felelősségtudatát: IV. Károly két visszatérési kísérlete. A királykérdés már az ellenforradalom lezajlása után a nemzet lelkét erősen izgató problémává mérgesedik. Sokan annak visszahívásától várták Európa még ki nem kristályosodott területi zavaraiban az ország épségének helyreállítását, aki Szent István koronáját viselte: a szent koronából kisugárzó erő magához vonzza az ezer esztendő óta itt lakó, de most erőszakkal elszakított népeket. Ezt a hitet igazolni látszott a szomszédos államok élénk tiltakozása a Habsburg-királyság restaurációja ellen.

Már 1919 őszén annyira élénk az ilyen irányú mozgalom nemcsak a magyar társadalomban, hanem a tisztikarban is, hogy félő volt a nemzeti léleknek ebben a kérdésben való kettészakadása: a királypártiak és szabadkirályválasztók heves vitája aggasztó méretet öltött. A fővezér kénytelen volt e kényes kérdésben a csapatparancsnokok számára irányelveket megszabni, hogy a hadsereg lelki egységét biztosítsa. Helyes és lényeglátó politikai érzéke a kérdés fölvetését időelőttinek, egyelőre fölöslegesnek és veszedelmesnek minősítette. A fővezér szerint a királyság kérdését csak a nemzet egésze döntheti el, bizonyára híven ezeréves hagyományához. A személyi kérdés pedig annál tárgytalanabb és veszedelmesebb, mivel a béke nincs megkötve, az ország még nem szilárdult meg eléggé. Az idő elött fölvetett személykérdés nemcsak az antanttal szemben nehezíti meg helyzetünket, hanem a nemzetet is méginkább pártoskodásra készteti és még jobban szétszakítja. Fejlődésünk nyugodt jövője megköveteli a legitimitásnak szigorúan törvényes úton való megoldását. A nemzeti hadsereg, mint a magyarságnak minden politikától mentes támasza, e kérdés eldöntésénél tehát csak arra lehet és lesz hivatva, hogy ilyen törvényhozás érvényét bárki ellen is megvédelmezze. Óva inti tehát a fővezér a hadsereg valamennyi tagját, hogy ilyen, egész jövőnkre a legmesszebbmenően kiható kérdésben a magyar katona hivatásának és kötelességének határát túllépje, mert ez előre nem látható veszedelmeket, károkat és vérontást zúdíthat az amúgyis már annyira megviselt hazára. A fővezér biztos abban, hogy a hadsereg a majdan összeülő nemzetgyűlésnek ebbeli befolyásolatlan határozatát éppen oly erélyesen fogja támogatni, mint ahogyan esetleges időelőtti törvénytelen pucscsokat vagy lázításokat meggátol.

Ezt a közjogilag teljesen szabatos és határozott állásfoglalást egy esztendö múlva (1920 októben 17-én) már mint államfő megismétli Székesfehérvárott a nemzeti hadsereg bevonulásának emlékére fölállított emlékmű fölavatása alkalmából, mert mind hevesebb mozgalmat észlel a trónbetöltés kérdésében. Kijelenti, hogy valamennyien egyek vagyunk abban a felfogásban, hogy ez az ország ezeréves multjának megfelelően a nemzetek nagy társaságában mint királyság tudta magát fenntartani. Mindnyájan óhajtjuk, hogy Szent István koronája újra régi fényében ragyogjon. Mielőtt azonban ezt a célt elérhetnők, nagy külpolitikai feladatok állanak előttünk s még sok munkát kell végeznünk a teljes belső megszilárdulás útján. Ezért azok, akik a királykérdést időelőtt fölvetik, csak nyugtalanítják az ország lakosságát, megzavarják a nemzet egyetértését, megakadályozzák a belső munkát és megbénítanak minden külpolitikai cselekvőképességet. Jól tudja, hogy olyanok is vannak, akiket nem a régi hagyományokhoz való ragaszkodás sugall, hanem önző indítékokból vetik föl ezt a kérdést. Sőt egyesek a rágalmazás és gyanúsítás szennyes eszközeivel dolgoznak, hogy a zavarosban halásszanak és még az ő személyét sem kímélík, noha mindenkinek tudnia kellene, hogy a legfőbb hatalom képviselőjéül választott kormányzó ezzel a méltósággal soha vissza nem élhet és maga a királyi trónra sohasem léphet.

Rözben IV. Károlynak Pranginsbe számos levelet ír, amelyekben biztosítja, hogy mihelyt a külpolitikai erőviszonyok megengedik, visszatérésének útját előkészíti. A Király azonban olyanok tanácsára hallgat, akiknek nincs kellő politikai időérzékük s akik bizonyos felelőtlen antantkörök biztosításait készpénznek veszik. IV. Károly váratlanul megjelenik a budai királyi palotában, hogy a hatalmat átvegye. A Kormányzó lelkében egy pillanatig két eskü ereje viaskodik: a dinasztiának tett katonai eskü s a nemzetgyűlésnek tett államfői eskü. Átcikázik elméjén a helyzet súlyos külpolitikai veszedelme s az utóbbi eskü mellett dönt, most nem pusztán katona, de a magyar állam feje is, akinek elsősorban a nemzet érdekét kell számbavennie. IV. Károly francia ígéretekre hivatkozik. Vajjon ha most a szomszédállamok - veti fel a Kormányzó - hirtelen rátámadnak védtelen országunkra, az eddig ellenséges Franciaország, a bennünket porbasújtó Clemenceaunak állama, fog majd fegyvert rántani érettünk? Ki szabad-e tenni az éppen hogy lábbadozó országot fogvicsorgató szomszédjaink együttes támadásának, akik lesik az alkalmat az új megszállásra? Érdekében áll-e éppen a magyar királynak országa pusztulása? Hány napig tartana ez a királyság? Miért nem értesítette előre szándékáról lojális tengernagyát, aki Pranginsbe küldött jelentéseiben mindig hűséget tanusított iránta? Nem érdemelt volna-e meg ő több bizalmat, mint azok, akik a helyzet kellő mérlegelése nélkül ily kalandra csábították? Horthy azonnal mélyen átérzi e keserves órában a nemzet iránt tartozó felelősséget: a hatalmat nem adja át, mert ez a magyarság újabb szörnyű megpróbáltatását, sőt végleges feldarabolását vonná maga után, de IV. Károlynak sem válnék javára, mert csak néhánynapos uralmat jelentene számára. Meg kell várni türelemmel azt az időpontot, amikor a nemzet megerősödik, hadserege ellenállóképes lesz, a külpolitikai viszonyok kedvezően alakulnak s Magyarország nem lehet a szomszédok hirtelen katonai lerohanásának védtelen áldozata.

