Kormányok
A Gömbös-kormány belpolitikája
Címlap

Gömbös Gyula miniszterelnöksége (1932-36)

A "három gróf" (Teleki, Bethlen, Károlyi) kormánya után a murgai evangélikus tanító fiának miniszterelnöksége nem egyszerűen kormányváltozást jelentett. Gömbös Gyula miniszerelnöki megbízásával ha rendszerváltás nem is ment végbe, de a rendszeren belül alapvetõ eltolódás vette kezdetét a konzervatív-liberális bethleni szisztémához képest. Alakja a tekintélyelvű - autokrata -, modernizációra törekvő jobboldali radikalizmus hatalomra kerülését jelképezte. Gömbös az elõzõekhez képest, már egy új generáció volt. Egyike volt azoknak, akik a politikával már 1918-19 traumája után kerültek kapcsolatba, így nem a "boldog békeidőket" álmodták vissza, hanem egy új Magyarországot akartak felépíteni. A háborús vereséget és Trianont az internacionalizmusnak és a baloldali "zsidó-szabadkőműves" rétegek művének tulajdonították. Velük szemben a keresztény és nemzeti Magyarország alternatíváját fogalmazták meg, melynek felépítésében a romlatlan parasztságra és a középosztályra számítottak.

Gömbös alakja

Az evangélikus tanító fiát az eddig kormányzó arisztokrata elit lenézte és lekezelte, tehetségét alábecsülte. A Gömbös idõközben rutinos politikussá vált, és felismerte az elõzõ nemzedék gyenge pontjait. Az 1932. október 1-én megalakuló elsõ kormányában a miniszterelnök megtartotta a hadügyi tárcát is. A miniszterek listája is figyelemreméltó volt: a pénzügyeket Imrédy Béla, a korszak legkiválóbb magyar bankszakembere intézte. A földmuvelésügyi tárca élén egy másik késõbbi miniszterelnök, Kállay Miklós állt. A belügy továbbra is Bethlen és Horthy bizalmasáé, Keresztes-Fischer Ferencé volt. Az új kultuszminiszter a neves történész professzor, Hóman Bálint lett. Hamarosan pedig a külügyek élére Kánya Kálmán állhatott, a korszak legtehetségesebb magyar diplomatája. Még az államtitkári székekben is ültek olyanok, akik csak késõbb jutottak a nagypolitika elsõ vonalába, mint pl. a miniszterelnökségi Darányi Kálmán.
A faji gondolat és az antikapitalizmus már 1919-ben fontos szerepet játszott Gömbös eszmerendszerében.A
vezérkari százados még 1918 végén bekapcsolódott a MOVE működésébe, később tagja lett az Anti-Bolsevista Comiténak (ABC), majd részt vett a Nemzeti Hadsereg szervezésében. A Tanácshatalom bukása után belépett a Kisgazdapártba, ahol körötte tömörültek a harcos "fajvédők". Horthy egy idő után már nem igazán tartotta szalonképesnek ezt a csoportot, de sosem felejtette el, hogy Gömbös a második királypuccs idején kiállt mellette. 1922-ben olyannyira aktívan vett részt az Egységes Párt szervezésében, hogy megkapta a párt ügyvezető elnöke címet. A konszolidáció alatt azonban személye terhessé vált Bethlennek. Gömbös - ezt érzékelve - pozícióinak elvesztése után 1923-ban kilépett a kormánypártból, és Bajcsy-Zsilinszky Endrével együtt megalapította a Fajvédő Pártot. Hamarosan fel kellett azonban ismernie, hogy Bethlen rendszerében nincs számára (és "fasiszta ideája" számára sem) megfelelő mozgástér, ezért visszatért az Egységes Pártba. Jutalmul államtitkár lett a honvédelmi minisztériumban, majd 1929 októberében Horthy honvédelmi miniszterré nevezte ki.

