A nyolcvanas években a személyi számítógépek (PC) robbanásszerûen kezdtek elterjedni, de már az elsõ számítógépek megjelenése után felmerült az igény ezek távolról történõ használatára, majd a gépek összekapcsolására. Annak érdekében, hogy a tudományos kutatómunka fejlodését ne akadályozza a földrajzi elhelyezkedés, ezért a tudósoknak új, gyors és továbbfejlesztheto kommunikációs eszközre volt szükségük. A számítógépeknek ilyen célú felhasználása logikus megoldásnak tûnt. A szöveg rugalmas kommunikációs közeg, amelyet a számítógép - már abban az idoben is - meglehetosen jól tudott tárolni és feldolgozni, valamint szükség esetén papírra nyomtatni. Ebbol logikusan adódott a következo lépés: ha az egyik számítógép a másikkal beszélni tudna, a szöveget az egyik számítógéprõl a másikra el lehetne juttatni.
A számítógépek hálózattá való összeköttetésének gyökerei a hidegháború éveire nyúlnak vissza. 1957-ben a Szovjetunió fellõtte Szputnyik nevû mûholdját. Válaszként 1958-ban az Egyesült Államok Védelmi Minisztériumon belül mûködõ Korszerû Kutatási Programok Intézete létrehozta az ARPA (Advanced Research Projects Agency) nevû szervezetet, amelynek az volt a célja, hogy tudományos és technikai kutatásainak eredményeként az Egyesült Államokat vezetõ szerephez juttassa a hidegháborúban. Éppen ezért kísérletsorozatot folytattak, hogy létrehozzanak egy olyan számítógépes rendszert, amely ellenáll a különbözo katasztrófáknak, az egész országot átfogja, és amelyben a katonaság üzeneteket, adatokat adhat és kaphat, bármi is történjék Felmerült a kérdés, hogy egy esetleges nukleáris háború esetén az amerikai kormányszervek hogyan tudnák fenntartani a kommunikációt egymás között
A RAND Corporation, az Egyesült Államok elsõ számú hidegháborús szervezete a probléma megoldására egy olyan hálózatot képzelt el, amely képes városokat, államokat, bázisokat összekötni, de nincs központja, hiszen ha lenne, az lenne az elsõ célpont, amit megsemmisítenének A hálózatnak különbözõ pontokból kell állnia, a csomópontoknak egyenlõ értékûnek kell lenniük, így önállóan alkothatnak, küldhetnek és fogadhatnak üzeneteket. Az üzenetek csomagokra oszlanak, minden csomagnak külön címe van. Minden csomag egy adott forráscsomóponttól indul, és egy adott célcsomóponthoz érkezik.
1967-ben megrendezték a RAND, az NPL (National Physical Laboratory) és az ARPA találkozóját, azzal a céllal, hogy továbbfejlesszék a hálózatot.
1968-ban az ARPA kezdeményezte, hogy az akkori szuperszámítógépek alkossanak egy olyan masszív hálózatot, amelyen keresztül hatékonyan le lehet bonyolítani az országos kutatási és fejlesztési terveket. E masszív hálózat elsõ csomópontját (node) a Kaliforniai Egyetemen állították fel 1969. szeptember elsején. A második csomópontot október elsején a Stanford Kutatóintézetben (SRI) kötötték be. Az év végére bekötötték a harmadik csomópontot a Kaliforniai Egyetem Santa Barbara-i (UCSB) egységében, és a negyediket az Utah-i Egyetemen. A négy csomópontból álló hálózatot ARPANET-nek keresztelték el.
Az ARPANET-nek köszönhetõen a tudósok, nagy sebességû közvetítõvonalakon, távolból is megoszthatták egymással eredményeiket. A csomópontok száma egyre nõtt: 1971-ben 15, 1972-ben már 37 mûködött. A hálózatra a NASA, valamint neves amerikai egyetemek is kapcsolódtak.