IV. Károly visszatér Svájcba. A Kormányzó hűségesen tovább küldi neki jelentéseit, melyekben hangsúlyozza a kisantant állandó és fenyegető éberségét s óva inti IV. Károlyt minden elhamarkodott lépéstől. Majd ő fogja jelenteni koronás Királyának az órát, amely alkalmas trónjának elfoglalására. Mindhiába. IV. Károly újabb kísérletet tesz a visszatérésre. Ennek hírére a kisantant-államok sürgősen és nyomatékosan bejelentik, hogy a Habsburg-dinasztia visszahozása casus belli számukra. A nagyhatalmak képviselői, a franciák is, ugyancsak teljes súllyal tiltakoznak a restauráció ellen. A veszedelmet fokozza, hogy közben a hadsereg egy része az uralkodó mellé áll s vele indul Budapest felé. A Kormányzó levelét átadni akaró minisztert a király nem is fogadja: most már fegyveresen akarja, harcok árán is, a hatalmat magához ragadni. A Kormányzó kínzó lelki tusa után nem tehet egyebet, ha egyedül a nemzet életérdeke a legfőbb parancs előtte, mint elrendeli a fegyveres ellenállást. A budaörsi csata, Tata, Tihany, Glowworm hajó, Funchal - a nagy tragédiának a történet vásznán gyorsan lepergő állomásai. A lefolyt két évtized eseményei a Kormányzó álláspontját s a nemzet vérével egy ritmusban lüktető kötelességtudását igazolták. Horthy a végletekig megőrizni kívánva egyrészt a dinasztia iránt való hűséget, másrészt ennek is elébe helyezve a magyarság történeti érdekét és hivatását, ismét igazi államférfiúnak bizonyult.

Eddig a pártpolitikai érdekek az egymást gyorsan felváltó kormányokat meggátolták abban, hogy nagyobbszabású és tervszerű munkába foghassanak. Gróf Bethlen István miniszterelnöknek tízéves kormányzata végre a nemzetet gazdasági és pénzügyi téren is az építőmunka útjára vezette s a külpolitika terén is kiemelte addigi elszigeteltségéből, barátokat szerzett számára. A Kormányzó, mint az állam alkotmányos feje, magától értetődőnek tartotta, hogy a napi politika és a pártok fölött álljon. Közvetlen módon nem avatkozott bele sem a bel-, sem a külpolitikába. Azonban mégis semmiféle lényeges kormányzati tevékenység vagy külpolitikai akció nem történhetett tudta és beleegyezése nélkül. Sokszor fölvetődött a kérdés, nem kellene-e végleges békét kötni, területi lemondás árán is, a kisantant államaival a nagy gazdasági előnyök és a további nyugodt fejlődés érdekében? Ilyen gondolatot a Kormánytó mindig elutasított: a pillanatnyi kényelemért soha sem szabad örökre kockára tenni az ország jövőjét. A kényszernek engednünk kell, de ennek a nemzedéknek nincsen joga arra, hogy az ősöktől szerzett földről a jövendő nemzedékek nevében is lemondjon. Bíznunk kell a magyar nép ősi erejében, mely alkalmas időben el fogja érni történeti aspirációit és be fogja tölteni hivatását.

A Kormányzó törhetetlen optimizmusa meg is kezdte érlelni gyümölcsét: a magyarok lakta felvidéki területsáv és Kárpátalja visszatért. Ha valakinek, az ország Legfőbb Hadurának szívét tölthette el túláradó boldogság, mikor honvédeink napokig örömtől repeső szívvel meneteltek, hogy megszállják azt a földet, amely több mint ezer esztendő óta a miénk, de amelyet az igazságtalan erőszak elrabolt fülünk. A Trianonban szélmarcangolt és eltemetett magyarság koporsófedele felpattant és a nemzetnek egyrésze éppen halottak napján feltámadott. Két évtized sötét éjszakája után végre megvirradt: az igazság napja a magyarságra ragyogott. A halhatatlan magyar nemzet örökkévalóságának történeti lehelletét mindnyájan melegen, élményszerűen, örömtől kipirultan éreztük orcánkon. A Felvidék és Kárpátalja rabsága nemzetünk ezeréves történetének hősi époszában csak rövid epizóddá törpült. A népi önrendelkezés húsz évvel ezelőtt eltemetett igazságának földrengése az ősi magyar rögből kidobta a Trianonban faragott bitorló határköveknek egész sorát. Nem hiába hordoztuk körül szerte az országban a csonka határokig Szent István évében a nagy országépítőnek soha el nem porladó jobbját, mert hálás nemzetére még abban az évben áldást hozott s palástját ráborította a Szent Koronájától elszakított földre. Milliónyi, a balsors által elsodort, a szenvedések tüzében megtisztult, magyarabbá acélosodott olyan magyart ölelhetett most keblére a Felvidékre bevonuló Kormányzó, akinek lelke erős, a nemzethez hűséges és mindenben áldozatkész maradt. Milliónyi magyar, ezeresztendős multunk minden fájdalmának és örömének hű részese, lett újra a Szent Korona tagja. Az ősi magyar állami erő történeti gravitációjának, a magyar Szent Korona titokzatos vonzóerejének ünnepét ülte az egész nemzet.

