Károlyi Gyula kormányzata (1931-32)

Gróf Károlyi Gyula, az aradi-szegedi ellenkormány volt miniszterelnöke, konzervatív arisztokrata a kormányzó bizalmából (akivel rokonságba is került) és Bethlen azon feltevésébõl kapott megbízatást, hogy a gazdasági szanálás népszerûtlen feladatát elvégezve hamarosan lemond. Kinevezésével a hagyományos módon történõ útkeresés maradt napirenden. Kormánya a különbözõ politikai erõk kompromisszumára épült, amit az is jelez, hogy Keresztes-Fischer Ferenc - Horthy tekintélyes és tapasztalt bizalmasa - ült a belügy-, míg Gömbös a hadügyminiszteri székben. A bethleni út továbbvitelét mutatta, hogy a pártelnöki széket a volt miniszterelnök megtartotta magának, így a háttérbõl a konzervatív politika jelentékeny befolyásolására volt képes, s mint a kormányzóhoz igen közel álló politikus, annak döntéseit is nagymértékben befolyásoló személyiség maradt.

A Károlyi-kormány a minden szinten meghirdetett takarékossági gazdaságpolitikát abszolutizálta, amelyet hamarosan jelentõs antiszociális intézkedésekkel volt kénytelen kombinálni. A kormány elsõ intézkedése a pénzügyi rekonstrukció Népszövetségi felügyelet alatt történõ megindítása volt. Megkezdõdött az állami kiadások befagyasztása, a beruházások visszafogása, és hamarosan a fizetések csökkentése is. Mindezt hamarosan követte a nyugdíjak és más szociális ellátmányok lefaragása. Mindez természetesen valódi gazdasági jelentõségén túlmenõen rombolta a kormányzat és a rendszer társadalmi támogatottságát. A miniszterelnök szigorú monetáris (pénzügyi) politikája és az elsõsorban a közalkalmazottakat érintõ megszorítások hamarosan megosztották a kormányt is. Ugyanis a gazdasági válság nemcsak az alsóbb néprétegek elégedetlenségét növelte, hanem kiélezte a hatalom agrárius és merkantil érdekcsoportjainak szembenállását is. Egyre tragikomikusabb színezetet öltött, hogy a puritán Károlyi a gazdasági bajok egyetlen gyógyszereként a spórolást ismeri, s mindezt kifejezendõ maga is gyalogjárt a miniszterelnöki hivatalba, korlátozta az állami vezetõk gépkocsihasználatát, a hivatalok papírfogyasztását.

A valóságos problémát azonban nem ezek az intézkedések, hanem az idõközben megváltozott nemzetközi pénzügyi helyzethez való alkalmazkodás kérdése vetette föl. Miután London bejelentette, hogy letér az aranyalapról, a font hatalmas árfolyamzuhanása szerte Európában megingatott egy sor valutát. Mindeközben Anglia kereskedelme felélénkült, ami mutatta, hogy a nálunk is követett pénzügypolitikából van kiút. Károlyi kormánya kitartott a francia-amerikai mintájú ortodox valutavédõ politika mellett. A Népszövetség pénzügyi tanácsai és elvárásai lehetetlen feladatot róttak volna az országra. Egyre világosabb lett, hogy élni kellene a nemzetközi moratórium bejelentésével és az inflációs eszközök élénkítõ hatásával. Ehhez persze nemzeti egységkormány illett volna. A kormány sem erre az útra nem lépett, sem a hazai tõke rövidtávú érdekeit nem szolgálta ki.

Károlyi helyzetét nehezítette, hogy erõsen befolyásolható volt, s fõként az, hogy a kormányzópárt élén továbbra is Bethlen István állt. Maga az Egységes Párt pedig egyre kevésbé állt a bizonytalankodó kormányfõ mögé.

Nyilvánvaló volt, hogy egy ilyen politika erõs ellenállást fog kifejteni és a mögötte álló kormány csak átmeneti lehet. Hamarosan megmutatkozott, hogy a képzelt és valódi elégedetlenséggel szemben erõteljesen föl kell majd lépni. 1931. szeptember 13-án Biatorbágyon Matuska Szilveszter merényletet követett el a bécsi expressz ellen. A kormány a hisztériát a radikális csoportok, elsõsorban a kommunisták elleni használta fel, mert bevezette, pontosabban kiterjesztette a gyakorlatilag a 20-as évek óta érvényben lévõ a statáriumot. A köztörvényes bûntényt a jogállamiság és a szabadságjogok erõteljes visszaszorítása követte. A szeptember 19-én kelt kormányrendelet a gyülekezési jogot nyirbálja meg, majd egy másik a “rögtönbiráskodás” kihirdetését teszi nyilvánvalóvá. 1932-ben letartóztatták, majd a statáriumot alkalmazva kivégezték Sallai Imrét és Fürst Sándort.

Az általános elégedetlenség lehetõséget nyújtott a szélsõjobboldali szervezeteknek, hogy tömegbázisukat növeljék. Az 1931-ben létrejött Böszörményi Zoltán vezette Nemzeti Szocialista Magyar Munkáspárt jelentõs bázisra tett szert, korábbi elszigeteltségéhez képest. A nemzeti szocializmus országos zászlóbontására is hamarosan sor került, mikor is Meskó Zoltán kilépve a kormányzó Egységes Pártból megalakította a Magyar Nemzeti Szocialista Földmûves és Munkáspártot. Ez a párt már egyenes ági elõdje a késõbbi nyilas mozgalomnak.

A kormánnyal szembeni bizalomvesztést Bethlen arra akarta felhasználni, hogy visszatérjen a kormányzatba, ám 1932 szeptemberében a lemondott Károlyi helyett Horthy váratlanul az eddigi hadügyminisztert, Gömbös Gyulát nevezte ki miniszterelnökké.

(c) Egyetemi Könyvtár, Szeged, 1998-2000.