Kormányok
A Teleki-kormány belpolitikája
Címlap

A szélsõjobb szorításában: a Teleki-kormány

Teleki Pállal nagy tekintélynek örvendõ, nemzetközileg is ismert közéleti személyiség került a miniszterelnöki bársonyszékbe. Olyan politikus, akirõl biztosan feltételezték, hogy sem gyengeségból, sem tudatosan nem lesz szélsõséges erõk zászlóvivõje. Társadalomfelfogósát tekintve meggyõzõdéses konzervatív volt, aki elutasította a diktatúra minden formáját. A külföldi minták átvételével, a pártdiktatúrákkal a tradíciókat, a kipróbált "õsi alkotmányt" állította szembe. Azt a Szent István-i állameszmét, amely szavai szerint - nem hódító, nem tör korlátlan uralomra és túlmutat a koreszméken. Ugyanakkor Teleki - származásán felülemelkedve - sokkal fogékonyabbnak bizonyult a gondolkodás, a társadalom, az államberendezkedés terén az 1930-as években Európa-szerte bekövetkezett változások iránt. Az általa "megszûntnek" tekintett és az egyén boldogságát középpontba helyezõ liberalizmus helyett a "kollektív társadalom" megteremtését jelölte meg célnak. Szakítani kívánt azzal a politikusi mentalitással, amely szinte kizárólag a parlamenti munkára koncentrált. Egy szélesebb és döntõen vallásos alapokon nyugvó társadalomszervezõ munkába kezdett. Ebbe beletartozott a korporativizmus keresztényszocialista értelmezése éppúgy, mint a cserkészet, a különbözõ katolikus egyesületek támogatása, vagy a Táj- és Népkutató Központ felállítása. Felismerte a szociális kérdés fontosságát. A szélsõjobboldal is jórészt azzal tudott tömegeket felsorakoztatni maga mögé, hogy demagógiától sem mentesen minduntalan hangsúlyozta: nagyobb figyelmet kíván fordítani a munkás- és paraszti rétegek életkörülményeire. Bethlennel ellentétben még egy korlátozott földreform tervével is meg tudott barátkozni. Igaz viszont, hogy bizonyos fokig nyitott volt a parlament jelentõségét csökkentõ "koreszmék" iránt és könnyebben elfogadta az egyéni szabadságjogok szûkítésének lehetõségét is. A zsidókérdés állami diszkrimináción alapuló "megoldása" például elvi síkon sem állt távol tõle. Telekivel tehát egyértelmûen a hazai konzervativizmus egy másik antiliberális, viszont a megváltozott körülményekhez jobban igazodó és szociálisan érzékenyebb irányzata került fölénybe.

Teleki belpolitikai szempontból talán még nehezebb körülmények között vette át a kormányrudat, mintha 1938 novemberében tette volna meg ugyanezt. Mozgásterét saját maga szûkítette tovább azzal, hogy nem fogadta vissza a disszidenseket a kormánypártba és más ellenzéki erõre sem kívánt közvetlenül támaszkodni. Elmaradt a látványos szakítás a volt miniszterelnökkel és az általa képviselt politikával. Ebben a várható német ellenkezésen túl szerepet játszott az is, hogy Teleki mindenképp meg akarta akadályozni egy újabb erõs szélsõjobboldali párt létrejöttét Imrédy vezetésével. Mindezek következtében az új kormányfõ pozíciója igencsak ingatag alapokon nyugodott, amit nemzetközi téren próbált ellensúlyozni. Több, a németek számára kedvezõ diplomáciai lépést tett és ettõl nem elválasztható módon 1939 márciusában önálló akcióval, de a németek beleegyezésével elfoglalta Kárpátalját. Imrédyt azonban ezzel együtt is csak fokozatosan, súlyos kompromisszumok és engedmények árán tudta semlegesíteni. Mindenekelõtt átvette elõdje összes miniszterét. A Magyar Élet Mozgalom ellen nem mert nyíltan fellépni, ehelyett lényegileg beolvasztotta a kormánypártba, amely felvette a Magyar Élet Pártja nevet. Az új pártelnök, Vay László is közelebb állt Imrédyhez, mint a miniszterelnökhöz. A MÉM ettõl kezdve mind jelentéktelenebbé vált. Márciusban sor került a honvédelmi törvény kihirdetésére. Teleki a polgár tábor meglepetésére vállalta a második zsidótörvény-javaslat parlamenti keresztülvitelét. Pedig az - beleszólva az átkeresztelés kérdésébe - súlyosan sértette a keresztény egyházak jogait is Az egyházfõk és számos konzervatív politikus együttes fellépésének eredményeképpen a felsõház jelentõs változtatásokat eszközölt a törvényjavaslaton, ám éppen Teleki határozott ellenállása miatt enyhítõ módosításaik többségét az egyeztetõ tárgyalásokon visszavonták. A javaslat így - az eredeti szigorú rendelkezéseket megtartva, mint az 1939. évi IV tc. került be a Törvénytárba. A miniszterelnök az elõzõ kormány másik örökségével, a földkérdéssel kapcsolatban távolról sem mutatott ilyen határozottságot.

