|
|
|
A
szélsõjobb szorításában: a Teleki-kormány Teleki
Pállal nagy tekintélynek örvendõ, nemzetközileg
is ismert közéleti személyiség került a miniszterelnöki
bársonyszékbe. Olyan politikus, akirõl biztosan feltételezték,
hogy sem gyengeségból, sem tudatosan nem lesz szélsõséges
erõk zászlóvivõje. Társadalomfelfogósát
tekintve meggyõzõdéses konzervatív volt, aki
elutasította a diktatúra minden formáját. A
külföldi minták átvételével, a pártdiktatúrákkal
a tradíciókat, a kipróbált "õsi alkotmányt"
állította szembe. Azt a Szent István-i állameszmét,
amely szavai szerint - nem hódító, nem tör korlátlan
uralomra és túlmutat a koreszméken. Ugyanakkor Teleki
- származásán felülemelkedve - sokkal fogékonyabbnak
bizonyult a gondolkodás, a társadalom, az államberendezkedés
terén az 1930-as években Európa-szerte bekövetkezett
változások iránt. Az általa "megszûntnek"
tekintett és az egyén boldogságát középpontba
helyezõ liberalizmus helyett a "kollektív társadalom"
megteremtését jelölte meg célnak. Szakítani
kívánt azzal a politikusi mentalitással, amely szinte
kizárólag a parlamenti munkára koncentrált.
Egy szélesebb és döntõen vallásos alapokon
nyugvó társadalomszervezõ munkába kezdett. Ebbe
beletartozott a korporativizmus keresztényszocialista értelmezése
éppúgy, mint a cserkészet, a különbözõ
katolikus egyesületek támogatása, vagy a Táj-
és Népkutató Központ felállítása.
Felismerte a szociális kérdés fontosságát.
A szélsõjobboldal is jórészt azzal tudott tömegeket
felsorakoztatni maga mögé, hogy demagógiától
sem mentesen minduntalan hangsúlyozta: nagyobb figyelmet kíván
fordítani a munkás- és paraszti rétegek életkörülményeire.
Bethlennel ellentétben még egy korlátozott földreform
tervével is meg tudott barátkozni. Igaz viszont, hogy bizonyos
fokig nyitott volt a parlament jelentõségét csökkentõ
"koreszmék" iránt és könnyebben elfogadta az egyéni
szabadságjogok szûkítésének lehetõségét
is. A zsidókérdés állami diszkrimináción
alapuló "megoldása" például elvi síkon
sem állt távol tõle. Telekivel tehát egyértelmûen
a hazai konzervativizmus egy másik antiliberális, viszont
a megváltozott körülményekhez jobban igazodó
és szociálisan érzékenyebb irányzata
került fölénybe. Teleki
belpolitikai szempontból talán még nehezebb körülmények
között vette át a kormányrudat, mintha 1938 novemberében
tette volna meg ugyanezt. Mozgásterét saját maga szûkítette
tovább azzal, hogy nem fogadta vissza a disszidenseket a kormánypártba
és más ellenzéki erõre sem kívánt
közvetlenül támaszkodni. Elmaradt a látványos
szakítás a volt miniszterelnökkel és az általa
képviselt politikával. Ebben a várható német
ellenkezésen túl szerepet játszott az is, hogy Teleki
mindenképp meg akarta akadályozni egy újabb erõs
szélsõjobboldali párt létrejöttét
Imrédy vezetésével. Mindezek következtében
az új kormányfõ pozíciója igencsak ingatag
alapokon nyugodott, amit nemzetközi téren próbált
ellensúlyozni. Több, a németek számára
kedvezõ diplomáciai lépést tett és ettõl
nem elválasztható módon 1939 márciusában
önálló akcióval, de a németek beleegyezésével
elfoglalta Kárpátalját. Imrédyt azonban ezzel
együtt is csak fokozatosan, súlyos kompromisszumok és
engedmények árán tudta semlegesíteni. Mindenekelõtt
átvette elõdje összes miniszterét. A Magyar Élet
Mozgalom ellen nem mert nyíltan fellépni, ehelyett lényegileg
beolvasztotta a kormánypártba, amely felvette a Magyar Élet
Pártja nevet. Az új pártelnök, Vay László
is közelebb állt Imrédyhez, mint a miniszterelnökhöz.