"Gömbös apja foglalkozását tekintve (falusi tanító) alig indult fentebbről, mint Mussolini, és alig lentebbről, mint Hitler. Tölük eltérően azonban rendszeres katonai iskolázottsággal rendelkezett, nem hirdetett lázadást a társadalom vezető csoportjai ellen, sőt, tájékozódása a társadalomban mindig felfelé, a magasabb régiók felé mutatott. Ez biztosított számára előnyöket, de nem tette alkalmassá a népvezéri szerepre. Egyébként semmi nem mutat arra, hogy ilyen ambíciói egyál- talán lettek volna. A népre hivatkozott ugyan, de valójában a középrétegek közepét jelenítette meg. Mondott ugyan beszédeket, de nem lépett fel szónokként, és lát- hatóan nem vonzódott a kocsmai politizáláshoz. Gömbös előnyei közé tartozott, hogy ellenzéki korszakában is meg tudta őrizni az állami és politikai vezetők elné- ző figyelmét személye iránt, benne maradhatott abban a körben, amellyel Horthy számolt, 1928-ban minden megrázkódtatás nélkül visszatérhetett a kormányzó pártba, sőt beléphetett a kormányba is, 1932-ben pedig szinte logikusan vezetett az útja a honvédelmi miniszteri tárcától a miniszterelnökség felé. E karrier két- ségkívül Gömbös rugalmasságáról és taktikai találékonyságáról vall. A 20-as évek politikai elitjével fenntartott közeli kapcsolatai miatt azonban Gömbös elzárta maga előtt annak a lehetőségét, hogy saját ideológia alapján ellenzéki tömegpártot állítson lábra. Kormányra lépve tehát azzal a párttal kellett beérnie, amelyet ké- szen kapott, ott pedig egyelőre Bethlen lstván volt a hangadó. Ennek ellenére Gömbös viselkedésében az első perctől kezdve új stílus és új cél jelent meg. Bethlen tipikus képe, az angolos szabású civil öltönyben megjelenő szikár úriember helyett most egy díszmagyarba, katonaruhába vagy nagyon is "lezser" felszerelésbe bújt miniszterelnökkel ismerkedett meg az ország, aki elő- szeretettel tartotta a kezét a zsebében. Úticélja a korábbról ismert London, Párizs, Hága, Genf stb. helyett rendszeresen két másik fővárosra korlátozódott: Rómát vagy (ritkábban) Berlint kereste fel. Bethlen nem győzte hangsúlyozni, hogy az új Magyarországnak meg kell találnia helyét a létező Európában, Gömbös viszont az "öncélú magyar nemzetről" beszélt nagy gyakorisággal, aminek ugyan közvetlen értelmezése nem volt, hiszen minden nemzet "öncélú" bizonyos értelemben, közvetve azonban a nyugat-európai értékektől, életviteltől való eltávolodást fejezte ki." (Ormos, 1998)


Miniszterként várt rá a feladat, hogy a Trianon után apatikussá lett katonai vezetést felrázza, a hadsereg szervezetét korszerűsítse és a tisztikart megfiatalítsa. A kormányzó - bár tartott Gömbös autokrata hajlamaitól és attól, hogy saját embereit helyezi a hadsereg vezetésébe - ekkorra már egyetértett azzal, hogy a katonai és a politikai célokat össze kell hangolni és a hadsereget be kell vonni a politikai döntéshozatalba. Az 1928-ban felállított Legfelsőbb Honvédelmi Tanács - a kormányzó mellett a miniszterelnök és az illetékes tisztek (a vezérkari főnök és a honvédség főparancsnoka) voltak tagjai - a politikai kérdések megvitatásában egyre nagyobb teret kapott, hogy aztán a háborúra a legfőbb döntéshozó szervvé nője ki magát. Honvédelmi miniszterként Gömbös nagy népszerűséget vívott ki magának, ugyanakkor tartózkodott a szélsőséges politizálástól. Valószínűleg mindkettő közrejátszott abban, hogy mikor Horthy "erős embert" keresett, rá esett a választása.