1971-ben Ray Tomlinson kifejlesztette az e-mail programot, amely üzenetek küldését tette lehetõvé a hálózat csomópontjai között. 1972. márciusban Tomlinson bevezette a @ jelet, mely az angol at prepozíciót jelölte (arra utalt, hogy az illetõt hol lehet elérni). Tomlinson írta a legelsõ e-mail üzenetet a világon. Egy irodában található két, az ARPANET-en keresztül összekötött számítógépen próbálta ki, hogy mûködik-e a rendszer. Az üzeneteket saját magának küldte. A legelsõ üzenet ezt tartalmazta: QWERTYUIOP. Ez nem más, mint a számítógép billentyûzetének a felsõ betûsora.
Tomlinson találmányának akkora sikere volt, hogy két
évvel késõbb az ARPANET-en bonyolított információcsere
75 százaléka e-mailen keresztül folyt már. Azonban
még néhány évnek el kellett telnie ahhoz, hogy a
fejlesztõk felismerjék, hogy a számítógépes
kommunikációra kifejlesztett hálózat közhasználatú,
elektronikus postává válhat. Miután ezt felismerték,
az emberek saját "account"-ot és személyre szóló
e-mail címet szereztek az ARPANET-számítógépekhez,
így megkezdõdhetett a privát levelezés, csevegés
a hálózaton keresztül. Megjelentek a hírlevelek is,
amelyeket egyszerre több felhasználónak tudtak elküldeni.
1979-ben már felbukkantak az úgynevezett "emoticon"-ok
(más néven smiley) Kevin MacKenzie javaslatára (túl
unalmasnak találta az e-mailek száraz, egyszerû felületét),
melyek akár e-mailben, akár csevegéskor az érzelmek
egyszerû kifejezésére alkalmasak.
Az ARPANET másik hatalmas elõnye az volt, hogy bármilyen számítógépet hozzá lehetett kapcsolni az új csomagkapcsolt hálózathoz, amely ismerte annak közvetítõnyelvét. Az ARPA kezdeti kommunikációs szabványrendszere az NPC (Network Control Protocol) volt, melyet felváltott a TCP/IP (Transmission Control Protocol), mely az üzeneteket keletkezési helyükön csomagfolyamokká alakítja, majd újra üzenetté rendezi õket a célállomáson. Az IP (Internet Protocoll) a címzésért felel, vagyis azért, hogy a csomagok többféle csomóponton és többféle hálózaton haladjanak keresztül, amelyek a legkülönfélébb szabványrendszerek alapján mûködnek.
1981-ben létrejött a CSNET (Computer Science Network) azzal a céllal, hogy olyan egyetemi tudósok is hozzáférjenek a hálózaton található információkhoz, akiknek nincs ARPANET-elérhetõségük. A CSNET késõbb a Számítógép és Tudomány Hálózataként lett ismert.
1983-ban az ARPANET-rõl levált a MILNET elnevezésû katonai szegmens. Az akkor létezõ 113 csomópontból 68 a MILNET hatásköre alá került.
1984-ben a Nemzeti Tudományos Alap (National Science Foundation, NSF) tovább akarta fejleszteni a hálózatot, magasabb szintû technikát alkalmazva. Az NSFNET nagyobb tudású számítógépeket csatlakoztatott egymáshoz, növelte a telefonvonalak teljesítményét. A hálózatok egyre szaporodtak és ezzel megkezdõdött az Internet terjesztése az egyetemek felé. Ezzel párhuzamosan a NASA és más állami ügynökségek is ''bekapcsolódtak'' az Internet világába. A külföldi számítógépeket elhelyezkedésük alapján jelölték meg, a többi számítógépet a hat fõ internetágazat szerint csoportosították: gov, mil, edu, com, org és net (1985).
Az ARPANET 1989-ben formálisan megszûnt, de az a folyamat, amit
elindított, tovább fejlõdött.