Két esztendő sem telik belé, hogy ez a gravitációs erő Kelet-Magyarország elszakított részének felét is visszavonzza az anyaországhoz; az 1940 augusztus 30-iki második bécsi döntéssel a nemzet hitének történeti beteljesülése új határkőhöz jut el. Honvédeink kemény lépéseitől visszhangzanak Szatmár, Nagyvárad, Kolozsvár és Marosvásárhely utcái, a Királyhágó bérceit átlépve, katonáink újra keblükre szoríthatják erdélyi testvéreinket, felcsillannak szemükben Csíkország egetverő havasai, megbámulhatják Székelyország égbenyúló fenyveseit, megkondulnak az ősi magyar templomok húsz esztendő óta szomorú hangú harangjai, hogy most megfrissült szavukkal üdvözöljék a bevonuló magyar sereget s örömcsengésüket egybeolvasszák a nemzet kebelébe visszatérő magyarok hálafohászaival.

Az országgyarapító Kormányzó, aki húsz évvel ezelőtt fehér paripáján Szegedről szöktette Budapest elalélt lelkébe a magyar feltámadásnak benne soha meg nem rendült hitét, most a valóságos feltámadás allelujáját vitte Komáromba és Kassára, majd pedig kincses Kolozsvárra. A népek egy esztendeje dúló csatájának évfordulóján vérontás nélkül újra hatalmas területtel növelhette hazáját. Újra magyarrá avatta ezt a földet, amelynek népe minden viharral sziklaként dacolt és sohasem engedte egy pillanatra sem a nemzethez való hűségét az erőszaktól meggyengíteni. Micsoda megküzdhetetlennek látszó akadályokat kellett útjából húsz keserves év alatt eltávolítania, amíg erre a földre újra ráléphetett, mint az állam feje. A sors kevés államfőnek adta meg azt a kegyet, hogy egy rombadőlt országot újra felépíthessen s végzetes állapotátból elvezesse megkétszerezett határaihoz.

Az igazságosságnak húsz év óta hiába követelt gondolata sohasem diadalmaskodott volna egyrészt Hitler Adolf akaratzsenije és a német nemzet újjászervezett ereje nélkül, másrészi Mussolini Benito diplomáciai bölcsessége és komoly elszántsága nélkül. Lengyelországnak megható testvéri támogatása méltó volt ahhoz a sokszázados, mély lelki közösséghez, amely ezt a két népet jó és balsorsában mindig egybefűzte. De ki ápolta helyes államférfiúi érzékével állandóan és a legjobban ezekkel a történeti tényezőkkel a barátságot és személyes érintkezést, ha nem országunk kormányzója? Az ő rendíthetetlen hivatástudata, a legsúlyosabb helyzetben is a nemzetbe mindig hitet sugalló ereje az agyoncsonkított országot jól választott munkatársaival nemcsak a romokból építette újjá, hanem nemzetközi tekintélyével és kitartó munkájával az ország jókora darabját vissza is szerezte.

Tekintélye Európa államai előtt évről-évre emelkedett. Mindenütt tisztelt egyéniségének rendkívüli presztizse főszerepet játszott abban, hogy Magyarország az európai diplomáciai konszernben mind nagyobb jelentőségre tett szert. Ez jórészt az ő személyes tevékenységének, egyéni diplomáciai munkájának eredménye. Amikor külföldi államférfiakkal tárgyal, vagy Rómában, Berlinben s a külföld egyéb helyén az ő délceg s hitvesének fejedelmi alakja megjelenik, a nagyszerű pár mindenütt rögtön lenyűgöző hatást kelt, mint a magyar faj legméltóbb képviselői. Minden idegen azonnal érzi, hogy Magyarország Kormányzója nem egy parvenü állam feje, nem egy "ázsiai törzs" máról holnapra nagyranőtt reprezentánsa, hanem egy régi kultúrájú nemzet világműveltségű, gazdaglelkú, Európa legjobbjaival egyenrangú vezére; minden művelt európai nép fiát a saját nyelvén szólítja meg, széles e világot bejárta, a többi nemzet kultúráját és lelkét jól ismeri. Nagy, ösztönszerű lelki beleérző képesség lakozik benne, a mások lelkébe való finom transzpozíció, a legkisebb Ielki rezdülések érzékeny megragadása s viselkedésének ehhez mért gyors és rugalmas alkalmazkodása. Éles testi szeme mögött van egy szellemi szeme, melynek fluiduma a vele tárgyaló lelket azonnal kitölti, a maga és nemzete számára megnyeri s elkötelezi. Ebben rejlik diplomáciai sikereinek titka.

Milyen alapelvek domborodnak elénk a hős katona és nagysikerű államférfi húszesztendős politikájának hátteréből; akit a Gondviselés történetünknek csak a tatárjárást és a mohácsi vészt követő korszakához hasonlítható idején állított a nemzet élére? Nem künnyű dolog ezeknek a politikai elveknek konkrét körvonalazása, mert az államfő a napi politika fölött áll, ezért miniszterei felelősek s alig választható szét pontosan az, ami a Kormányzó lelkéből közvetlenül fakad, attól, ami a mindenkori kormánynak kezdeményező s végrehajtó munkája. Mint államfőnek ritka a nyilvános személyes politikai megnyilatkozása, amikor szabadon, nem hivatalos állami beszédet felolvasva, hanem rögtönözve, érzelmeit és gondolatait mintegy frissen lefölözve, tárja ki lelkét. Ilyenkor egyszerű, igaz, megragadó, egyéniségéből közvetlenül fakadó katonás beszéd hagyja el ajkait, azzal a sugallattal, hogy nem a szónak, hanem a tettnek embere. A nyilvánosság előtt ekkor is államfői méltósága korlátozza alapjában heves vérmérsékletét.