A 95 pont

A magyar parlamentáris gyakorlatban szokatlan módon Gömbös kormányprogramját - precíz katonaként - írásban és pontokba foglalva hozta a nagy nyilvánosság tudtára. A 95 pontból álló ún. Nemzeti Munkaterv mindenki számára érthetõ volt és vonzereje éppen abban állhatott, hogy a kormány muködése közben bárki számon kérhette annak elmaradását. Az anyagot Gömbös és közvetlen baráti köre dolgozta ki, számos propagandisztikus elemet tartalmazott ugyan, de legalább "program" volt. Fő célként "az öncélú nemzeti állam" létrehozását és a társadalmi jólét megteremtését tűzte ki, ami a külpolitikában revíziót, a belpolitikában pedig korporatív - az osztályellentéteket feloldó - antikapitalizmust jelentett. Ennek érdekében erős kormányzatot, az állam intézményeinek racionalizálását, titkos választásokat, új típusú gazdaság- és kultúrpolitikát, hitelt, illetményrendezést, munkaalkalmat, földreformot, illetőleg szociális gondoskodást ígért. Egységes, kormányzata mögé felsorakozó társadalomról vizionált, amelyben a homogén nemzeti társadalom megteremtése szükségszerűen vonta volna maga után az eltérő csoportok érdekeit reprezentáló parlamentarizmus felszámolását és az "egységes magyar világnézet" - hogy ezen mit ért, azt pontosan nem fogalmazta meg - kialakítását. Gömbös mindenkinek ígért valamit, de a program pontjai keresztezték egymást, így aztán egy elképzelést eleve csak egy másik rovására lehetett volna megvalósítani (pl. nem lehet egyszerre a pénzügyi válságot felszámolni és a szociális juttatásokat növelni).
Gömhös Gyula világosan felismerte, hogy az ellenforradalmi rendszer strukturális átalakítása azért szükséges, hogy az ország kilábaljon a gazdasági válságból egy esetleges baloldali fordulat nélkül, illetve illeszkedhessen a 30-as évek első felében kibontakozó, új típusú európai politikai berendezkedésekhez: az olasz után a német, illetve az osztrák tekintélyuralmi rendszerekhez. Ezt a váltást pedig csak az addig uralmi helyzetben lévő csoportok, a nagybirtokosok és a nagytőkések rovására lehetett (volna) végrehajtani, a korábbinál jóval nagyobb szerephez jutó középrétegekre támaszkodva. Gömbös szűkebb bázisa: az úri középosztály, a közhivatalnokok, a tisztikar és az értelmiség egy része (amely elégedetlen volt helyzetével). Politikai programja sommásan összefoglalva - a nyílt tekintélyuralmi állam kiépítése, a parlament kiiktatása és a rendeleti úton való kormányzás általános gyakorlattá tétele, különleges hatalom a "vezéri" szerepkört betöltő (de nem vezér!) miniszterelnök számára, a meglévő szabadságjogok további korlátozása; s végül a polgári és a szociáldemokrata ellenzék eltávolítása a politikai életből.
Miniszterelnökségének első két évében Gömbös jelentős politikai sikereket ért el. "Bizalomerősítő" lépései között már a hatalomra kerülését követő héten megszüntette a statáriumot. Felismerte ugyanis, hogy a rendszert nem fenyegetik olyan tömegmozgalmak vagy szervezkedések, amelyekkel szemben indokolt lenne a rögtönbíráskodás fenntartása. Ez a gesztus nemcsak a kormány magabiztosságát mutatta, hanem növelte presztízsét is. Magyarország szerepe a 30-as évek közepétől felértékelődött Európában, részint a megváltozott nemzetközi erőviszonyok, részint a belső gazdasági fejlődés és a sikeres külpolitika révén, amelyek a Gömbös-kormány működéséhez kötõdtek.
Gömbös kormánya valóban komolyan vette a gazdavédelmet. 1933-ban hozott rendelkezései enyhítettek a birtokos parasztság adóterhein. A gazdasági sikerekhez kétségkívül hozzájárultak bizonyos nemzetközi gazdaságpolitikai fejlemények is, így pl. a háború után kiszabott jóvátételi fizetések elengedése vagy a felvett kölcsönök fizetési kötelezettségének a mérséklése. A külpolitikai sikerek és a nyomukban járó kereskedelmi szerződések 1934-re konszolidálták a Gömbös-kormány belpolitikai helyzetét. S ha Gömbös egyik első intézkedése annak idején a statárium feloldása volt, úgy igazolódott elképzelése, hogy a belsõ feszültségek levezetésének organikus eszközeit kell megkeresnie. A gazdasági válságból lassan kilábalt az ország, és mérsékelt konjuktúra vette kezdetét. (Ennek kézzel fogható tényei voltak a beindult új építkezések, elsősorban a lakossági és községi, kommunális beruházások szaporodása.)