A MÉM ettõl kezdve mind jelentéktelenebbé vált.
Márciusban sor került a honvédelmi törvény
kihirdetésére. Teleki a polgár tábor meglepetésére
vállalta a második zsidótörvény-javaslat
parlamenti keresztülvitelét. Pedig az - beleszólva az
átkeresztelés kérdésébe - súlyosan
sértette a keresztény egyházak jogait is Az egyházfõk
és számos konzervatív politikus együttes fellépésének
eredményeképpen a felsõház jelentõs változtatásokat
eszközölt a törvényjavaslaton, ám éppen
Teleki határozott ellenállása miatt enyhítõ
módosításaik többségét az egyeztetõ
tárgyalásokon visszavonták. A javaslat így -
az eredeti szigorú rendelkezéseket megtartva, mint az 1939.
évi IV tc. került be a Törvénytárba. A miniszterelnök
az elõzõ kormány másik örökségével,
a földkérdéssel kapcsolatban távolról sem
mutatott ilyen határozottságot. Teleki
számos lépése jelezte, hogy valójában
nem kíván Imrédy nyomdokain haladni. Keresztes-Fischer
Ferenc belügyminiszter még februárban betiltotta a Nemzetiszocialista
Pártot. Ám ennek hatékonyságát csökkentette,
hogy a választások hírére az rendkívül
gyorsan - március 8-án - Nyilaskeresztes Párt néven
újjáalakult. Április 13-án megjelent a Volksbund
alapszabályzata. Ez a korábbi várakozásokkal
szemben csak egy kultúregyesület mûködésére
adott engedélyt. Miután
Telekinek sikerült kül- és belpolitikai téren valamelyest
stabilizálnia a helyzetét, Horthyval feloszlattatta a képviselõházat
és május végére kiírták az országgyûlési
választásokat. Korábban a közigazgatási
apparátus többnyire meghatározó befolyással
bírt a képviselõház összetételére.
Most viszont korlátozta a lehetõségeket a titkos választójog.
Azt persze szinte mindenki biztosra vette, hogy a kormánypártnak
így is sikerül visszaszereznie az elveszített többségét,
nyitottnak tûnt azonban a várható gyõzelem mértéke.
A választások további tétje az volt, hogy az
elmúlt évek politikai fejleményei hatásaként
milyen átrendezõdés fog bekövetkezni az ellenzéken
belül. A választások
a kormánypárt elsöprõ fölényét
hozták. Mandátumaik száma az 1935-ös 171-ró1
a pótválasztások után 187-re növekedett,
ami kényelmes, több mint kétharmados többséget
jelentett. A növekedés viszont csak számszerûen
volt jelentõs, mivel idõközben - a választójogi
törvény miatt a megszerezhetõ helyek száma is
emelkedett, 245-ró1 260-ra. A sikerben a különbözõ
jogi-technikai manipulációk jelentõs szerepet játszottak.
Kedvezõ volt a kormánypárt számára a
választójogosultak számának csökkentése
az 1938. évi XIX. tc. révén. A választókerületi
beosztás visszásságai továbbra is fennmaradtak,
sõt, vidéken, ahol a legtöbb mandátumot lehetett
remélni, plurális rendszert vezettek be. Ily módon
a választópolgárok voksa duplán számítódott
azáltal, hogy kétszer külön listára és
külön egyéni jelöltekre - szavazhattak. Az újdonságot
és a korábbiakhoz képest a legnagyobb elõnyt
az jelentette, hogy az ellenzéket egyik gyenge pontjukon, anyagi
téren késztették erõs versenyre. A jelöltállítás
ugyanis sok pénzbe, a körülményektõl függõen
személyenként 200, illetve 4500 pengõbe került.
