Iparművészet Magyarországon a két világháború között

Az első világháború következményei iparművészetünk egész arculatát megváltoztatták. Elsősorban az iparművészetet kiszolgáló ipari bázis újjászervezése volt a fő feladat, de hamarosan megfogalmazódtak az új célkitűzések is. Az iparművészek nehéz feladat előtt álltak; műveikben a korszerű stílusjegyek mellett helyet kellett kapnia a magyar vonásoknak is. A feladat nem csupán az volt, hogy korszerűvé fejlesszék a hagyományos magyar ipraművészeti stílust, hanem az is, hogy megteremtsék a korszerű nemzeti stílust.

Kerámia

A világháború a művészeti stílusok területén is káoszt, zűrzavart okozott. Nem bontakozott ki egységes stílusirány. Ezt tükrözi főleg gyáriparon alapuló kerámiánk helyzete is, mely a világháború után évekig mélyponton volt, s csak lassan, fokozatosan fejlődött. Az egyik legdinamikusabban fejlődő gyár az 1939-ben száz éves herendi porcelángyár volt. A másik nagy gyár, a pécsi Zsolnay is alaposan megsínylette a háborút. Elvesztette legjobb nyugati piacait, a hazai vásárlók pedig elszegényedtek. Egy ideig csak közönséges áruk, elsősorban postai és távirdai szigetelők gyártásával foglakoztak, a díszműgyártás akadozott. Később kisebb-nagyobb megrendelésekre készítettek különböző majolikákat.
A herendi porcelán- és a Zsolnay majolikagyáron kívül még három középnagyságú kőedényüzem működött az országban. Közülük a legrégebbi a hollóházi, 1831-ben alapították. A másik, Bélapátfalava, is korai alapítású: 1836-ban már állt az üzem, de személyi okok miatt a gyártás csak az 1840-es évek elején indulhatott meg. A harmadik, Városlőd, későbbi alapítású. 1846-ban itt még porcelánt készítettek Zichy Domokos irányításával, de nyersanyagproblémák miatt néhány év alatt az üzem kőedénygyárrá alakult át.
E gyárakon kívül kisebb üzemek, egyes műhelyek is foglalkoztak kerámiával. Ide tartozik az 1918-ban alapított Miskolci Gőztéglagyár Kőedény- és Kályhagyára, amely mindössze 10 évig működött.
Korszakunkban a kerámiaművészet három legjelentősebb képviselője Gádor István, Gorka Géza és Kovács Margit volt.

Textil, viselet

A textilművészet is részben iprar, részben egyéni művészek tevékenységén nyugszik. A nyomott textilek ipari készítésűek, míg a szövött textilek nagy része - pl. gobelinek, szőnyegek - egyénileg vagy kisebb műhelyekben készültek. Divatos ipraművészeti tevékenység volt az 1920-as évek elején a textil- és batikfestés, valamint a csipkerverés.
A textilművességen belül sincs stílusegység. A népies igazodás igénye fel sem merül, a motívumokat idegen stílushatások alakították. Az 1930-as években már általánosan jelen van a magyar hatás; terítőkön, párnákon, abroszkon és más hímzéseken, bőrmunkákon az etnografikus hagyományok olyan erős hangsúlyozással szerepelnek, mintha a népművészet az iparművészetben folytatódna.
Az ízlésnövelő eszközök között fontos szerepe volt az öltözködésnek, a divatnak. Ebben a propaganda is segített: az 1930-as években induló "magyar ruha"-kampány minden társadalmi réteghez megtalálta az utat.