Teleki számos lépése jelezte, hogy valójában nem kíván Imrédy nyomdokain haladni. Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter még februárban betiltotta a Nemzetiszocialista Pártot. Ám ennek hatékonyságát csökkentette, hogy a választások hírére az rendkívül gyorsan - március 8-án - Nyilaskeresztes Párt néven újjáalakult. Április 13-án megjelent a Volksbund alapszabályzata. Ez a korábbi várakozásokkal szemben csak egy kultúregyesület mûködésére adott engedélyt. Miután Telekinek sikerült kül- és belpolitikai téren valamelyest stabilizálnia a helyzetét, Horthyval feloszlattatta a képviselõházat és május végére kiírták az országgyûlési választásokat. Korábban a közigazgatási apparátus többnyire meghatározó befolyással bírt a képviselõház összetételére. Most viszont korlátozta a lehetõségeket a titkos választójog. Azt persze szinte mindenki biztosra vette, hogy a kormánypártnak így is sikerül visszaszereznie az elveszített többségét, nyitottnak tûnt azonban a várható gyõzelem mértéke. A választások további tétje az volt, hogy az elmúlt évek politikai fejleményei hatásaként milyen átrendezõdés fog bekövetkezni az ellenzéken belül.

A választások a kormánypárt elsöprõ fölényét hozták. Mandátumaik száma az 1935-ös 171-ró1 a pótválasztások után 187-re növekedett, ami kényelmes, több mint kétharmados többséget jelentett. A növekedés viszont csak számszerûen volt jelentõs, mivel idõközben - a választójogi törvény miatt a megszerezhetõ helyek száma is emelkedett, 245-ró1 260-ra. A sikerben a különbözõ jogi-technikai manipulációk jelentõs szerepet játszottak. Kedvezõ volt a kormánypárt számára a választójogosultak számának csökkentése az 1938. évi XIX. tc. révén. A választókerületi beosztás visszásságai továbbra is fennmaradtak, sõt, vidéken, ahol a legtöbb mandátumot lehetett remélni, plurális rendszert vezettek be. Ily módon a választópolgárok voksa duplán számítódott azáltal, hogy kétszer külön listára és külön egyéni jelöltekre - szavazhattak. Az újdonságot és a korábbiakhoz képest a legnagyobb elõnyt az jelentette, hogy az ellenzéket egyik gyenge pontjukon, anyagi téren késztették erõs versenyre. A jelöltállítás ugyanis sok pénzbe, a körülményektõl függõen személyenként 200, illetve 4500 pengõbe került. Kétségtelenül túlzás volna azonban az elsöprõ sikert kizárólag ezekre a tényezõkre visszavezetni. A korábbinál élesebb versenyt mutatja, hogy az egyhangúan, azaz versenytárs nélkül elnyert 14 mandátum minden addiginál kevesebb volt. A választás megmutatta, hogy a kormány fõleg a társadalom felsõ és középsõ rétegeiben erõs bázissal rendelkezik. A korábbi évek szociálpolitikai örvényei, valamint a revíziós sikerek is megtették a maguk hatását. A választások következtében még nagyobb hangsúlyt kapott a kormánypárt jobbratolódásának folyamata. 1935-höz képest a képviselõk nagyobbik része kicserélõdött. Ezzel párhuzamosan már csak néhány képviselõ vallotta magát nyíltan konzervatívnak, a hajdani bethleni tábor pedig végleg eltûnt. A megmaradt gömbösisták egyfajta "jobbközépre" kerültek, a MÉP szélsõjobboldalát immár Imrédy Béla és közvetlen hívei alkották. Imrédy ugyan a párt egészén belül is nagy népszerûségnek örvendett, arra viszont a választások után sem volt elég ereje, hogy Telekit megbuktassa.