Kétségtelenül túlzás volna azonban az elsöprõ
sikert kizárólag ezekre a tényezõkre visszavezetni.
A korábbinál élesebb versenyt mutatja, hogy az egyhangúan,
azaz versenytárs nélkül elnyert 14 mandátum minden
addiginál kevesebb volt. A választás megmutatta, hogy
a kormány fõleg a társadalom felsõ és
középsõ rétegeiben erõs bázissal
rendelkezik. A korábbi évek szociálpolitikai örvényei,
valamint a revíziós sikerek is megtették a maguk hatását.
A választások következtében még nagyobb
hangsúlyt kapott a kormánypárt jobbratolódásának
folyamata. 1935-höz képest a képviselõk nagyobbik
része kicserélõdött. Ezzel párhuzamosan
már csak néhány képviselõ vallotta magát
nyíltan konzervatívnak, a hajdani bethleni tábor pedig
végleg eltûnt. A megmaradt gömbösisták egyfajta
"jobbközépre" kerültek, a MÉP szélsõjobboldalát
immár Imrédy Béla és közvetlen hívei
alkották. Imrédy ugyan a párt egészén
belül is nagy népszerûségnek örvendett, arra
viszont a választások után sem volt elég ereje,
hogy Telekit megbuktassa. A választások
nagy vesztese a baloldal és a konzervatív tábor lett.
A nyilasok által felkorbácsolt és a szociális
demagógia uralta közhangulatban a pártonkívüliként
induló konzervatívok sorra kiestek. Bethlen ennek kapcsán
keserûen jegyezte meg: "Ma nemzeti próféta csak az ...
aki a nemzeti érdek szent nevében zsidót früstököl,
grófot ebédel, és lefekvés elõtt minden
földet és vagyont szétoszt, ami nem az övé".
Látványos
és kevéssé várt bukás volt a Kisgazdapárté.
Õk - a titkos szavazásban reménykedve - 88 egyéni
jelöltet és 25 listát állítottak csatasorba,
ami azt jelentette, hogy a megszerezhetõ helyek többségében
indultak. Ehhez képest csak 14 képviselõjük foglalhatott
helyet az új parlamentben. Átmenetileg válságba
került a szociáldemokrata munkásmozgalom is. Az 1939-ben
elért 5 képviselõi hely részben a megváltozott
külsõ körülményeknek, részben pedig
a pártpolitika hiányosságainak volt köszönhetõ.
Viszonylag a legjobban
a polgári liberálisok tartották magukat. Igaz a Vázsonyi-féle
irányzat a zsidótörvények elleni tiltakozásul
nem indult, viszont a Rassay vezette Polgári Szabadság Párt
5 mandátumot szerezve lényegében megõrizte korábbi
pozícióit. A választás
a nyilas mozgalom nagy sikerét hozta. A különbözõ
nemzetiszocialista pártok összesen 49 helyet biztosítottak
maguknak az új képviselõházban. Ezzel immár
a parlamentben is a kormányzat legerõsebb ellenzékévé
váltak és súlyukat növelte, hogy a kormánypárt
soraiból is többen szimpatizáltak velük. A rájuk
leadott mintegy 900 ezer szavazat többféle tényezõ
egymást erõsítõ hatásával magyarázható.