1. Politikai magatartásának első fővonása az erős magyar nemzeti jelleg: célja a magyar fajban szunnyadó erők kibontakoztatása, a nemzeti hagyományok gondos megőrzése mellett a fokozatos haladás, nyugodt evolúció. Elmejárásának magyar jellegét teljes erejében meg tudta óvni, noha gyermekkorától kezdve évtizedeken át a közös tengerészetnél merőben idegen világban szolgált, a császári és királyi hadseregnek, mint a monarchia dinasztikus érdekei szervének szellemében nőtt fel. A szörnyű összeomlás természetszerűen erős lángra lobbantotta nemzeti érzését, amellyel egyébként összhangban volt monarchikus katona-felfogása. Most hazája kiszakadt a Habsburg-monarchiából, magára maradt, önálló lett ugyan, de ezer veszedelem örvényében kavargott: Horthy ennek védőkardja akart lenni. Alapvető meggyőződése, hogy az agyoncsonkított országot csak az erős nemzeti életakarat: az öntudatos magyar faji gondolat emelheti föl, amelyet a nemzetközi bolsevista uralom ki akart irtani a nemzet lelkéből, gyökeresen szakítva minden nemzeti hagyománnyal és történeti értékrendszerrel. A magyar róna földesura természetszerűen vállalkozott arra, hogy tudását és cselekvő erejét fölajánlja magyar hazájának. Sikereinek egyik főtitka, hogy egyénisége a magyar lelki és testi típus eszményi megtestesülése: a nemzet az ő lelki arcképében, mint tükörben, nézheti önmagát. Minden tősgyökeres magyarnak vére ugyanabban a ritmusban lüktet, elméje ugyanabban a menetben jár, mint az övé. A magyart jellemző tárgyilagos, józan fölény, a realizmus nyugalma, amely behatol a dolgok szerkezetébe és ezek benső logikáját a mintegy szemléli, a tiszta látás, amely csak akkor indít cselekvésre, ha valóban szükséges s világosan tudja, mikor nem szabad cselekednie: mindez fokozott mértékben lakozik benne. A józan belátást tartja jómaga is számtalan nyilatkozatában fajunk egyik legjobb tulajdonságának, amely megvédi a könnyenhívéstől, a rémhírek rosszakaratú sugalmától s a politikai kalandoktól. Mint államférfiúnak másik lelki vonása magyar jogérzéke: az ősi jogot a valóság fölébe helyezi. Nem feszélyezi őt sem, mint a népet, hogy Magyarország királyság király nélkül: szemében a szentkorona ma is élő valóság a maga állandó misztikus erejével, ha nincs is király. A jog nem azért érvényes, mert szankciója van, hanem mert változatlan ősi jog, ha most nincs is semmi valóságos hatálya: Horthy Miklós a régi elszakított vármegyéket ma is elevenen a nemzet corpus mysticum-ához tartozónak érzi s érezzük vele mindannyian. A magyar jognak ebből az abszolút tudatából fakad az a jellemző magyar politikai-lelki magatartás, amely az ország siralmas helyzetében a kormányzó lelkét is megacélozta: a passzív rezisztencia, a keserű türelemnek és önuralomnak fölénye, a balsors megváltozásának biztos tudata, amely a történet folyamán a magyart annyi tengernyi szenvedés elviselésére képesítette.

Erős jogérzéke katona-lelkét a magyar alkotmányosság őszinte tisztelőjévé avatja. Többször hangoztatja, hogy "mi magyarok szabadságszerető nép vagyunk: nem is tudnánk élni szabadság nélkül; a szabadság biztosítéka pedig az alkotmány". Pár évvel ezelőtt (1934) egy amerikai újságíró megkérdezte, vajjon nem fog-e Magyarország számos európai állam mintájára a diktatúra rendszerére áttérni? "Nekünk Magyarorszogn nincs szükségünk ilyen autokratikus vagy tekintélyi módszerekre. A mi parlamentarizmusunk az angol után a legrégibb a világon. Angliának hat évvel előbb volt ugyan parlamentje, de akkor még nem voltak telegrafikus kapcsolatok s így joggal mondhatjuk, hogy mi a parlamentarizmust önállóan és a saját ösztönünkből találtuk fel. Nemzeti hagyományunk, államalkotó talentumunk képesített bennünket arra, hogy a parlamenti rendszert minden nehézség ellenére fenntartsuk".

Meggyőződése, hogy a nemzet katonai rátermettsége mellett a mi nehéz politikai és földrajzi helyzetünkben az is hozzájárult Magyarország ezeréves fennmaradásához, hogy "a magyar politikát mindig megbízhatóság, előkelő gondolkodás és magas erkölcs irányította". Ehhez akarjuk magunkat tartani a jövőben is. Abban a közvetlen hangú, nem hivatalos, hanem személyes jellegű beszédben, amelyet a Kormányzó 1938 április 3-án a rádión keresztül intézett a nemzethez, megszabja a politikai szabadság korlátait is: "A parlamenti életben a mindenkori ellenzék feladata a bírálat és ellenőrzés. Erre szükség is van. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az ellenzéknek kötelessége a jóra is azt mondani, hogy rossz, ha az a kormánytól ered. Hogy a tervbe vett, országépítő munkát elvégezhessük, mind a politikai, mind a gazdasági életben nyugalomra van szükség. Forradalmi módszerekhez nyúlni nem engedek. Súlyosan vét hazája ellen mindenki, aki ezekben az időkben az egységet megbontva, széthúzásra izgat és a nemzet boldogulása helyett önző érdekből a maga egyéni érvényesülését keresi. Egyszer már megmutattuk 1919 után, hogy a rendbontó elemektől meg tudjuk tisztítani hazánkat és nemzetünket és most is biztosíthatom az országot, hogy abból, amit akkor tudtunk, nem felejtettünk el semmit sem! Én csak magyar célkitűzéseket ismerek és tűrhetek és csak törvényes eszközöket ezeknek a céloknak elérésére!" Ilyen erélyes hangon száll síkra az alkotmányosságért a törvényes rendet felforgatni szándékozó törekvésekkel szemben.

