rend

Karpaszományt (mindkét alkaron keskeny zöld pertli, középen ezüst csíkkal, ék alakban felvarrva) a legalább érettségizett hadkötelesek kaptak. Apámnak is az járt volna. Várta a behívóját, a 14-ben születettek már mind megkapták, csak õ nem. Õ maga ment a porlódi hadtestparancsnokságra. Nem mintha annyira vágyott volna a mundérra: 1936-ban egy állástalan tanító csak a munka nélküli diplomások tartalék hadához tartozhatott. Aki letudta a katonaidejét, elõnyben részesült egy pályázat elbírálásakor. Czindrics õrnagy meglepõdött, de aztán, mint egy könyvelõ, már sorolta is az adatokat: a gyalogságnál minden hely betelt, a híradósoknál is. Az utászokra a tanító a fejét rázta.

Nem ragaszkodom én Porlódhoz, mondta végül csöndesen.

Az más!, mondta az õrnagy. Újabb dossziét vett maga elé. Itt van például Gyula. Jó lesz? Igen? Akkor beírlak negyvennegyediknek.

A behívója reggel 8-ra szólt, de a vonat csak fél kilencre ért ; volna Gyulára. A tanító tudta, hogy katonáéknál, mint eddigi kollégiumi életében is, ~ a lelke mindennek: már elõzõ este ott volt a kaszárnyában. Az ügyeletes altiszt nagyot nevetett a ~ -szeretõ újoncon, de mivel porlódi volt maga is, a saját ágyát bocsátotta rendelkezésére. Reggel az ezredorvos azt mondta:

A karpaszományosokat csak késõbb vizsgálom.

Apám fél délelõtt meztelenül üldögélt, mert a civil ruháját : annak ~- je és módja szerint leadta volt. Az egyenruhával nem volt szerencséje: sapkát akkorát kapott, hogy az ökle még belefért volna. Aztán meg víz sem volt a laktanyában. A legjobb ebéd, amit a kiképzés alatt kaptak, 20 deka töpörtyû volt ugyanannyi kenyérrel, meg rá egy hosszúlépés. Aztán jött a szokásos sárban való feküdj! föl! feküdj! föl!, meg a vég nélküli díszmenet. De azért, ha a napi 20 filléres zsoldból italra is futotta, mégis azt énekelték, hogy: "Megláthatja bárki, aki rá kíváncsi, hogy nem lehet a kápésekkel kikukoricázni!"

Egyik éjszaka kemenceszagot érzett apám az emeletes ágy tetején: különben is finom orra volt (-> szag), meg aztán vagy egy méterre tõle égett a fagerenda.

Riadó!, kiabálta, mire a többiek meg akarták verni. Azután az a fejvesztett menekülés - mindenki a saját katonaládáját mentette elõször, nem a kincstári felszerelést.

Kilenc hónapos kiképzés után tisztivizsga a terepen. Milyen parancsot ad ki a szakaszparancsnok, ha ellenséges ágyútûzbe kerül az egysége? Ketten már elbuktak elõtte. Szeles András tanító az ösztönére hallgatott: a futás jelét mutatta karral, azaz át kell rohanni az ágyútûzön. Helyes, elõrenyomulás alkalmával ezt kell cselekedni! Ekkor került föl a második csillag a hajtókájára.

Rövidesen vonattiszti tanfolyamra vezérelték Porlódra. A "vonaton" persze lóvontatta hadtápszereket kell érteni. Lovagolni meg mindenki megtanul, ha nagyon muszáj. Egy éjszakai átkelés a Tiszán rohamcsónakon, aztán 70 kilométernyi erõltetett menet. Mire apám visszaért Gyulára, Annuska levele várta: napidíjas tanítói állást kapott apám (1 pengõ 50), ami másfél napszám volt akkoriban.

Hát csak nem kell a mundér!, mondta kuncogva a zászlóaljparancsnok-helyettes a kihallgatáson. Szeles karp. õrmester kötötte az ebet a karóhoz. Még a harmadik csillagot sem varratta föl az extra ruhájára, amelyet a híres porlódi katonaszabónál, a Kriernél csináltatott. Aznap este már a Hágiban ünnepelte a leszerelését, úgy érezte, katonáskodásának ez a legszebb napja.