A politikai rendszer átalakítására tett kísérlet

A Gömbös-kormány helyzete 1934-re - részben külpolitikai aktivitása miatt - jelentős mértékben konszolidálódott. A gazdasági válság megszűnt, a mérsékelt konjunktúra lehetőséget teremtett a szociális állapotok javítására, így a miniszterelnök elérkezettnek látta az időt arra, hogy politikai reformjait megvalósítsa. A parlamentben 1933-ban elérte, hogy újra kiterjesztették a kormányzói jogkört. Horthy lehetőséget kapott az országgyűlés elnapolására, berekesztésére, illetve feloszlatására, tehát megfelelő körülmények esetén segíthette Gömböst programja végrehajtásában. Ennek központjában a modern tömegpárt megteremtésére irányuló kísérlet állt, mely egyszersmind Bethlen híveinek kiszorítását is jelentette volna a hatalomból. A kormányzó pártból ugyanis valahogy Gömbösnek ki kellett ebrudalnia Bethlent és közvetlen híveit. Ők ugyanis konzekvensen ellenezték egy totalitárius jellegű tömegpárttá válás alternatíváját. A pártszervezésben Gömbös a harsány jelszavas politikának a közigazgatás igénybe vételével adott súlyt, amikor a kormánytól függő főispánok és főszolgabírók közreműködésével hozzákezdett a NEP folyamatosan működő és a közéletben jelenlévő alapszervezeteinek megalakításához. Ugyanis 1932 októberében az Egységes Párt átalakult, s felvette a Nemzeti Egység Pártja nevet, majd megkezdte a tagság toborzását. Gömbös tehát a szervezést a közigazgatás helyi képviselőire, a főispánokra és a melléjük kinevezett "élharcosokra" bízta. Õk azt a feladatot kapták, hogy minden helységben alapítsanak alapszervezetet, s az működjön folyamatosan. A hagyományos "választási pártok" azonban gyanakodva figyelték a nagy szervezkedést, s a kisgazdák kivételével - még gróf Festetich Sándor Nemzeti Szocialista Pártja is - ellenzékbe vonultak. A miniszterelnök, hogy tömegbázisát megnövelje, titkos paktumot kötött (1934) a kisgazda vezérrel, Eckhardt Tiborral, melyben a választási támogatásért cserébe megígérte az általános választójogot. Ezzel párhuzamosan az olasz Carta del Lavoro (Munka Kartája) mintájára megkezdődött a munkavállalókat és a munkaadókat tömörítő kamarák szervezése. A korporációs (hivatásrendi) szerveződés lett volna hivatott kiküszöbölni az osztályellentéteket, de a szakszervezetek nem adták fel önállóságukat, így az érdekképviseleti rendszer átalakítása rövidesen befulladt.
1935-ben Gömbös Bethlen híveinek kiszorításával átalakította kabinetjét, majd a kormányzó támogatásával két tucat tábornokot is nyugdíjaztatott. Azt is elérte, hogy Horthy feloszlassa a Házat és új választásokat írjon ki. A váratlan lépésre reagálva Bethlen és frakciója elhagyta a pártot. Hogy a nyit szavazás előnyeit utoljára felhasználhassa, a választásokat a miniszterelnök még a választójogi törvény elfogadása előtt íratta ki, s gátlástalan politikai terror alkalmazásával, nagytőke és liberalizmus elleni kampánnyal bonyolította le. A megmérettetésen a konzervatívok súlyos vereséget szenvedtek, annál nagyobb sikert értek el a kormánypártiak: a szavazatok háromötödét kapta a NEP, s 170 képviselőjéből 98 volt Gömbös új embere. Ezek után a pártszervezéssel párhuzamosan megkezdődött a civil szférát a pártnak alárendelő, sporttal, kultúrával foglalkozó Nemzeti Egység Szervezetének létrehozása.