2. Ha Horthy politikai felfogásának reliefjéből legjobban a magyar nemzeti jelleg domborodik ki, egészen természetszerű, hogy elsősorban arra a társadalmi rétegre akar szegedi hadseregszervező munkájától kezdve mindmáig támaszkodni, amely az ősmagyar jellemet és elmejárást a legtisztábban őrizte meg: a földművelő népre. Mint fővezérnek első útja a szegedi kisgazdákhoz vezet s ezek megható lelkesedéssel fogadják. "A nemzeti élet fájának gyökere - hangoztatta közöttük - a kisgazda. Ha ez jó, akkor a fa ágai újra kivirulnak". A Dunántúl népéhez intézett toborzó hirdetményében így kiált fel: "Magyar Földmívesekl Elsősorban hozzátok fordulok! Ti vagytok az ország ereje, mert Ti legközelebb álltok a magyar földhöz, amelyből minden erőnk fakad. Ti veszthettek a legföbbet s Ti menthettek meg mindent!" Nagy veszedelem lett volna, ha az ipari munkások vörös forradalma nyomába lépett volna a parasztok zöld forradalma, vagy legalább is közönyös passzivitása. Ezért a fővezérnek első dolga magához hívni a nagy vonzóerejű kisgazda-vezért, Nagyatádi Szabó Istvánt. A hős katona és bölcs paraszt azonnal megértik egymást: Szabó István lelkesen támogatja a hazai rög megmentésében a fővezért, segítségére siet hadseregszervezésében és antibolsevista politikájában. A fővezér lelkét a fővárosban, ennek aggasztó politikai légkörében, különösen a Clerk-tárgyalások alkalmával, gyakran szállja meg a lehangoltság: nemcsak azt tapasztalja, hogy a bolsevizmus a nemzet lelkét belsőleg szétmarcangolta, hanem azt is, hogy a nemzet külföldön is elvesztette tekintélyét, sőt becsületét. De ha Siófokra megy s közvetlenül érintkezik a tagbaszakadt, nyílt tekintetű, romlatlan fiatal parasztkatonákkal, szinte szégyenpír fut át az arcán, hogy kételkedni mert az ország jövőjében. A földíves népben pillantja meg az igazi Magyarországot, a faj valódi kivirágzását, amelynek életerejét nem hervasztotta el a fővárosból kisüvöltő forradalmi számum: ez a parasztság fogja a nemzeti ügy mellé állásával az ország tekintélyét a külföldön is helyreállítani. "Ahányszor kimegyek a falvakba - mondja a karcagi kisgazda-küldöttségnek, mindig felfrissülve térek vissza s új bizalmat meritek abból az erőből, amely a földívesekből felém árad". Amikor a fővezér Budapestre bevonul, a nemzeti hadsereg repülői ezerszámra szórják le a magasból a falvakra Horthynak a néphez intézett üzenetét: "Falu népe, fajunk törzse, ős erényeink letéteményese, hozzád száll köszönetem és meleg üdvözletem a mai napon ebből a nagy, megtévelyedett városból. Ha a te fehér házacskáidból kisugárzó őserő megtölti a kőpaloták és munkásházak lakóinak szívét is, akkor Magyarország nagyobb és hatalmasabb lesz, mint valaha". A föld népe megérezte a fővezér őszinte szeretetét. Amikor Horthy az Alföld városait látogatja, tömegesen özönlik be a tanyákról a nép. A pusztaszeri szél hozott-e hírt nekik? Vagy a Hadak útjának csillagaiból olvasták-e, hogy itt a magyar hadak vezére? Csak fölkerekedtek, mint a bibliai pásztorok a betlehemi jászolhoz, hogy ki-ki ajándékul hozza a magyar fővezérnek, ami legjava van: lelkének aranyát, acélos elszántságát, törhetetlen, egetvívó hitét. A városba jöttek a férfiak, hogy karjukat, életüket s vérüket felajánlják. Besereglettek a nők és gyermekek, hogy tiszta lelkük rózsáival behintsék a haza reménységének útját. Elővánszorogtak az aggastyánok és rokkantak is, hogy megáldják a daliás vezért, aki a porbasújtott szent magyar zászlót újból felemelte. (Zsitvay Tibor akkori főispán beszédéből.) A vezér nemsokára államfő lett. A nép iránt való igaz szeretete sürgette a földreformot, amely egyike volt a nemzetgyűlés első törvényeinek; s élénk érdeklődéssel kísérte a tanyai gyermekek iskoláztatásának ügyét, amely különösen szívén feküdt. A színmagyar, függetlenségi párti Alföld ügyeit a régi kormányok viszonylag elhanyagolták: a Kormányzó e mulasztások pótlására törekszik egészen a legújabb nagyszabású és tervszerű öntözőművek létesítéséig. "Ami az Alföld munkáját illeti - hangsúlyozza nemrég (1939 március 30-án) az Alföldi Bizottság nagygyűlésén rögtönzött közvetlen és nagyhatású beszédében, - az Alföld, úgy érzem, mostohája volt az államnak. Akár utakról, akár iskolákról, akár szociális intézményekről volt szó, mindig az Alföld kapta a legkevesebbet".