Mindenekelõtt kedvezõnek tûntek a nemzetközi élet
fejleményei: sokan hitték idehaza azt, hogy a sikert sikerre
halmozó Hitler elõbb-utóbb hatalomra fogja juttatni
magyarországi elvbarátait. A nyilasok tudatosan erõsítették
ezeket a feltételezéseket. Szóbeszéd tárgya
volt az a pénzbeli támogatás is, amelyet a náci
párt biztosított a számukra. Agresszív antiszemitizmusuk,
németbarátságuk egyes középosztályi
körök, harsány szociális demagógiájuk
pedig bizonyos szegényparaszti és munkásrétegek
számára bizonyult vonzónak. Utóbbihoz kapcsolódva
sikerült megnyerniük a szociáldemokrácia által
nem, vagy csak alig érintett munkásokat, valamint - fõleg
Észak-Dunántúlon - a kereszténypárti
politikából kiábrándult szavazók tömegeit.
Végül további adalékot jelentett a sikerhez, hogy
jóllehet a nemzetiszocialista táboron belül nem sikerült
felszámolni a belsõ megosztottságot, az egyes pártok
a választásokon nem rivalizáltak egymással. A korszak
utolsó választása nyomán összeült
képviselõház politikai összetétele jól
tükrözte mindazon külsõ és belsõ folyamatokat,
amelyek az 1930-as években zajlottak le Magyarországon és
Európában. A társadalmi átalakulás és
hatásaként a parlamentben is érzékelhetõ
jobbratolódás jelentõs mértékben megnehezítette
a választásokon különben gyõztes Teleki azon
szándékát, hogy hosszabb távlatokra vonatkozó
politikájához a társadalom mértékadó
és közvéleményformáló csoportjainak
támogatását biztosítsa. A miniszterelnöknek
politikája alakításakor bizonyos fokig tekintettel
kellett lennie az ellenzék állásfoglalásaira
is. Ebbó1 a szempontból a legkevesebb gond a baloldallal volt.
Az 1939. májusi választások következményeképp
csekély parlamenti erõt képviseltek. Ráadásul
számos külpolitikai kérdésben vallott felfogásuk
sem állt távol a miniszterelnökétõl. Komolyabb
veszély inkább a másik oldalról fenyegetett.
A német gyõzelmek a szélsõjobboldal elõzetes
várakozásait igazolták és sokan vélték
úgy, hogy a nemzetközi fejlemények a már eddig
is komoly pozíciókkal rendelkezõ szélsõjobboldalnak
kedveznek. Teleki tisztában volt a társadalmi erõviszonyok
kedvezõtlen alakulásával, ezért megpróbálta
kihasználni, hogy a konzervatív tábor politikai befolyása
Horthy révén és különbözõ informális
csatornákon keresztül
lényegesen nagyobb volt annál, mint ami például
a parlament összetételébõl következett. Arra
épített, hogy az adott intézményszerkezet eredendõen
a kormány és a miniszterelnöki poszt túlsúlyára
épül, ami a körülmények alakulásától
függõen fokozható. Szeptember 2-án a kormány
az európai háborús helyzetre hivatkozva a honvédelmi
törvény alapján életbe léptette a kivételes
hatalommal összefüggõ intézkedéseket. Bevezették
az elõzetes sajtócenzúrát. Megtiltották
új egyesületek alakítását, a meglévõket
fokozottan ellenõrizték. A közrend és közbiztonság
védelmére hivatkozva megnövelték a rendõrség
hatalmát. A kormánynak lehetõsége nyílt
arra, hogy egyes, számára különösen fontos
törvényjavaslatokat a parlamentben - az érdemi munka
kikapcsolásával - sürgõsségi eljárással
tárgyaltasson. Ilyen körülmények között
az ellenzéki pártok mûködése még
szûkebb keretek közé szorult. Új párt létrehozására,
kiépítésére pedig úgyszólván
semmi esély sem volt. Gyakorlatilag illegális szerepre és
vegetálásra kényszerült
a Nemzeti Parasztpárt is. Ugyanakkor Teleki szívós
taktikával több, a szélsõjobbhoz tartozó
kormánytagtól is megszabadult: Kunder Antal ipar-, és
kereskedelemügyi, Tasnádi Nagy András igazságügy-miniszter
helyét Varga József és Radocsay László
foglalta el. Jaross Andor felvidéki ügyek tárcanélküli
miniszteri posztját is megszüntették. A kormányfõ
pozícióját erõsítette, hogy a nyilas
mozgalom fellendülése 1940 elsõ felében megtorpant
és ennek okát nemcsak a korlátozó intézkedésekben
lehet megtalálni. Az augusztusi német-szovjet paktum megzavarta
az antibolsevizmust és "feltétlen" németbarátságot
egyszerre hirdetõ hazai szélsõjobboldali erõket.