A választások nagy vesztese a baloldal és a konzervatív tábor lett. A nyilasok által felkorbácsolt és a szociális demagógia uralta közhangulatban a pártonkívüliként induló konzervatívok sorra kiestek. Bethlen ennek kapcsán keserûen jegyezte meg: "Ma nemzeti próféta csak az ... aki a nemzeti érdek szent nevében zsidót früstököl, grófot ebédel, és lefekvés elõtt minden földet és vagyont szétoszt, ami nem az övé".

Látványos és kevéssé várt bukás volt a Kisgazdapárté. Õk - a titkos szavazásban reménykedve - 88 egyéni jelöltet és 25 listát állítottak csatasorba, ami azt jelentette, hogy a megszerezhetõ helyek többségében indultak. Ehhez képest csak 14 képviselõjük foglalhatott helyet az új parlamentben. Átmenetileg válságba került a szociáldemokrata munkásmozgalom is. Az 1939-ben elért 5 képviselõi hely részben a megváltozott külsõ körülményeknek, részben pedig a pártpolitika hiányosságainak volt köszönhetõ. Viszonylag a legjobban a polgári liberálisok tartották magukat. Igaz a Vázsonyi-féle irányzat a zsidótörvények elleni tiltakozásul nem indult, viszont a Rassay vezette Polgári Szabadság Párt 5 mandátumot szerezve lényegében megõrizte korábbi pozícióit.

A választás a nyilas mozgalom nagy sikerét hozta. A különbözõ nemzetiszocialista pártok összesen 49 helyet biztosítottak maguknak az új képviselõházban. Ezzel immár a parlamentben is a kormányzat legerõsebb ellenzékévé váltak és súlyukat növelte, hogy a kormánypárt soraiból is többen szimpatizáltak velük. A rájuk leadott mintegy 900 ezer szavazat többféle tényezõ egymást erõsítõ hatásával magyarázható. Mindenekelõtt kedvezõnek tûntek a nemzetközi élet fejleményei: sokan hitték idehaza azt, hogy a sikert sikerre halmozó Hitler elõbb-utóbb hatalomra fogja juttatni magyarországi elvbarátait. A nyilasok tudatosan erõsítették ezeket a feltételezéseket. Szóbeszéd tárgya volt az a pénzbeli támogatás is, amelyet a náci párt biztosított a számukra. Agresszív antiszemitizmusuk, németbarátságuk egyes középosztályi körök, harsány szociális demagógiájuk pedig bizonyos szegényparaszti és munkásrétegek számára bizonyult vonzónak. Utóbbihoz kapcsolódva sikerült megnyerniük a szociáldemokrácia által nem, vagy csak alig érintett munkásokat, valamint - fõleg Észak-Dunántúlon - a kereszténypárti politikából kiábrándult szavazók tömegeit. Végül további adalékot jelentett a sikerhez, hogy jóllehet a nemzetiszocialista táboron belül nem sikerült felszámolni a belsõ megosztottságot, az egyes pártok a választásokon nem rivalizáltak egymással.

A korszak utolsó választása nyomán összeült képviselõház politikai összetétele jól tükrözte mindazon külsõ és belsõ folyamatokat, amelyek az 1930-as években zajlottak le Magyarországon és Európában. A társadalmi átalakulás és hatásaként a parlamentben is érzékelhetõ jobbratolódás jelentõs mértékben megnehezítette a választásokon különben gyõztes Teleki azon szándékát, hogy hosszabb távlatokra vonatkozó politikájához a társadalom mértékadó és közvéleményformáló csoportjainak támogatását biztosítsa.