A nevére méltó államférfinak egyik fővonása, hogy a nemzet valamennyi társadalmi rétegének érdekeit iparkodik előmozdítani s ezeket, ha ellentétbe kerülnek, összhangba hozni. Ezt a hivatást mélyen átélve, Horthy már Siófokon 1919 októberében egy munkásküldöttség előtt kijelenti, hogy a hazafias munkást, aki a nemzet testéből és véréből való, tárt karokkal és testvéri szeretettel öleli magához és elkövet mindent, hogy a gyárak és bányák üzembehelyezésével munkaalkalmat teremtsen s a dolgozni akaró munkásság kenyerét biztosítsa. Fájdalommal emlékezik meg arról, hogy éppen a félrevezetett ipari munkásság segítségével törhetett ki a forradalom s garázdálkodhatott a kommunista rendszer. A szakszervezetekből a hazafiatlan, nemzetközi és romboló irányzatnak hódoló vezetőket el kell távolítani s olyanokat helyükbe ültetni, akik a munkásnak testvérei lesznek a munkában. "Mi mindnyájan polgárai vagyunk ­ folytatja - a hazának, önök éppen olyan polgárai, mint amilyen munkás én vagyok, aki nem napi nyolc órát, de sokszor napi huszonnégy órát dolgozom. Csakhogy dolgozzék mindenki a maga módja szerint. Aki írni tud, az írjon; aki ásni tud, az ásson és ne fordítva, mint az önök vezérei hangoztatták. Mi szeretettel megyünk önökhöz, szánjuk az önök borzasztó helyzetét és mint saját fajunkon, minden elképzelhető módon akarunk és fogunk e nehéz időkben sorsukon segíteni. Azonban egyet elvárok önöktöl: a régi nemzetrontó ténykedésnek vége! Ha a vörös uralom csak gondolaiban is fel merné ütni a fejét, nem fogok irgalmat ismerni. Telve vagyok szociális érzékkel, de hazámat visszadobni a sír fenekére nem engedem!" Jellemző bátorságára és önbizalmára, hogy 1919 novemberének elején néhány főnyi kísérettel, minden biztonsági rendszabály híján, belép a tatabányai munkáskaszinóba, ahová a nagyrészt kommunista szellemű bányamunkások gyűltek hirtelen össze, fellép a dobogóra és kijelenti. hogy nem azért állott az emelvényre, hogy magasabbnak és többnek lássék, mint a munkások, hanem csak azért, hogy mindenkinek jól a szemébe nézhessen. Azokhoz akar szólni, akik még mindig bujkálnak, akiknek soraiban még mindig ott lappang a vörös rém. Pedig a belső rothadást kell kiirtanunk, hogy megkezdhessük az építőmunkát. Azért jött Tatabányára, hogy itt mindenkinek megmondja: az ország sorsáról van szó. Szénkrízis van, közeledik a tél. Mindnyájan lerongyolódtunk. Gondolják meg, mivé lesz az ország munkássága, ha nem lesz szén. Százezrével fognak elpusztulni. Nem tűrhetjük, hogy ezt az ősanyagot, melyért csak a kezünket kell kinyújtanunk, kiaknázatlanul hagyjuk. Nincs időnk hímezni-hámozni: ha semmi sem használ, bányáinkat katonai üzemmé alakítjuk át. Mert szenünk van, a szénszükséglet pedig óriási. Minden más kérdés eltörpül a haza sorsa mellett. Nem helyénvaló, hogy éppen azok, akiknek akkora részük van a nagy pusztítás előidézésében, a legmesszebbmenő követelésekkel állnak elő. Mindent meg fog tenni, hogy a szegény munkásokon s családjukon segítsen. Oda jutottunk, hogy igazán csak a magyar parasztban bízhatunk, csakis ő az, ki ragaszkodással védi azt a rögöt, mely mindnyájunk hazája. Meg van azonban győződve, hogy rövid időn belül a félrevezetett ipari munkásság is megtér a nemzeti eszméhez. A pártpolitika, a sztrájkok ideje elmúlt!

Az ipari munkásrétegnek megbecsülése s a nemzet gazdasági életében való jelentőségének tudata különös erővel domborodik ki a Kormányzónak abból a beszédéből, amelyet a diósgyőri vasgyár meglátogatása alkalmával a munkásság előtt mondott (1923): "A hazafiasan érző magyar munkásság legfőbb feladata a termelés biztosílása. Ennek előfeltélele a munkaadók és a munkavállalók összhangja. Mindketten egymásra vannak utalva: egyik a másik nélkül nem boldogulhat. Az összhang azonban csak akkor jöhet létre, ha a munkás, idegen befolyásoktól szabadon, maga keresi a megértés útját s minden viszályát közvetlenül a munkaadójával intézi el. Jól tudom, hogy a magyar munkásság helyzete nehéz. Ezért arra törekszünk, hogy a munkaalkalmakat szaporítsuk s olyan intézményeket teremtsünk, amelyek a munkás és családja sorsát, különösen az öreg munkásét megjavítsák. Egész Európában most mindenütt nemzeti törekvések indulnak meg. Csakis a nemzeti érzület biztosítja a nemzet összes erőinek közös és hatékony kifejezését. Ha ezek az erők összeütköznek, a nemzet tönkremegy s egy tönkremenő nemzetnek nem lehetnek boldog fiai. Ezért a magyar munkásság nem vonhatja ki magát a nemzeti érzület összekötő ereje elöl". S Horthy Miklós uralma alatt a huszas években a magyar társadalombiztosító intézményeknek olyan modern rendszere lépett életbe, amely azóta a munkásjólétet valóban hathatósan emelte.

3. Gazdaság- és társadalompolitikájának alapelve: a munka. Csakis a szívós munka útján lehet az országot gazdagabbá és boldogabbá tenni. "Minden kormányzatnak első kötelessége - mondja nemrégen az Alföldi Bizottság nagygyűlésén - az életszínvonal emelése olymódon, hogy alulról fölfelé, valamennyi társadalmi rétegnek több jövedelmet biztosítson, tehát az ország gazdagságát növelje. Természetesen az életszínvonalat nem lehet úgy növelni, hogy attól az állampolgártól, akinek von valamije, vagyonát vagy ennek egy részét egyszerűen elveszük és másnak odaadjuk, hanem gondoskodunk arról, hogy mindenki dolgozhassék s így az országot egészében is gazdagítsa". Még mint fővezér hangoztatja Kalocsán, hogy most nem az a kötelességünk, hogy beszéljünk, hanem, hogy építsünk; nem az, hogy kardot csörtessünk, hanem hogy munkálkodjunk: "reménytelen helyzetünkből csak a munka emelhet fel bennünket". De milyen munka? Számos nyilvános megnyilatkozásában Horthy helyteleníti a magyar úrhatnámságot, a hivatalnoki pályáknak egyoldalú magas értékelését a gazdasági pályákkal szemben, melyeknek nálunk nincs “úri presztízse". A nagy nyugati államok fiaiban - hangoztatja rádióbeszédében (1938) - sohasem volt meg az a nagy idegenkedés az ipari, kereskedelmi és pénzügyi pályáktól, mint bennünk magyarokban. Nekünk ezen a téren sok a tanulni valónk. De csak hozzá kell kezdenünk, szívvel-lélekkel dolgoznunk és a siker nem maradhat el. A népek boldogulásának egyik leghathatósabb eszköze a kereskedelem. Kivétel nélkül minden gazdag, boldog és hatalmas nemzet a kereskedelmi hajózásnak köszönheti felvirágzását. Gondoljunk a föníciaiakra, Karthágóra, Athénre, a normannokra, spanyolokra, Velencére, Hollandiára és Angliára. Ez az út előttünk is nyitva áll, mert szabad kikötőnket a Közel-Kelet kereskedelmének központjává tehetjük és ezzel a jólét és gazdagság forrását nyithatjuk meg a nemzet számára. Ez a régi tengerésznek, most államfőnek, sokszor hangoztatott, termékeny gazdasági gondolata. A megvalósításnak azonban - hozzáteszi - egy feltétele van: a becsületes, komoly munka, sőt a munka igazi szeretete. Itt van a helyzet kulcsa és csakis itt, nem pedig az utcán s a demagóg szólamokban. "Minél több pozitív s minél kevesebb negatív munkát végezzünk, vagyis: többet dolgozzunk és kevesebbet politizáljunk."