Gömbös bukása

A nagy hangon beharangozott reformtervek csak igen lassan és alapos megnyirbálva haladtak előre. Az agrárreform terén 1936-ig csupán két, több évtizedre elgondolt törvény született meg: a telepítésekről és a hitbizományt korlátozásáról szóló. Mindkettő a birtokos parasztság gyarapítását kívánta nagybirtok rovására anélkül, hogy megkérdőjelezte volna a nagybirtok stratégi szerepét a mezőgazdaságban. Gömbös szociálpolitikai programjának fontos mozzanata volt, hogy 1935 júniusában rendeleti úton bevezette a 48 órás munkahetet illetve a legkisebb munkabérek kötelező megállapítását.
1936 elejére Gömbös Gyula már bukott politikus volt, menesztését Horthy csak a miniszterelnök halálos betegségére való tekintettel halogatta. A nagybírtokosok és az inkább konzervatív-liberális nagytőkések s velük együtt ekkor már politikai mérleg nyelvét jelentő Horthy is ellenezték a diktatúra megteremtését. Ugyanakkor Gömböst és híveit alapjában véve az a dzsentroid mentalitás jellemezte, amely éppúgy szemben állt a Bethlen és Károlyi grófok nagyúri gőgjével, mint a kispolgári szegényparaszti, netán munkástömegekkel való szótértéssel, de még a velük való érintkezéssel is. Pedig az adott rendszeren belül ezek a rétegek adhattak volt tömegtámogatást a radikális változtatáshoz. Erre Gömbös még nem vállalkozott. Gömbös Gyula és elvbarátai a klasszikus értelemben vett konzervatív-liberál többpártrendszerű alkotmányos parlamentarizmust éppúgy meghaladottnak tartották, mint ahogy a magyar nemzeti hagyományoktól és mentalitástól idegennek minősítették nemzetiszocializmust is. Gömbös elképzelései az öncélú magyar államról és a nemzeti összefogásról, a nemzeti munkáról talán az olasz rendszerhez, Mussolini korporációs fasiszta államához álltak a legközelebb. De amint Bethlen konzervatív-liberális rendszere is halvány másolata maradt a nyugati rendszereknek, úgy Gömbös fél évtizednyi kísérletezése se járhatott sikerrel. A tradicionális társadalmi-politikai csoportok ellenkezése miatt ép úgy nem, mint az alkotmányos szabadságjogokhoz ragaszkodó, a totalitarizmus veszélyét felidéző kísérletekkel szembeszegülő baloldali, liberális, demokrata és szociáldemokrata ellenkezés miatt.

A nagyszabású tervek, többek között, mert Gömbös - hál'Istennek - nem alkalmazta Hitler vagy Mussolini módszereit, nem hozták meg a várt sikert, ám a jobboldali radikalizmussal való állandó kokettálás aláásta az ellenforradalmi rendszer stabilitását is. Gömbös reformterveihez nem kapta meg a megfelelő támogatást, pedig olasz és német kortársaival szemben nem ledönteni kívánta a régi rendszert, hanem "csak" korszerűsíteni. Mivel szüksége volt a hagyományos politikai elit támogatására, eleve szűkebb mozgástérre volt kárhoztatva, mint az európai diktátorok. Csak ott tudott változtatni, ahol éppen lehetőséget látott rá, ám a fél évtizedes kísérletezéssel eljátszotta a konzervatív, Horthyra még mindig hatni tudó elitnek, de magának a kormányzónak a bizalmát is. Így csupán 1936. október 6-án bekövetkezett halála mentette meg õt attól, hogy formálisan is bukott miniszterelnök legyen.

 


(c) Egyetemi Könyvtár, Szeged, 1998-2000.