Népművészet és háziipar

Az iparművészet körüli viták szerényebben érintették a népművészet és a háziipar problémáját. E kettő ugyan mindvégig a szociális gondok enyhítésével volt kapcsolatos, de egyre határozottabb szerepet szántak nekik a nacionalista művészetpolitika eszközei között is. A Magyar Iparművészet 1932-ben Muskátli címmel minden számához háziipari és népművészeti mellékletet jelentetett meg, melyben egy-egy tájegység, terület bemutatásával, népszerű formában írásokat közölt a népművészet múltjából.
Az 1930-as évek elején Dékán Árpád tervei és Makovits Mária szervező és kivitelező munkája nyomán jött létre a nem népi gyökerű és történelmi hagyományokra nem épülő halasi csipke. Ezzel egy időben, 1934-ben indult az ún. Tulipán-mozgalom.
A magyarosság nem ismert határt. A magyar ízlés, de főleg a középosztály igényeinek kialakításában és formálásában nem kis szerep jutott az évenként megrendezett operabálnak, amely a propaganda tekintetében is figyelemet érdemel.

Falikárpit

A két világháború közötti magyarországi falikárpitok rendszerezésekor három irányzatot különböztethetünk meg. Az első és legkonzervatívabb irány a festői volt, amely a piktúra törvényeit alkalmazta a szövött kárpitokra. A második a római iskola művészei, akik legjobb alkotásaikban megérezték és megértették a szövött kárpitok anyag és technika adta lehetőségeit és alkalmazták is őket. A harmadik Ferenczy Noémi nevéhez fűződik, aki a magyar kárpitszövést európai rangra emelte.
Röviddel a háború után (1920. november 1-én) alakult meg a korszak reprezentatív alkotásait szövő Greco Gobelin Részvénytársaság. Alapítója és vezetője Kóródy György műépítész volt, aki korábban maga is foglalkozott szövéssel. Gazdasági nehézségek miatt a műhely csődbe jutott, 1927-ben az állam vette át a vállalkozást, amely ezután a Fővárosi Gobelinszövő Műhely nevet kapta.
A húszas és negyvenes évek között sajátos, magyar jelleg kidomborítására irányuló törekvéseket figyelhetünk meg. E törekvés képviselői Magyar Képírók Társasága néven önálló csoportosulást hoztak létre. Céjuk olyan magyar stílus megteremtése volt, amely első pillantásra megkülönbözteti művészetünket más népek művészetétől. Egyrészt a távol-keleti művészetből, másrészt népművészetünk naív realizmusából és a trecento piktúrának mesevilágából akarták meríteni a magyar stílus jellegzetességeit. Korszakunk nevesebb kárpitszövői: Domanovszky Endre, Pekáry István és a Basilides testvérek.

Bútor

A századforduló eklektikája a bútoralakításra is hatott. Bár a szecessziónak sikerült az eredetiség látszatát keltenie, a bútorművészetben olyan formai kavalkádot teremtett, melyet előtte még művészi stílus nem produkált. Az 1920-as, 1930-as évek belsőépítészetének törekvése, hogy a régi ornamentikából kiszabadított formákat egyszerűsítsék. Az újítások a bútorok vonalait sokszor szinte a funkció átrendezéséig megváltoztatta. A húszas évekre már túl vagyunk a Thonet- és a fémbútorok első hullámain is. A formák annyira leegyszerűsödtek, hogy díszítésük már-már lehetetlenné vált.
A kor egyik legismertebb hazai építésze, belsőépítésze Kozma Lajos, akinek bútorai nem csak hazánkban arattak nagy sikereket.
Az iparművészeti tervezés különböző ágazataiban tevékenykedő Megyer-Meyer Antal a bútortervezésben is jelentős eredményeket produkált. Egyedi jellegű bútorai a klasszikus alapformákból fejlődtek ki.
Az 1920-as évek közepétől iztarziával díszített bútoraival volt ismert Gróf József. Különösen faragott-áttört díszítményekkel ékesített, új típusú bútorai említhetők: a rekamiék, dolgozószoba-berendezések, nyitott polcok, gyermekbútorok.
A korszak bútorművészetére ugyancsak nagy hatást gyakorolt Kaesz Gyula, aki a kozmai festett bútor továbbfejlesztője lett. Legértékesebbek 1935 körül készült tervei, melyek már elszakadtak a kozmai hatásoktól.