Hogy mennyire a részletkérdésekbe menően érdeklik a kormányzót a gazdasági kérdések, annak fényes tanusága az Alföldi Bizottságban mondott beszéde, amelyben Kárpátalja visszacsatolásának gazdasági jelentőségét fejtegeti. Áttanulmányozza a földmívelésügyi minisztériumnak azt a több évtizeddel ezelőtt kidolgozott tervezetét, amely meghatározta, milyen völgyekben lehet víztároló medencéket létesíteni s körülbelül hány köbméter vizet lehet ezekben tárolni, ami elegendő ahhoz, hogy az Alföldet egész éven át öntözzük vele, a Tiszát fölfelé minél messzebb hajózhatóvá tegyük s kihozzuk belőle azt a lóerőt, ami viszont lehetővé teszi nemcsak az ország egy részének villamosítását, hanem gyárak létesítését is, amelyek így olcsó árammal dolgozhatnak. Azok ugyanis, akiknek nagybirtokát a földreform megcsonkítja, részt vehetnek ilyen gyárak alapításában. Nem is járnak rosszul, mert hisz földbirtokosnak lenni elég rossz üzlet. "Túrjuk a földet, mert imádjuk. S ha egy aszályos évben semmink sem terem, friss erővel nekilátunk megint a munkának, abban reménykedve, hogy a következő év jobban sikerül".

4. A mélyreható társadalom- és gazdaságpolitikai reformok mellett legjobban szívén fekszik, már mint vérbeli katonának is, a honvédség kiépítése. Legnagyobb történeti jelentőségű tette 1919 őszén a kis nemzeti hadsereg megszervezése. Ezt a trianoni békeparancs és a szigorú ellenőrzés miatt csak korlátolt keretben fejleszthette 1938-ig, amikor diplomáciánk útján kivívta a korlátozás megszűntetését. Ekkor a nagyszabású, ötéves hadseregfejlesztési tervet azonnal kormányprogrammá avatta. Nem azért, mintha támadó szándéka lenne, hanem hogy haláraink között biztonságban érezhessük magunkat, mert a ránk váró komoly építőmunkának ez a biztonságérzés egyik legföbb feltétele. "Én soha sem akartam - emeli ki rádióbeszédében - és nem akarom a jövőben sem fajomat fejjel a falnak vinni. Eleget pocsékolták a magyar vért a multban, eleget omlott ez a vér ezer éven át a nyugati keresztény kultúra védelmében. Ezért vagyunk, sajnos, ilyen kevesen, pedig 500 évvel ezelőtt ugyanannyi magyar élt a világon, mint angol". Ez a magyar faj hiábavaló pusztulásán érzett történeti melankólia állandó hangulata. "Pazarolták a magyar vért - kiált fel egy másik, egészen személyes jellegű beszédében - akkor is, amikor erre nem volt szükség. Nem a tatárjárás vagy a törökdúlás idejében, hanem később is. A magyarban mindig annyi volt a harci készség, hogy ezt mindenki kihasználta s bárhol is volt háború Európában, ott magyar csapatok álltak. S így volt ez a világháborúban is". Egy katonai serlegvacsora szónokát idézi, hogy a X. században I. Ottó császár udvarában élt Luitprand nevű krónikás ezt írta: nem ismer szomjas embert, aki olyan mohón nyúlna a hűs italhoz, mint amilyen mohón a magyar a csata napját várja. "Hogy ez a harci készség ma is él bennünk, azt bebizonyították az utóbbi hetek, amikor katonáink a Kárpátalján gyalog, kerékpáron, lóháton és levegőben teljesítették kötelességüket."

A hadsereg célját elsősorban a belső rend és nyugatom biztosításában látja. Ha ez a szerv egészséges - mondja -, az ország minden polgára nyugodtan élhet. Népünk kitűnő katonai rátermettsége mellett a hadsereg értéka annyi, mint a tisztikar értéke. A mi tisztikarunk pedig elsőrangú. Ezt a tisztikart a szegedi nemzeti hadsereg szervezése óta folyton óvja a politikától. Legutóbb is, amikor kísérlet történt a hadseregnek szélső politikával való megfertőzésére, erélyesen hangsúlyozza, hogy a politizáló hadsereg nemcsak értéktelen, hanem a nemzet összessége szempontjából is káros. Fájdalommal állapítja meg, hogy az utóbbi időben akadtak egyesek, akik azt hitték, hogy a tisztikar politikamentes egységét meg lehetne bontani. Ezek. a törekvések - biztos benne - nem fognak soha sem sikerülni. "Azokat - így tör ki a legfőbb hadúrból a neheztelés -, akik bár ideális köpenybe burkoltan, mégis egyéni érvényesülésük biztosítása céljából kísérteteznek, figyelmeztetem: el a kézzel a hadseregtől! A tisztikar tudja, hogy a hadsereg pártok felett csak az egész nemzeté lehet!" Szavának van is foganatja. Valamikor különböző fajból termett tengerész-katonái rajongva bíztak benne: igazságosságában, bátorságában, leleményességében, magával ragadó lendületében, harcias és lovagias szellemében, férfias akaratának tántoríthatatlan határozottságában. Húsz esztendő óta az általa szervezett magyar honvédség van a katonai erényeket egyesítő személyiségének hasonló igézete alatt: büszke reá és tűzön-vízen hűséggel követi őt.