Teleki az 1939 novemberében kitört szovjet-finn háborúban
angol közremûködéssel és a magyar politikai
vezetõréteg túlnyomó többségének
támogatásával állhatott ki a finnek mellett.
Miközben Európa majd minden országa hadban állt,
Magyarországon folytatódott a gazdasági konjunktúra,
a lakosság valamelyest még mindig növekvõ életszínvonala
jelentõs mértékben korlátozta a szociális
demagógia vonzerejét. A nyilasok ráadásul taktikai
hibát is elkövettek. A németek kegyeinek elnyeréséért
két képviselõjük törvényjavaslatot
terjesztett be, amely a nemzetiségi kérdés általános
rendezését sürgette, méghozzá a Volksbund
követelései alapján. A kísérlet azonban
fordítva sült el. A törvényjavaslatot a hazai közvélemény
elítélte, Hitler pedig jelezte, hogy õ csak a német
kisebbség számára kíván kivételes
jogokat. Az
erejükbõl valamelyest vesztett nyilas támadásokon
túl Telekinek másféle veszélyekkel is szembe
kellett néznie: a katonatisztek fokozódó politikai
aktivitásával. A szélsõjobboldal propagandája
nem maradt hatástalan az idõnként egzisztenciális
gondokkal küzdõ tisztikarra, különösen a Gömbös
alatt elõtérbe került fiatalabb generációra.
Egyre több tábornok pedig "tisztán" katonapolitikai megfontolásokra
hivatkozva bírálta a kormányt. Részben a német
hadsereg képességeitõl eltelve, részben a retorzióra
hivatkozva erõteljesebb német orientációt vártak.
Kizártnak tartották, hogy Magyarország revíziós
szándékai fenntartása mellett kimaradhat egy európai
méretû háborúból, ezért állandóan
sürgették, hogy az ország erõforrásait
teljesen állítsák a hadsereg szolgálatába.
Érvelésüknek volt valóságtartalma. Hiába
sikerült a gyõri program katonai részét 1940 közepére
megvalósítani, a hadsereg technikai felszereltsége
továbbra is rendkívül alacsony szinten állt. Egy
ország politikai súlyát pedig hadseregének értéke
is befolyásolja. Darányitól kezdõdõen
állandó gond volt a politikai szempontból megbízható
és erélyes hadseregvezetõk biztosítása.
Eredetileg a konzervatív körök bizalmából
került 1938 õszén a vezérkari fõnöki
posztra Werth Henrik. Vezérkari fõnöksége alatt
azonban még jobban felgyorsult a jobbratolódás folyamata.
Mivel a német gyõzelmek 1940 tavaszán õt látszottak
igazolni, élvezte Horthy támogatását. Horthy
kizárta Werth leváltását, a tisztikar hangulatát
pedig végképp nem lehetett egyik napról a másikra
megváltoztatni. Így a miniszterelnöknek mindig számolnia
kellett a katonai vezetés felöl érkezõ politikai
nyomással. A kormányzat
helyzetét tovább nehezítette, hogy mind kevésbé
számíthatott a nagypolgárságra és az
arisztokráciára. Elõbbi számos képviselõjének
zsidó származása miatt állt éles támadások
kereszttüzében. Az arisztokráciára pedig több
oldalról is, mint az agrármodernizáció legfõbb
akadályára, csak vagyoni-politikai kiváltságai
védelmét szem elõtt tartó osztályra tekintettek.
