sehova

Porlód kiürítési terve már 1939-ben készen állt, pedig akkor hol volt még Porlódtól a háború! A német megszállás után, májusban, mint valami balul sikerült házi dolgozatot, újra kellett fogalmazni a tervet. Ezek szerint a papoknak Veszprém, az egyetemi dolgozóknak és hallgatóknak Sopron, a raboknak Vác, bíráiknak Enying és Sárbogárd, a közigazgatásnak, a tankerületi fõigazga tóságnak és a katonai parancsnokságnak Kaposvár volt a "felvevõhelye", gyönyörû szép katonai mûszóval. Tulajdonképpen minden gépet, fölszerelést, félkész és készárut, terményt, lábasjószágot és bizalmas iratokat el kellett menekíteni. A bankok és pénzintézetek Pestre vitték a készpénzállományt - nem is volt Porlódon elegendõ aprópénz a felszabadulás után.

A kiürítést vezetõ tisztviselõk egymás után tûntek el a balfenéken. Elõbb Tukats fõispán ruházta át a hatalmat dr. Tóth polgár mester-helyettesre. Amikor õ is meglépett, Pálfy György tanácsnokot bízta meg a teendõk ellátásával. (Mint késõbb kiderült: szerencsére. (-> sors) Tõle ugyan átvette egypár napra dr. Katona, a városi légóparancsnok, aki Tündér utcai létére nem átallott dr. Szögi nyilas államtitkárral levelezni. Igaz, nem tétovázott az ítélet-végrehajtással sem: fölakasztotta magát. Tukatsék a katonai parancsnok intézkedéseit figyelmen kívül hagyva a város teljes elnéptelenítését rendelték el. Hogy ez nem sikerült teljesen, nem rajtuk múlott. A nadrágos emberek, az értelmiségiek többsége mindenesetre futott (a kilencszáz tanárból és tanítóból mindössze kétszáz maradt példának okáért), mert a kiürítés körüli titokzatoskodás, az oroszokról terjesztett rémhírek (mindenkit kopaszra nyírnak, a nõket megizélik, csajkarendszer, közös feleség, a templomokból kupleráj meg mozi stb.) megtették a magukét. Az emberek megkapták három hónapi fizetésüket. A hadiüzemek dolgozói pedig a felmondólevéllel szinte egy idõben a SAS-behívót.

Október 8-án délután elsõnek a csendõrség pucolt. Pedig parancs szerint nekik kellett volna utoljára. A rendõrség este követte példáját. Elmenekült a múzeumigazgató is, magával vive a felbecsülhetetlen értékû nagyszéksósi, pitvarosi, óbébai aranyleleteket. Az utolsó három mozdony vontatta, kettõ meg tolta a menekítõ vonatot, amely fõként vasutasokat szállított, ekevasakkal szerelték föl a végén. Ezzel forgatták ki a talpfákat és a síneket.

A porlódiak nem is annyira az oroszoktól, mint inkább a szerbek bosszújától tartottak. Történelmi tapasztalataik meg a bácskai menekültek erre intették õket. A legtöbben végül is a Porlód környéki tanyavilágban bújtak meg, kivárni a fejleményeket. Körülbelül húszezren hagyhatták el az erdélyi és más menekültekkel együtt száznegyvenezer-százötvenezer körüli lélekszámú várost. A nép tehát maradt. Mit is tehetett volna? Egy nép nem bújhat el ~.

© Temesi Ferenc : Por. Regény. 1-2. köt. Bp : Magvető, 1986, 1987; 471, 637 p.