A BITNET (Because It's Time to NETwork, It's there) építése 1981-ben kezdodött a City University of New York (CUNYVM) és a Yale University (YALEVM) szervezésében. A hálózatban mintegy 2000 számítógépet kötöttek. 1996. év végére megszületett a határozat, hogy megszûnjön. Integrált szolgáltatásai miatt azonban érdemes említést tenni róla. A BITNET magába foglalta az USA-t és Dél-Amerikát (BITNET U.S.), Kanadát (NetNorth), Ázsiát (Asrianet) és Európát (EARN) lefedo hálózatokat. Fo szolgáltatásai: az elektronikus levelezés, levelezési listák kezelése, adatállományok átvitele, távoli munkabevitel. Az alapprotokoll a Network Job Entry (NJE), amely szimmetrikus és pár protokoll. Az NJE megengedi job-ok (egy távoli számítógépnek kiadott feladat), parancsok, üzenetek mindkét irányú adását, vételét és tárolás-továbbítását (store and forward). A legjellemzobb szolgáltatás a LISTSERV computer konferencia rendszer, amely közel 2800 konferenciát tartalmaz
Az EARN (European Academic Research Network) a BITNET európai része. 1985-ben alapították, 38 ország tagja. Az 1991-es forgalom 7,4 milliárd rekord volt. Egyetemi környezetben ideális, mert nem csak a számítógép-hálózati alapszolgáltatásokat nyújtja, hanem több hasznos alkalmazást is, amelyek az alapszolgáltatásokra épülnek. Szolgáltatásait más hálózatok veszik át.
A legnagyobb elõrehaladást a napjainkra járványként terjedõ világhálózat, az Internet hozta. A fejlõdés következtében a táv-adatátviteltõl, terminál-számítógép kapcsolattól eljutottunk a videokonferenciáig, s ezzel még biztosan nem ért véget a hálózatok fejlõdésének a korszaka. Az Internet a számítógépek világhálózata, amely milliók számára teszi lehetõvé az adatok azonnali cseréjét. Életünket szinte már elképzelhetetlennek tartjuk nélküle, hiszen óriási mértékben megkönnyíti az információszerzést
Az Internet 1983-ban kezdte mûködését, amikor az ARPANET két elkülönült hálózatra bomlott: MILNET és ARPANET. Mindkettõ kapott hálózati címet (network number), és átjárókat (gateway) tettek közéjük, amelyek információcsomagokat tudnak továbbítani egyik-rõl a másikra.
Ekkor a DCA (Defense Communications Agency) meghatározta, hogy minden ARPANET hoszt a TCP/IP protokollt használja. Mivel így az információ-csomagok formája szabványosítva lett, ez azt jelentette, hogy új hálózatokat lehet hozzákapcsolni a rendszerhez anélkül, hogy az eddigi felépítést meg kellene változtatni. Az Internet tehát az ARPANET-bõl indult, s magába foglalt más hálózatokat, úgymint az NSFNET-et, a NEARNET-et s másokat. Több más hálózat, mint például a BITNET kapcsolódik az Internethez, de nem része annak.
Késõbb az NSFNET egyetemek és kereskedelmi intézmények szuperszámítógépei között teremtett nagykapacitású összeköttetést, amelyek köré helyi hálózatokat szerveztek. Így az NSFNET is a "hálózatok hálózata" lett, mint az Internet, amelynek részét képezi.
Ahogy az évek telnek, úgy kezd a tudományos jelenlét
az Interneten egyre inkább háttérbe szorulni azzal szemben,
hogy a felhasználók özöne lepi el a hálót,
akik információkhoz, kommunikációhoz, szórakozáshoz
vagy üzleti lehetoségekhez akarnak jutni az Internet révén.
Az Internet boven meghaladta eredeti céljait, amelyeket a 60-as években
elképzeltek. Mára egy nagy világhálózattá
notte ki magát, amelyhez a csatlakozó számítógépek
száma túllépi az egymilliót. Ezen a legváltozatosabb
intézmények számítógépeit kell érteni,
pl. egyetemek, kutatóintézetek, számítógépgyártó
cégek, kormányzati-államigazgatási hivatalok, rendorségek,
könyvtárak stb.
tart.