Valamivel nagyobb segítséget jelentettek a harmadik hagyományos
erõként számon tartott egyházak. Különösen
a katolicizmuson belül elindult belsõ megújulás
eredményeképpen az 1940-es évek elején már
számos befolyásos társadalmi szervezet mûködött,
amelyek fékezni tudták a szélsõjobb térnyerését.
Közülük a legnagyobb hírnévre a Katolikus Agrárifjúsági
Legényegyletek Országos Testülete - ismertebb nevén
a KALOT - tett szert. Továbbra is megosztott volt a középosztály.
Egyesek a 6 és 12%-os kvótával megoldottnak vélték
a zsidókérdést és számos szervezet, mint
a Törzsökös Magyarok Egyesülete már az asszimiláns
németség felöl fenyegetõ veszélyt látta
nagyobbnak. Az egzisztenciális gondokat mégsem elsõsorban
a zsidótörvények, hanem a terület-visszacsatolások
szüntették meg, amelyek együtt jártak az álláslehetõségek
megnövekedésével. A jobboldali eszmékre fogékony
középosztályi csoportok azonban gondot okoztak a miniszterelnöknek
azzal, hogy a tradicionális vezetõ erõk végérvényes
kiszorítását követelték a közéletbõl
és a külpolitikát kizárólag a revízió
szemüvegén keresztül tudták csak nézni. A kormányzat
és a társadalom viszonyát több más tényezõ
is befolyásolta. A háború kitörése után
a honvédelmi törvény alapján korlátozták
a munkaerõ-mozgást, számos gyárat hadiüzemmé
nyilvánítottak, élükre üzemi katonai parancsnokot
állítva és felfüggesztették a korábbi
szociálpolitikai intézkedések egy részét.
A lakosság hangulatát, magatartását azonban
döntõen az 1938-tót érezhetõ nagyarányú
gazdasági fellendülés határozta meg. A német
piac szinte korlátlanul vette fel a fõbb magyar mezõgazdasági
termékeket. A katonai megrendelésekkel összefüggésben
háborús ipari konjunktúra bontakozott ki. A termelés
folyamatosságát egyelõre számottevõ nyersanyaghiány
sem zavarta. Magyarország semleges ország lévén
elvileg bárkivel kereskedhetett. Teljesen megszûnt a mezõgazdasági
és az ipari munkanélküliség, a munkásság
reálbérei még 1940-ben is emelkedtek, az inflációt
pedig sikerült alacsony szinten tartani. Mindezek jelentõs mértékben
tompították a feszültséget a parasztság
és a munkásság soraiban. Teleki a szociális
reformok folytatásával tudatosan törekedett erre. 1940-ben
létrehozták az Országos Nép- és Családvédelmi
Alapot (ONCSA). A korszak talán legsikeresebb lakásépítési
akciója révén 1940-44 között 12 ezer lakást
építettek, elsõsorban sokgyermekes családok
számára. A miniszterelnök rászánta magát
a földkérdés rendezésére is. Elfogadtatta
az országgyûléssel a kishaszonbérleti törvényt.
(1940. évi IV tc.) Ez 10 év alatt 1.5 millió hold föld
felosztását tervezte kishaszonbérletek és házhelyek
formájában. A tervezet jelentõsen elmaradt ugyan attól,
amit számos neves agrárszakember kívánatosnak
tartott, ám több volt annál, mint amit a sokat emlegetett
Nagyatádi-reform során igénybe vettek. Az 1930-as évektõl
az iskolázottság emelése a politika egyik fontos kérdésévé
vált. A továbbtanulási lehetõségek bõvülésének
hatásaként a népi származású egyetemi
és fõiskolai hallgatók aránya 1939-ben megközelítette
a 20%-ot. A Teleki-kormány a nyolcosztályos népiskola
kötelezõvé tételével tovább demonstrálta
reformszándékát. A Turul Szövetség kezdeményezésére
1940. február 1-jén megnyílt a Bólyai Kollégium,
amely a szegényebb, parasztszármazású diákok
támogatását tûzte ki célul. A háború
a mindennapokban egyelõre alig éreztette hatását.