A miniszterelnöknek politikája alakításakor bizonyos fokig tekintettel kellett lennie az ellenzék állásfoglalásaira is. Ebbó1 a szempontból a legkevesebb gond a baloldallal volt. Az 1939. májusi választások következményeképp csekély parlamenti erõt képviseltek. Ráadásul számos külpolitikai kérdésben vallott felfogásuk sem állt távol a miniszterelnökétõl. Komolyabb veszély inkább a másik oldalról fenyegetett. A német gyõzelmek a szélsõjobboldal elõzetes várakozásait igazolták és sokan vélték úgy, hogy a nemzetközi fejlemények a már eddig is komoly pozíciókkal rendelkezõ szélsõjobboldalnak kedveznek. Teleki tisztában volt a társadalmi erõviszonyok kedvezõtlen alakulásával, ezért megpróbálta kihasználni, hogy a konzervatív tábor politikai befolyása Horthy révén és különbözõ informális csatornákon keresztül lényegesen nagyobb volt annál, mint ami például a parlament összetételébõl következett. Arra épített, hogy az adott intézményszerkezet eredendõen a kormány és a miniszterelnöki poszt túlsúlyára épül, ami a körülmények alakulásától függõen fokozható. Szeptember 2-án a kormány az európai háborús helyzetre hivatkozva a honvédelmi törvény alapján életbe léptette a kivételes hatalommal összefüggõ intézkedéseket. Bevezették az elõzetes sajtócenzúrát. Megtiltották új egyesületek alakítását, a meglévõket fokozottan ellenõrizték. A közrend és közbiztonság védelmére hivatkozva megnövelték a rendõrség hatalmát. A kormánynak lehetõsége nyílt arra, hogy egyes, számára különösen fontos törvényjavaslatokat a parlamentben - az érdemi munka kikapcsolásával - sürgõsségi eljárással tárgyaltasson. Ilyen körülmények között az ellenzéki pártok mûködése még szûkebb keretek közé szorult. Új párt létrehozására, kiépítésére pedig úgyszólván semmi esély sem volt. Gyakorlatilag illegális szerepre és vegetálásra kényszerült a Nemzeti Parasztpárt is. Ugyanakkor Teleki szívós taktikával több, a szélsõjobbhoz tartozó kormánytagtól is megszabadult: Kunder Antal ipar-, és kereskedelemügyi, Tasnádi Nagy András igazságügy-miniszter helyét Varga József és Radocsay László foglalta el. Jaross Andor felvidéki ügyek tárcanélküli miniszteri posztját is megszüntették.

A kormányfõ pozícióját erõsítette, hogy a nyilas mozgalom fellendülése 1940 elsõ felében megtorpant és ennek okát nemcsak a korlátozó intézkedésekben lehet megtalálni. Az augusztusi német-szovjet paktum megzavarta az antibolsevizmust és "feltétlen" németbarátságot egyszerre hirdetõ hazai szélsõjobboldali erõket. Teleki az 1939 novemberében kitört szovjet-finn háborúban angol közremûködéssel és a magyar politikai vezetõréteg túlnyomó többségének támogatásával állhatott ki a finnek mellett. Miközben Európa majd minden országa hadban állt, Magyarországon folytatódott a gazdasági konjunktúra, a lakosság valamelyest még mindig növekvõ életszínvonala jelentõs mértékben korlátozta a szociális demagógia vonzerejét. A nyilasok ráadásul taktikai hibát is elkövettek. A németek kegyeinek elnyeréséért két képviselõjük törvényjavaslatot terjesztett be, amely a nemzetiségi kérdés általános rendezését sürgette, méghozzá a Volksbund követelései alapján. A kísérlet azonban fordítva sült el. A törvényjavaslatot a hazai közvélemény elítélte, Hitler pedig jelezte, hogy õ csak a német kisebbség számára kíván kivételes jogokat.

