A távolbalátásról

Ha már az élõszó és a zene drótnélküli átvitelében nagy csodát látunk, kétségtelen, hogy a képeknek az atmoszférán át való továbbítása még nagyobb csoda. Jól megérthetõ tehát, hogy a probléma megoldásán évek óta dolgoznak s a nagy nyilvánosság élénken, hogy ne mondjuk, türelmetlenül - érdeklõdik a munkálatok iránt. Minthogy ismételten hallunk a távolbalátás terén elért haladásról, sokan vannak, akik már be sem tudják várni, hogy rádiókészülékükön az elõadások képei is megjelenjenek. Ily messzire természetesen még nem jutottunk és a szikraképek alapelvének ismertetése után a nehézségek okaival is meg fogunk ismerkedni. Ha egy nyomtatott képet annak számos árnyalatával megtekintünk, a drótnélküli átvitel lehetõségét elsõ pillanatra egyáltalában érthetetleninek fogjuk tartani. A megoldáson töprengve kétségbeejtõ bizonytalanság érzése fog el bennünket s talán a képet még merevebben szemügyre vesszük.

Ekkor aztán hirtelen valami meglepõ dolgot látunk, valami olyant, ami sok embert elsõ pillantásra meglep, mert abban valami újszerût lát: a kép a pontok sokaságából áll, melyek nagyobbak vagy kisebbek, öszszességükben sötétebben, vagy világosabban hatnak és így a világosságot és árnyékot természethûen váltakozva tüntetik fel. Minél jobb a papiros és minél finomabb az ábrázolás, annál kevésbé vehetõ észre a képnek pontokra való szétbontása, avagy mint a szakember mondja: raszterezése, hiszen tudjuk, hogy a beosztás néha oly finom, hogy minden négyzetcentiméterre 10.000 pont is esik, holott durvább újságpapiroson való nyomásnál ez a szám 400-ig süllyed. Ezzel már tovább jutottunk, mert tudva azt, hogy a nyomdászat (autotípia) az egyes árnyalatokat pontokra való szétbontással (pontelemzéssel) állítja elõ, egyetlen ötlet felvillanása megvilágíthatja elõttünk a szikrakép problémáját. Fontoljuk meg jól: a kép felbontásával nagy sokaságú egymás mellett elhelyezkedõ elemeket nyertünk; ha már most minden egyes ily képelemet megvilágítási fokának (fényértékének) megfelelõen nagyobb, avagy kisebb .áramlökésre, áramimpulzusra átváltoztatunk és ezzel egy szikraadó telepét irányítani tudjuk, elvben máris készen áll a képadó berendezése. A felvevõnél megismétlõdik az egész játék, csakhogy fordított sorrendben. A beérkezõ nagy frekvenciájú (nagy rezgésszámú, nagy hullámszámú, vagy szapora váltakozású) rezgések a rendes módon erõsítést és egyenirányítást kapnak, akkor azután fényrelét (átvivõ, felfogó, áramváltó) vezényelnek, melynek vékony fénysugara fényérzékeny papiroson, avagy filmen lépésenként felépíti a pontozott képet, amely azután az eredetinek teljesen megfelel. Torzítatlan képet csak akkor nyerhetünk, ha a leadó berendezés eredeti képhengere és a felvevõberendezés fényérzékeny papírhengere pontosan egyenlõen forognak. Ezt a pontos együttjárást (szinkron járást) "szinkronizálás"-saI biztosítjuk. Ez a szinkronizálás volt az elsõ jelentékeny nehézség, mely ma már leküzdöttnek tekinthetõ, ámbár a hozzátartozó készülékek még nagyon költségesek.

A kép minõsége, mint az eddigiekbõl is kitûnik, a képelemek, tehát képpontok számától függ; négyzetcentiméterenként 2500 pontot kísérleteknél már több ízben alkalmaztak. A kísérletek szerint a képátvitelek nagyjában megfelelõeknek bizonyultak, de felismerték, hogy a képátvitelek általános bevezetéséhez legalább 10.000 pont továbbítása szükséges. A leadóknál ez a szám ma már könnyen elérhetõ. Itt a lepontozás (Ablastung) folyamata következõ: a képhengerre esõ fénysugarakat különbözõ fényerõsségben vetítik vissza egy fotocellára. A fotocella, mely külsõleg nagyon jelentéktelennek látszik, az egész leadóberendezésnek a "szeme". Gyûrûs alakú, nemes gázzal töltött üvegburkolata van. Belsõ részében a cellát félig kálium tükörzet borítja. Ennek a fémnek az a nevezetes tulajdonsága van, hogy a megvilágítás mértéke szerint elektromos ellenállása megváltozik. A fotocella tehát közvetlenül arra szolgál, hogy a képpontokat áramimpulzusokra átváltoztassa. A felvevõ áltamáson ezeket az áramimpulzusokat, - melyek az atmoszférán átvezetõ utat elektromágneses hullámok alakjában tették meg, - újból optikai benyomást keltõ formára kell átváltoztatni. Ezt a célt az egész összberendezés másik szeme: a Kerr-féle fényrelé szolgálja, mely szerkezetét és egész felépítését tekintve még a Carolus-féle fotocellánál is csodálatosabb. Egy nitrátégõ világítása a relé segélyével különbözõ fényerõsségekre - mint ezt a leadó példája mutatta - állítandó be. E célból elõször is a fénysugarakat egy lencsével összegyûjtik, azután egy elsõ prizmán, a Nicol-prizmán átvezetik. Egy ily Nicol-féle prizma két, kanadabalzsammal összeragasztott kettõspátprizmából áll és a fényt polarizálja (sarkítja). Fénypolarizáláson egy sajátságos jelenséget értenek: a fény rezgésének egy bizonyos síkba való forgatását. A polarizált fényt azután a Kerr-kondenzátorban felbontják és tovább forgatják és pedig különbözõ mértékben aszerint, amint a kondenzátor kapcsain - a felvevõ berendezéstõl függõen - magasabb avagy alacsonyabb feszültség mutatkozik. A kondenzátor lemezei (fegyverzete) között egy meghatározott szigetelõanyag van: üvegfényû, folyékony nitrobenzol, melynek törési tulajdonságai a fényáramlás másodszori változtatásának elõfeltételeit szolgáltatják. Hogy a Kerr-kondenzátorban elõállított fényerõsség ingadozásait láthatóvá tegyük, a fény depolarizációja végett egy második Nicol-féle prizmára van szükségünk. Látható, hogy a megoldás rendkívül bonyolult és teljes megértése egészen rejtett, titokzatos fizikai hatások ismeretét tételezi fel. De tévedés volna azt hinni, hogy mindezzel kimerítettük a nehézségeket, mert még nem tettünk említést a lepontozó berendezésrõl, (tapogatókészülékrõl), melynek az a feladata, hogy a fénysugarat megszakítsa. Gyorsan forgó lyukasztott tárcsákat és tükörkerekeket alkalmaztak eddig, azonban 2500 képpontszámon túl már alkalmatlannak bizonyultak. Itt a Braun-féle csõ már további haladást ígér és talán néhány év elteltével - legalább egy helyi adóállomás körzetében - általánosságban lehetségessé válik az éter hullámain érkezõ varázsképekeket a távolbalátó-felvevõkészülék vetítõernyõjén felfogni, ez azonban jelenleg csupán a kutatók laboratoriumában és néhány újságvállalat üzemében történik.

Kollman, Franz: A modern technika csodái, [év nélkül] Bp., Dante 152–155. pp

(c) JATE Egyetemi Könyvtár, Szeged, 1998-1999.