Igaz a kormány bevezette bizonyos árufélékre
a jegyrendszert, sõt, megjelent az üzletekben a csökkentett
liszttartalmú népkenyér, mégis sikerült
biztosítani a közellátás zavartalanságát.
A területvisszacsatolások nem igényeltek nagyobb katonai
erõfeszítéseket, az ország nem állt hadban
senkivel. Így a lakosság a háború pusztításait
sem érzékelte közelrõl. Sokan nem gondolták
végig azt a lehetõséget, hogy a németbarátságnak
késõbb súlyos ára lesz, ennélfogva a
közvélemény csak bizonyos mértékig támogatta
Teleki törekvését a háborúból való
kimaradásra. Sajátos
problémát jelentettek, az akkor még diplomáciai
sikerként számon tartott visszacsatolások
is. Az Észak-Erdéllyel visszacsatolt országrész
lakosságának 52%-a volt magyar. Az 1910-es 1,66 milliós
erdélyi magyarság lélekszáma 1930-ra 1,48 millióra
csökkent, majd 1941-ben 1,7 millióra ugrott. A korabeli román
statisztikák ettõl lényegesen eltérnek. A különbség
oka nagyrészt hasonló, mint a Felvidék esetében.
Észak-Erdélyben magyar számítások szerint
több mint 1 milliós román, Dél-Erdélyben
pedig 400 ezres magyar népesség maradt. A kisebbségekkel
szembeni bánásmód a továbbiakban a két
ország viszonyának egyik feszültségforrásává
vált. A Teleki-kormány
lendülettel, de számos tapasztalat birtokában, elõrelátással
fogott hozzá a frissen szerzett területeken a politikai és
társadalmi viszonyok átalakításához.
Ügyeltek arra, hogy a helyi ügyek intézése és
a pártpolitikai szempontok ne fonódjanak össze olyan
mértékben, mint a Felvidéken. Létrejött
ugyan decemberben kormánytámogató programmal az Erdélyi
Párt, ám fõ feladatának nem az országos
küzdelmekbe való beleszólást, hanem a speciális
erdélyi érdekek képviseletét tartotta. Emellett
a visszakerült területek értelmisége más,
liberálisabb szellemiséget képviselt, mint a trianoni
országé, az "öntevékeny" egyesületi életnek
is sokkal gazdagabb tradíciói voltak. Teleki nem véletlenül
hangsúlyozta, hogy "az erdélyiek kormányozzák
önmagukat". Az anyaországból érkezett tisztviselõk
magatartása ugyan számos gondot okozott, mégsem került
sor nemzethûségi igazoló eljárásokra és
óvatosabban jártak el a korábbi földreform revíziója
kapcsán is. Növelte a nehézségeket, hogy Erdélynek
a gazdaságilag elmaradottabb, szegényebb fele került
vissza. Ezt szociális segélyakciók szervezésével,
infrastrukturális beruházásokkal, a helyi magyar kulturális
intézmények erõn felüli támogatásával
igyekeztek ellensúlyozni. A "kívülmaradás"
politikájának kudarca A revíziós
téren kapott segítség a hazai közvélemény
túlnyomó részében még jobban megerõsítette
a német orientáció elõnyeit. Sokan abban reménykedtek,
hogy kellõen lojális magatartás esetén meg lehet
szerezni Hitler támogatását Dél-Erdély
ügyében. A konzervatív tábor és a baloldal
érvelését, hogy ezek a területek "járnak"
Magyarországnak és nem tartozunk hálával értük
senkinek, az események cáfolni látszottak. Teleki viszont
elégedetlen volt a területszerzés módjával,
világosan látva, hogy a második bécsi döntés
komoly következményekkel fog járni. Az õsz folyamán,
jórészt német követelésre olyan bel- és
külpolitikai lépésekre került sor, amelyek egybecsengtek
a hazai szélsõjobboldal követeléseivel. A magyar
kormány Bécsben kötelezte magát, hogy biztosítja
a népcsoportautonómiát a német kisebbség
számára. Az elért siker hatásaként október
végétõl a Volksbund monopolhelyzetbe került a
magyarországi németség szervezése terén.