Az erejükbõl valamelyest vesztett nyilas támadásokon túl Telekinek másféle veszélyekkel is szembe kellett néznie: a katonatisztek fokozódó politikai aktivitásával. A szélsõjobboldal propagandája nem maradt hatástalan az idõnként egzisztenciális gondokkal küzdõ tisztikarra, különösen a Gömbös alatt elõtérbe került fiatalabb generációra. Egyre több tábornok pedig "tisztán" katonapolitikai megfontolásokra hivatkozva bírálta a kormányt. Részben a német hadsereg képességeitõl eltelve, részben a retorzióra hivatkozva erõteljesebb német orientációt vártak. Kizártnak tartották, hogy Magyarország revíziós szándékai fenntartása mellett kimaradhat egy európai méretû háborúból, ezért állandóan sürgették, hogy az ország erõforrásait teljesen állítsák a hadsereg szolgálatába. Érvelésüknek volt valóságtartalma. Hiába sikerült a gyõri program katonai részét 1940 közepére megvalósítani, a hadsereg technikai felszereltsége továbbra is rendkívül alacsony szinten állt. Egy ország politikai súlyát pedig hadseregének értéke is befolyásolja. Darányitól kezdõdõen állandó gond volt a politikai szempontból megbízható és erélyes hadseregvezetõk biztosítása. Eredetileg a konzervatív körök bizalmából került 1938 õszén a vezérkari fõnöki posztra Werth Henrik. Vezérkari fõnöksége alatt azonban még jobban felgyorsult a jobbratolódás folyamata. Mivel a német gyõzelmek 1940 tavaszán õt látszottak igazolni, élvezte Horthy támogatását. Horthy kizárta Werth leváltását, a tisztikar hangulatát pedig végképp nem lehetett egyik napról a másikra megváltoztatni. Így a miniszterelnöknek mindig számolnia kellett a katonai vezetés felöl érkezõ politikai nyomással.

A kormányzat helyzetét tovább nehezítette, hogy mind kevésbé számíthatott a nagypolgárságra és az arisztokráciára. Elõbbi számos képviselõjének zsidó származása miatt állt éles támadások kereszttüzében. Az arisztokráciára pedig több oldalról is, mint az agrármodernizáció legfõbb akadályára, csak vagyoni-politikai kiváltságai védelmét szem elõtt tartó osztályra tekintettek. Valamivel nagyobb segítséget jelentettek a harmadik hagyományos erõként számon tartott egyházak. Különösen a katolicizmuson belül elindult belsõ megújulás eredményeképpen az 1940-es évek elején már számos befolyásos társadalmi szervezet mûködött, amelyek fékezni tudták a szélsõjobb térnyerését. Közülük a legnagyobb hírnévre a Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletek Országos Testülete - ismertebb nevén a KALOT - tett szert. Továbbra is megosztott volt a középosztály. Egyesek a 6 és 12%-os kvótával megoldottnak vélték a zsidókérdést és számos szervezet, mint a Törzsökös Magyarok Egyesülete már az asszimiláns németség felöl fenyegetõ veszélyt látta nagyobbnak. Az egzisztenciális gondokat mégsem elsõsorban a zsidótörvények, hanem a terület-visszacsatolások szüntették meg, amelyek együtt jártak az álláslehetõségek megnövekedésével. A jobboldali eszmékre fogékony középosztályi csoportok azonban gondot okoztak a miniszterelnöknek azzal, hogy a tradicionális vezetõ erõk végérvényes kiszorítását követelték a közéletbõl és a külpolitikát kizárólag a revízió szemüvegén keresztül tudták csak nézni.

A kormányzat és a társadalom viszonyát több más tényezõ is befolyásolta. A háború kitörése után a honvédelmi törvény alapján korlátozták a munkaerõ-mozgást, számos gyárat hadiüzemmé nyilvánítottak, élükre üzemi katonai parancsnokot állítva és felfüggesztették a korábbi szociálpolitikai intézkedések egy részét. A lakosság hangulatát, magatartását azonban döntõen az 1938-tót érezhetõ nagyarányú gazdasági fellendülés határozta meg. A német piac szinte korlátlanul vette fel a fõbb magyar mezõgazdasági termékeket. A katonai megrendelésekkel összefüggésben háborús ipari konjunktúra bontakozott ki. A termelés folyamatosságát egyelõre számottevõ nyersanyaghiány sem zavarta. Magyarország semleges ország lévén elvileg bárkivel kereskedhetett. Teljesen megszûnt a mezõgazdasági és az ipari munkanélküliség, a munkásság reálbérei még 1940-ben is emelkedtek, az inflációt pedig sikerült alacsony szinten tartani. Mindezek jelentõs mértékben tompították a feszültséget a parasztság és a munkásság soraiban. Teleki a szociális reformok folytatásával tudatosan törekedett erre. 1940-ben létrehozták az Országos Nép- és Családvédelmi Alapot (ONCSA). A korszak talán legsikeresebb lakásépítési akciója révén 1940-44 között 12 ezer lakást építettek, elsõsorban sokgyermekes családok számára. A miniszterelnök rászánta magát a földkérdés rendezésére is. Elfogadtatta az országgyûléssel a kishaszonbérleti törvényt. (1940. évi IV tc.) Ez 10 év alatt 1.5 millió hold föld felosztását tervezte kishaszonbérletek és házhelyek formájában. A tervezet jelentõsen elmaradt ugyan attól, amit számos neves agrárszakember kívánatosnak tartott, ám több volt annál, mint amit a sokat emlegetett Nagyatádi-reform során igénybe vettek. Az 1930-as évektõl az iskolázottság emelése a politika egyik fontos kérdésévé vált. A továbbtanulási lehetõségek bõvülésének hatásaként a népi származású egyetemi és fõiskolai hallgatók aránya 1939-ben megközelítette a 20%-ot. A Teleki-kormány a nyolcosztályos népiskola kötelezõvé tételével tovább demonstrálta reformszándékát. A Turul Szövetség kezdeményezésére 1940. február 1-jén megnyílt a Bólyai Kollégium, amely a szegényebb, parasztszármazású diákok támogatását tûzte ki célul.