Pedig a java még hátravolt. 1937-ben - megint mellépártolt a szerencse - a 9. gyalogezredhez osztották be, amely egy visszatartott ezred, Horthy háziezrede volt. 1939. szeptember elseje, az a baljós vasárnap a Porlódi Vasutas pályáján, civilben találja. 1941 tavaszán, amikor apámat ismét behívták, nem tudta, hogy Porlódon "ezredesi kipróbálást" tartottak már a vezérkari fõnök rész vételével az V. hadtest számára, amely Szabadka elfoglalására készült. Honnan is sejtette volna ezt egy hadapród õrmester? Hiszen még néhány hónapja, hogy aláírták a magyar jugoszláv "örök barátsági szerzõdést"! És március közepén - a törzstiszti gyakorlattal egy idõben - a jugoszláv külügyminisztert fogadták fényes külsõségek között Budapesten.

Április 7-én néhány szerb repülõgép jelent meg Porlód fölött. Az állomást kellett bombázniok, ahol a Jugoszlávia felé folyamatosan gördülõ német katonavonatok megálltak még ezt-azt vételezni. Az egyik bomba átütötte az épületet, és az állomásfõnök lakásában, a díványon akadt meg. A másik egy Bokor utcai cseresznyéskertben landolt. Hat gépet lõttek le, ebbõl a német vadászgépek ötöt. Porlódon 1 (egy) légvédelmi ágyú volt.

Április 11-én 14 óra 00 perckor - a heti zsírfejadag 16 deka, és õsszel már a kenyeret is jegyre adják - megindult a támadás Jugoszlávia ellen. A riadónál még vicceltek a bakák.

Most éles vagy fadugós?

Nagypéntekies hangulat volt, a hó is esett, a zászlóalj nem ütközött komoly ellenállásba. Szótlan volt mindenki, zárt ~-ben vonultak. A szerbek erõd~ -szere használhatatlanná vált, amint túljutottak rajtuk. Nagyszombat délután ~-ben megérkeztek Szabadkára.

Hát ennyien vagyunk mi?, sírta el magát egy öreg magyar. Azért a zászlóalj végébe csak belepuskáztak. Szeles karp. õrmester egységének a zombori országút szélén volt a harcálláspontja, tábori õrsöt kellett felállítania. Egy közeli iskolában (csak kibújt belõle a tanító) felrajzolta a táblára a megcsonkított Magyarországot meg a régit - "Ilyen volt és ilyen lesz!", írta alá elégedetten és tán még el is hitte. Magyarország - Hitler kegyelmébõl - újabb 12 000 négyzetkilométerrel gyarapodott (a németek a gazdaságilag fontos Bánátot azért nem adták vissza), és a lakosság is vagy másfél millióval lett több. (Ennek kevesebb mint a fele volt csak magyar.) Ki ne örült volna ennek egy gazdaságilag szétzilált, válsággal küszködõ országban? Az újvidéki vérengzésekrõl mit sem hallhatott még apám, lévén, hogy 1942 januárja még fél év távolságra volt.

Vasárnap, hétfõn már kezdtek szállingózni visszafelé civil ruhás férfiak, kettesével-hármasával. Szerb katonák voltak, de mindegyik tagadta. A legtöbbjük jól beszélt magyarul.

Hátra arc! Bal lábat föl!, vezényelt a hadapród õrmester. Nézzék, a bakancsuk egyforma, ne lopjuk egymás idejét. Maguk katonák voltak.

Azok, kérem alássan.

Szeles õrmester megkérdezte a nevüket, vallásukat. Akik ma gyar nevet mondtak, már mehettek is. Ha valaki nem tudott magyarul, a többieket megkérdezte:

Emberek, kezességet vállalnak maguk érte? Hogyné, õrmester úr. Éggy falubul vagyunk mink.

Amikor két hét múlva apám újra fölkereste az iskolát, a táblán még ott volt a rajza. Leült a katedrán, és nézte az üres padokat. Úgy érezte, ~-ben van a szénája, és katonaélete rövidesen véget ér.

Két hónap és Magyarország hadat üzent a Szovjetuniónak; fél évre rá - mi az nekünk - az Amerikai Egyesült Államoknak is.

© Temesi Ferenc : Por. Regény. 1-2. köt. Bp : Magvető, 1986, 1987; 471, 637 p.