Katonapolitikája a messze jövőt is előkészíti: az ifjúság testedzése, sportja, önfeláldozó és lovagias szellemben való nevelése, a faj egészsége állandóan kormányzati érdeklődésének középpontjában van. Nemcsak a múlt nemes kultuszát, de a nemzeti jövőt is hatékonyan szolgálja a Vitézi Rend alapításával. Ennek saját szavai szerint hármas célja van: a bátorság hazafias erényének megjutalmazása; a nagy idők legjobbjai s utódaik számára a megélhetés biztosítása, végül a vitézeknek és sarjadékaiknak olyan hatalom és erő megadása, hogy minden forradalmi és hazafiatlan mozgalmat diadalmasan megsemmisíthessenek. A Vitézi Rend fajunk büszkesége és ha kell, éles kardja legyen!

5. A honvédség fejlesztését sürgőssé tette a külpolitikai helyzet, az a nagy feszültség, amelyben a világ népei élnek. Ennek okát természetesen a Kormányzó is a párizskörnyéki békeparancsokban látja, amelyek annyi államban tűrhetetlen helyzetet teremtettek s amelyből szabadulni a lehelőséghez mérten minden elnyomott állam törekszik. Ennek a helyzetnek szigorú fenntartását szolgálta a Népszövetség, amely azonban már elvesztette a világpolitikában előbbi jelentőségét. Egy eszményi Népszövetségnek feladata - mondja egyik beszédében a Kormányzó - a háború okainak kiküszöbölése lenne az államok térképének újra kiszabása által, mert az igazságtalanság talajából a béke ki nem virágozhat. Mivel azonban a Népszövetség ezt a feladatát egyáltalán nem teljesítette, az elrendeződés folyamata megindult a Népszövetség nélkül is. A Kormányzó helyes külpolitikai tájékozódását, amely Olasz- és Németország felé fordult, az igazolja, hogy éppen ez a két nagyhatalom kezdte széttörni azokat a bilincseket, amelyeket a békediktátumok az egyes népekre, így ránk is, kényszerítettek. Hogy Németország egyesült Ausztriával, ebben a Kormányzó nem érez ránk nézve veszedelmet. "Mert hiszen - jelenti ki Ausztria bekebelezése után mondott rádióbeszédében -, aki tiszta fejjel és látó szemmel ítéli meg az eseményeket, annak tudnia kell, hogy Ausztriának Németországgal történt egyesülése számunkra nem jelent egyebet, mint azt, hogy egy régi jóbarátunk, akit a békeszerződések lehetetlen helyzetbe sodortak, egyesült egy másik jóbarátunkkal és hűséges fegyvertársunkkal. Az egyesülés évszázados óhaja volt a németségnek és előbb-utóbb már csak azért is végbe kellett mennie, mert az osztrák nép soha sem volt hozzászokva ilyen szűk határokhoz." Horthy és kormányai mindig elutasító állásponton voltak olyan ajánlatokkal szemben, amelyek nem területi, hanem csak gazdasági előnyök fejében, a kisantanttal való kibékülést javasolták. Csehország szélbomlása s egyes területeinek Magyarországhoz való visszacsatolása, teljes mértékben igazolta ezt a külpolitikát.

A nagyhatalmak feszültsége és egymás ellen való fegyverkezése nőttön nött. Pedig módjukban lett volna, hogy vitás kérdéseiket egymás közölt tárgyalásokkal elintézzék és a többi érdekelt államokat is meghallgatva, ezek között is új és igazságos helyzetet teremtsenek. A tárgyalásra a kezdeményező lépést azonban egyik nagyhatalom sem akarta megtenni. Ezért a Kormányzó szerint, amint az új országgyűlést megnyitó beszédében fejtegette, a legszerencsésebb megoldás az lenne, ha a konkrét kérdések megbeszélése céljából a nagyhatalmak összehívására a világ legmagasabb és legönzetlenebb erkölcsi fóruma: a pápa tenne javaslatot. A Kormányzó eszméje világszerte nagy érdeklődést keltett s elismerést aratolt. Ezzel is bebizonyította, hogy neki, az emberséges katonának is, legfőbb eszménye az igazságos és végleges béke. A javasolt nemzetközi értekezlet nem jött össze: a tanácskozó szó helyett ma ágyuk dörögnek.

Milyen történetformáló erő Magyarország sorsának intézésében Horthy Miklós, az államférfiú? E kérdésre a választ az ország húsz évvel ezelőtti és mostani helyzetének összehasonlítása adja meg. Milyen volt Magyarország a szörnyű összeomlás után? Területében agyoncsonkított, lelkében szétzüllesztett, a nemzetek társaságából kitagadott, fogvicsorgató szomszédjainak védtelenül kiszolgáltatott, minden tekintélyét elvesztett, rokonszenvet érző és segítséget nyújtó barátok nélküli s csak ellenségektől körülvett, de bensőleg is meghasonlott és elszegényedett ország. Ma ellenben olyan állam, amely elrabolt területének egy részét békés úton visszakapta, bensőleg megszilárdult, fegyelemben és rendben él, tekintélye tisztelet tárgya, hatalmas barátai vannak, akik megbecsülik, komoly haderővel rendelkezik, szomszédai már nem fenyegethetik lépten-nyomon megszállással, kultúrája és gazdasági élete egyre növekszik. Mindezért a maga munkája mellett vezérének, vitéz Horthy Miklós Kormányzónak, hálás a magyar nemzet. Szerencsésnek érzi magát, hogy az új világháború nagy viharában az ő világszerte tisztelt szilárd alakja áll a nemzet annyi történeti orkánt megvívott hajójának parancsnoki hídján.

In= Horthy Miklós, Bp. 19432. Singer és Wolfner, 213-243. (Az eredeti kiadás 1939 novemberében “vitéz Nagybányai Horthy Miklós budapesti bevonulásának huszadik évfordulója alkalmából” jelent meg.)