A háború a mindennapokban egyelõre alig éreztette hatását. Igaz a kormány bevezette bizonyos árufélékre a jegyrendszert, sõt, megjelent az üzletekben a csökkentett liszttartalmú népkenyér, mégis sikerült biztosítani a közellátás zavartalanságát. A területvisszacsatolások nem igényeltek nagyobb katonai erõfeszítéseket, az ország nem állt hadban senkivel. Így a lakosság a háború pusztításait sem érzékelte közelrõl. Sokan nem gondolták végig azt a lehetõséget, hogy a németbarátságnak késõbb súlyos ára lesz, ennélfogva a közvélemény csak bizonyos mértékig támogatta Teleki törekvését a háborúból való kimaradásra.

Sajátos problémát jelentettek, az akkor még diplomáciai sikerként számon tartott “visszacsatolások” is. Az Észak-Erdéllyel visszacsatolt országrész lakosságának 52%-a volt magyar. Az 1910-es 1,66 milliós erdélyi magyarság lélekszáma 1930-ra 1,48 millióra csökkent, majd 1941-ben 1,7 millióra ugrott. A korabeli román statisztikák ettõl lényegesen eltérnek. A különbség oka nagyrészt hasonló, mint a Felvidék esetében. Észak-Erdélyben magyar számítások szerint több mint 1 milliós román, Dél-Erdélyben pedig 400 ezres magyar népesség maradt. A kisebbségekkel szembeni bánásmód a továbbiakban a két ország viszonyának egyik feszültségforrásává vált.

A Teleki-kormány lendülettel, de számos tapasztalat birtokában, elõrelátással fogott hozzá a frissen szerzett területeken a politikai és társadalmi viszonyok átalakításához. Ügyeltek arra, hogy a helyi ügyek intézése és a pártpolitikai szempontok ne fonódjanak össze olyan mértékben, mint a Felvidéken. Létrejött ugyan decemberben kormánytámogató programmal az Erdélyi Párt, ám fõ feladatának nem az országos küzdelmekbe való beleszólást, hanem a speciális erdélyi érdekek képviseletét tartotta. Emellett a visszakerült területek értelmisége más, liberálisabb szellemiséget képviselt, mint a trianoni országé, az "öntevékeny" egyesületi életnek is sokkal gazdagabb tradíciói voltak. Teleki nem véletlenül hangsúlyozta, hogy "az erdélyiek kormányozzák önmagukat". Az anyaországból érkezett tisztviselõk magatartása ugyan számos gondot okozott, mégsem került sor nemzethûségi igazoló eljárásokra és óvatosabban jártak el a korábbi földreform revíziója kapcsán is. Növelte a nehézségeket, hogy Erdélynek a gazdaságilag elmaradottabb, szegényebb fele került vissza. Ezt szociális segélyakciók szervezésével, infrastrukturális beruházásokkal, a helyi magyar kulturális intézmények erõn felüli támogatásával igyekeztek ellensúlyozni.