Szeptemberben Szálasi amnesztiában részesült és
kiszabadulása után vezetésével újból
létrejött a nyilas pártok egysége. Tovább
erõsítette híveit, hogy hatályon kívül
helyezték a híres 3400-as rendeletet, amely megtiltotta a
közalkalmazottaknak, hogy rendszerellenes mozgalomban részt
vegyenek. A kedvezõ körülményeket kihasználva
Imrédy Béla 16 képviselõtársával
kilépett a kormánypártból és az "úri"
szélsõjobb immár sokadik zászlóbontásaként
megalapították a Magyar Megújulás Pártját
(MMP). A nemzetiszocialista tábor októberben nagyszabású
bányászsztrájkot szervezett. A sztrájkban, amely
a korszak egyik legnagyobb ilyen jellegû megmozdulása volt,
30 ezer ember vett részt, az erõdemonstráció
azonban nem hozta meg a kívánt hatást. A MÉP-képviselõk
többsége nem követte Imrédyt, a kormány gyakorlatilag
megbuktathatatlan lett azzal, hogy a visszacsatolt területekrõl
behívott képviselõk - a Felvidékrõl és
Kárpátaljáról összesen 38, Erdélybõl
pedig 51 - szinte kivétel nélkül a kormányt támogatták.
Teleki megbuktatása szempontjából kevés jelentõsége
volt, hogy a jobboldali ellenzék 70 vagy 50 mandátummal rendelkezik.
Német segítségben sem reménykedhettek. Teleki
a németek diplomáciaia és gazdasági igényeit
igyekezett kielégíteni. Ilyen körülmények
között a náci vezetés nem látta indokoltnak,
hogy közvetlen beavatkozással juttassa hatalomra a magyar szélsõjobboldalt.
Jól látták, hogy a nyilasok nem rendelkeznek kormányzóképes
vezetõi garnitúrával, és ami a legfontosabb,
egy bizonytalan kimenetelû hatalomátvételi kísérlettel
nem kívánták kockáztatni a térség
nyugalmát. Nem csekély megdöbbenést keltett idehaza,
hogy Romániában Antonescu marsall német beleegyezéssel
véresen leszámolt a Vasgárdával. Telekinek tehát
sikerült kivédenie a szélsõjobboldal rohamát,
sõt további imrédysta minisztertõl is megszabadult.
Teleki Mihályt Bánffy Dániel váltotta fel a
földmûvelésügy élén. Igaz, az ár
sem volt csekély. A kormányfõ belpolitikai engedményként
megkezdte az újabb zsidótörvény-javaslat elõkészítését
és egy, a korporációs rendszer fokozottabb adaptációjára
épülõ alkotmányreform kidolgozását.
a politikailag egyértelmû helyzet megteremtése volt
a célja. A belpolitikailag
stabilnak látszó helyzetet ezúttal a külpolitikai
gondok árnyékolták be. A német nyomás
olyan erõteljes volt, hogy Teleki minden manõverezési
lehetõsége megszûnt. Teleki nem bírta el azt
a felelõsséget, amellyel politikája kudarcát
elismerve szembe kellett néznie. Április 3-án, hajnalban
elkövetett öngyilkossága az államférfiúi
felelõsség sajátos megnyilvánulása volt.
(c) Egyetemi Könyvtár, Szeged, 1998-2000.