rendõri

A harmincas évek derekán, amikor Porlódon ~ jelentések "a baloldali ismert és megfigyelés alatt álló szélsõséges elemek körében az utóbbi eluralkodott bizakodó hangulat és ennek hatása alatt - ha egyelõre óvatos formában is - megélénkülõ tevékenységrõl" számoltak be, természetesen Simánszky Sándor (-> párt) és társai sem maradtak tétlenek.

Simánszky, a "Lopkovitznak" gúnyolt és a porlódi Prinz Janka leánynevelõ intézet tulajdonosnõjének fiából pesti aszfaltzenész lett Zerkovitz slágerére ("Az egyiknek sikerül, a másiknak nem / A sors sokszor nem tudja, mit akar") a sorsnál valami kézzelfoghatóbb választ keresett. Szerzett is a Szociáldemokrata Párt (amelynek 31 óta rendes tagja volt) vezetõségétõl egy ajánlólevelet, amely mint "szociológus" elõtt megnyitotta elõtte a Somogyi Könyvtár zárt anyagát is. Ez a zárt anyag - mondanom sem kell 1919-es kiadványokból és javarészt olyan könyvekbõl állt, amelyet a szocdemektõl és a kommunistáktól koboztak el annak idején. Simánszky, aki mindig is szeretett olvasni, szivacsként szívta magába a tudást, és Porlódon, ahol - mondtam már minden idõk legsikeresebb könyve egy az Árvizet megelõzõen megjelent és azóta mintegy harmincöt kiadást megért "Rézi néni szakácskönyve" volt, hamarosan nagyon okos ember hírébe került. A párt ifjúsági csoportjához tartozóknak persze nem mondhatta meg, honnan szerzi ismereteit, kívülállóknak meg még kevésbé. Azt mondta például, hogy tagja a "Modern Irodalombarátok Körének", és ez igaz is volt. Ezek a könyvek, köztük Capek, Ehrenburg és társai, Pozsonyból érkeztek. Az antifasiszta nép frontpolitika ideje volt ez, és Csehszlovákiában meg Franciaországban, ahol a kommunisták legális párt voltak, az elvtársak sokat tudtak tenni a közép-európai baloldali érzelmû emberek támogatásáért.

A ~ jelentések írói jól látták, hogy a Munkás Dalárda, a Színjátszók, a Testedzõk, a Szavalókórus csak fedõszervei az egészen vörös agitációnak. De a Természetbarátok Turista Egyesületét például maximum rózsaszínnek tartották kezdetben, ha ugyan nem terepszínûnek. Pedig sétálva és a tábortûz mellett Simánszky itt oktatta a legtöbbet társait. Ezek a fiatal emberek szinte nem is voltak fiatalok; a táncot például léha, kigúnyolandó dolognak tartották. Szövõdött köztük egy-két szerelem, de ez volt minden. A jövõt tervezgették inkább, a jövõt, amelyet nem a proletárdiktatúra útján láttak kivívhatónak, mint a kommunisták, de hitték, hogy a kapitalizmusnak meg kell törnie. És utána csakis valamiféle munkásdemokrácia lehetséges.

Ebbe a csoportba csöppent Budapestrõl Hajdú Ráfáel, akit maximalizmusa miatt csak "Maximnak" hívtak, és a 35-ös nagy építõipari sztrájk idején kizártak az SZDP-bõl, de még a szakszervezetbõl is. Hajdú, aki önjelölt vezetõnek jött le a porlódi kommunisták közé, kezdetben semmi címet nem kapott, mert provokatõrt láttak benne. Még az illegális pártszabályzat szerint sem lett volna szabad szervezkednie. Õ azonban szervezkedett; a legnagyobb hatással az azelõtt cionista elvtársak között. De a Természetbarátok Egyesületében is nagy hangon hirdette, hogy "mi vagyunk a jók, a szocdemek szarok".

Egy kirándulásból hazajövet (Simánszky, Herz Pál és néhányan elöl mentek beszélgetve) Hajdú lemaradt a többiekkel, és Pintér Károly, a porlódi rendõrség politikai csoportvezetõjének háza elõtt a "Föl vörösök, proletárok"-at meg a "Varsavianká"-t énekeltette velük. Még "Vörös Segély"-bélyeget is ragasztottak a kilincsre. Simánszky visszaszaladt:

Ezt ne csináljátok, lebukunk!
Mi az, be vagytok szarva?, gúnyolódott Hajdú.

Simánszky és a "természetbarátok" hamarosan a vádlottak padján találták magukat. Simánszky az utolsó szó jogán nyolc száz kötetes könyvtárára hivatkozott, és hidegvérûen kivédte az ügyész támadásait, aki szerint Simánszky mit sem konyít a szociológiához. Végül is fölmentették, csak ~ felügyelet alá való helyezését rendelték el. A tárgyaláson mutatott magatartásának híre még Pestre is eljutott. Ságvári és Kulich az illegális központból a porlódi ifimozgalom kiemelkedõ egyéniségét látták benne.

1936 decemberétõl 1940-ig Simánszky ~ felügyelet alatt volt hát. Ez azt jelentette, hogy a közvetlen hozzátartozóin kívül mással nem érintkezhetett, forgalmas útvonalon nem járhatott, tilos volt nyilvános helyen megjelennie, na és hetente kétszer jelentkeznie kellett a rendõrségen. A Tisza-szállóbeli Bartók koncerten is szóltak neki a detektívek, de õ felmutatta a pecsétes engedélyt. Dolgozni dr. Breuer Nelly fogklinikai laboratóriumában dolgozott, egy pincehelyiségben, kábé másfél méterrel az utca szintje alatt. Ennél jobb konspirációs találkozóhelyet keresve sem lehetett volna találni. Ha Simánszkyn kívül senki nem volt a laborban, leszólt az utcáról valaki:

Mit csinálnak itt, kérem szépen? Hát, fogakat, kérem szépen.

És akkor a másik odasúgta: Sándor utca 20. Délután ötkor.

És ezzel ment tovább. Ha követték is, az üzenet már eljutott a címzettjéhez, Simánszkyhoz, aki például a Vörös Segély-bélyegeket a labor falába gipszelve tartotta.

Egészen 1938-ig, az úgynevezett "elsõ zsidótörvényig" lehetett Simánszky ezen az ideális munkahelyen. Zsidó fõnök, kommunista beosztott: ez azért már sok volt. Simánszky csak tengett-lengett sokáig. Egy év múltán, amikor halva született egy gyermeke, nem volt ötven pengõje, hogy eltemettesse. És olyan ismerõse, akitõl kérhetett volna. A helyzet kezdett olyan lenni, hogy legszívesebben magát temettette volna el. Porlódon mûanyag koporsókat kezdtek el reklámozni, és sokan úgy érezhették: ha nem is a rendõrség, de a balsors felügyelete alatt állnak.

© Temesi Ferenc : Por. Regény. 1-2. köt. Bp : Magvető, 1986, 1987; 471, 637 p.