A "kívülmaradás" politikájának kudarca

 

A revíziós téren kapott segítség a hazai közvélemény túlnyomó részében még jobban megerõsítette a német orientáció elõnyeit. Sokan abban reménykedtek, hogy kellõen lojális magatartás esetén meg lehet szerezni Hitler támogatását Dél-Erdély ügyében. A konzervatív tábor és a baloldal érvelését, hogy ezek a területek "járnak" Magyarországnak és nem tartozunk hálával értük senkinek, az események cáfolni látszottak. Teleki viszont elégedetlen volt a területszerzés módjával, világosan látva, hogy a második bécsi döntés komoly következményekkel fog járni. Az õsz folyamán, jórészt német követelésre olyan bel- és külpolitikai lépésekre került sor, amelyek egybecsengtek a hazai szélsõjobboldal követeléseivel. A magyar kormány Bécsben kötelezte magát, hogy biztosítja a népcsoportautonómiát a német kisebbség számára. Az elért siker hatásaként október végétõl a Volksbund monopolhelyzetbe került a magyarországi németség szervezése terén. Szeptemberben Szálasi amnesztiában részesült és kiszabadulása után vezetésével újból létrejött a nyilas pártok egysége. Tovább erõsítette híveit, hogy hatályon kívül helyezték a híres 3400-as rendeletet, amely megtiltotta a közalkalmazottaknak, hogy rendszerellenes mozgalomban részt vegyenek. A kedvezõ körülményeket kihasználva Imrédy Béla 16 képviselõtársával kilépett a kormánypártból és az "úri" szélsõjobb immár sokadik zászlóbontásaként megalapították a Magyar Megújulás Pártját (MMP). A nemzetiszocialista tábor októberben nagyszabású bányászsztrájkot szervezett. A sztrájkban, amely a korszak egyik legnagyobb ilyen jellegû megmozdulása volt, 30 ezer ember vett részt, az erõdemonstráció azonban nem hozta meg a kívánt hatást. A MÉP-képviselõk többsége nem követte Imrédyt, a kormány gyakorlatilag megbuktathatatlan lett azzal, hogy a visszacsatolt területekrõl behívott képviselõk - a Felvidékrõl és Kárpátaljáról összesen 38, Erdélybõl pedig 51 - szinte kivétel nélkül a kormányt támogatták. Teleki megbuktatása szempontjából kevés jelentõsége volt, hogy a jobboldali ellenzék 70 vagy 50 mandátummal rendelkezik. Német segítségben sem reménykedhettek. Teleki a németek diplomáciaia és gazdasági igényeit igyekezett kielégíteni. Ilyen körülmények között a náci vezetés nem látta indokoltnak, hogy közvetlen beavatkozással juttassa hatalomra a magyar szélsõjobboldalt. Jól látták, hogy a nyilasok nem rendelkeznek kormányzóképes vezetõi garnitúrával, és ami a legfontosabb, egy bizonytalan kimenetelû hatalomátvételi kísérlettel nem kívánták kockáztatni a térség nyugalmát. Nem csekély megdöbbenést keltett idehaza, hogy Romániában Antonescu marsall német beleegyezéssel véresen leszámolt a Vasgárdával. Telekinek tehát sikerült kivédenie a szélsõjobboldal rohamát, sõt további imrédysta minisztertõl is megszabadult. Teleki Mihályt Bánffy Dániel váltotta fel a földmûvelésügy élén. Igaz, az ár sem volt csekély. A kormányfõ belpolitikai engedményként megkezdte az újabb zsidótörvény-javaslat elõkészítését és egy, a korporációs rendszer fokozottabb adaptációjára épülõ alkotmányreform kidolgozását. a politikailag egyértelmû helyzet megteremtése volt a célja.

A belpolitikailag stabilnak látszó helyzetet ezúttal a külpolitikai gondok árnyékolták be. A német nyomás olyan erõteljes volt, hogy Teleki minden manõverezési lehetõsége megszûnt. Teleki nem bírta el azt a felelõsséget, amellyel politikája kudarcát elismerve szembe kellett néznie. Április 3-án, hajnalban elkövetett öngyilkossága az államférfiúi felelõsség sajátos megnyilvánulása volt.

 


(c) Egyetemi Könyvtár, Szeged, 1998-2000.