XIX. század óta reneszánsznak nevezik a XIV-XVI. századig terjedő időszakot, amikor a középkor hagyományaiból felszabadult lélek a klasszikus ókorhoz visszatérve, annak emlékeit, szokásait új életre kelti, az emberi műveltség újjászületik. Vajon csak az antik kor újjáéledése ez, vagy rejt magában mélyebb értelmet a reneszánsz szellem? Csak Olaszországban vagy máshol is virágzott műveltsége?
XIV. századi Európa képe a hagyományok bomlását és az új gondolatok felülkerekedését mutatja. Az augustinusi "civitas Dei" gondolatából megszületett német-római birodalom és a pápaság világuralma megingott. Az itáliai városokban, melyeknek jelentősége politikai és gazdasági téren évről-évre emelkedett, sohasem szűnt meg teljesen az összefüggés a régi római hagyományokkal. Élő valóság volt itt az egész középkoron át a római kultúra. Ezek a városok a pápa és a császár ellenére szeretnék megőrizni függetlenségüket, az antik városállam ideálját szemük előtt tartva. Az iparvárosokban lassanként a legjelentősebb céhek mestereiből alakult tanácsok (signoriák) veszik át a vezetést, ami idővel teljes önkormányzattá változik; ezek uralma oligarchikus kormányzattá lesz, és ez ellen belső lázadások törnek ki, melyeket rendszerint egy arisztokrata saját egyeduralmi törekvéseihez használ fel. (Ez a folyamat igen hasonló a görög poliszok történetéből ismert tyrannis-jelenséghez.) Ilyen önálló államhatalmat képviselő városok tehát az itáliai városok, ahol a reneszánsz mozgalma kialakult.
gazdasági megerősödés és a politikai függetlenség kellett a reneszánszhoz talajnak, lelki háttérként pedig az aszkétikus - misztikus világnézettől való teljes elszakadásra volt szükség. Az olasz városokban ez a lelki eltávolodás fokozatosan következett be. A gazdasági élet menete, az önérvényesülésnek a középkori világfelfogással végletesen ellentmondó szelleme párhuzamosan haladt az olasz egyetemeken a római jognak a kereszténység alaptételeivel szembenálló tanulmányozásával. Ennek háttere: a már előbb említett folytonos lelki és anyagi összeköttetés a római kultúra hagyományaival, emellett a császársággal, később a pápasággal folytatott harcok.
i tehát a reneszánsz szellem? Az aszkétikus - misztikus világfelfogásból kiszabadult ember énjének öntudatra ébredése. Ez az emberi én az, amely körültekintve meglátja a természetet, a maga egészséges teliségében, nem átszellemített, megszelídített, éterikus formájában; ez az ami megtalálja a középkori lélek harcában elvesztett testét, és mindezt megörökíti. A gótika átszellemült művészetével a reneszánsz testi művészete kerül szembe. Az ideált másutt keresi és találja meg: az antikvitásban. Most kezdik ezeket az emlékeket kutatni, keresni a példát a művészetekben és az irodalomban egyaránt. Az antik idők embere ismerte az igazi embert, az igazi emberiességet. A reneszánsszal párhuzamos nagy mozgalom, ami az antik emlékek felkeresésében és ezek magyarázatában áll - ez a humanizmus. Petrarca és Boccaccio nyitják meg az utat, mely az antik autorok kéziratait az évszázados eltemetettségből kiássa, és ezeket magyarázza.
humanizmus legmaradandóbb emléke talán éppen ez a kriticizmus volt. Szemben a középkor tekintélytiszteletével, a humanizmus írói előtt "semmi sem szent". A humanista már nem lehet hívő lélek a középkori felfogás értelmében; nem hihet az itteni lét semmis voltában, amikor a római "humanitas" -t dicsöiti. A reneszánsz társadalmában is az öntudatra ébredt emberi én, a lélek harcaiból kiszabadult test szabadságának, sőt szabadosságának kihangsúlyozása nyilvánul meg. Földi élet újra megtalálásával az ember megtalálta elveszett testét, és eszménye a teljes életet élő erős ember lett. A kiforrott reneszánsz embere nem ismer gátlásokat, amikor erről a teljes életről van szó; sem vallás, sem család nem korlátozza cselekedeteiben. Új ember- és életeszme mellett új állameszme jelentkezett. A középkor nagy államgondolata, az isteni és földi birodalom ellentéte már a reneszánsz előtt letűnt, de Machiavelli mondja ki először: az államnak semmi köze Istenhez. Az állam az összefogó erő, melyben egy nemzet erői egyesülnek. Minthogy pedig az állam az emberek összessége, az emberelt pedig vezetőre szorulnak, az erős embernek kell az állam élén állnia. Ezzel a politikai ideállal találkozunk a reneszánsz korának uralkodóinál, s ez az eszménykép köszön vissza a kiváló emberek humanista életrajzaiban.
ind az olasz nemzeti ébredés, mind a polgárságnak az értelmiségbe való felemelkedésével kapcsolatos jogtudományi lendület az antik latinsághoz vezet vissza. Az egyház nyelve az egész középkoron át a szentiratok és a Vulgata latinja volt. Az antikvitás megválogatott anyagát a legjobb esetben is csak az egyházi művelődés előkészületeként ajánlották azt vizsgálva, hogy a pogány ismeretek mennyire hasznosíthatók a szentírás hitigazságainak megértésében. A humanizmus szakított ezzel a felfogással, az antik auctorokban bölcsességet talált, a keresztény tanítással egyenjogút. A nyelvtanulás és a nyelvi érdeklődés szempontja is megváltozott: az igazi humanisták a kiválasztott mintát mint egészet, mint személyi stílusjelenséget igyekeztek utánozni. Az antik latinság újra felragyogott.
zülőföldjéről eltávolodva a humanizmus sokat veszített eredeti szellemi tartalmából, sokszor lélektelen, stiláris mesterkedéssé, pedáns antikutánzattá, szószátyár rhetorikává, merő reminiscentia-irodalommá hígult, ám időjártával új otthonaiban is megteremtette jobb gyümölcseit. De maga az, amit leginkább eltanultak belőle: a formára és stílusra irányított figyelem, s az utánzóknak e nyelv - és formakultuszban egymásra találó rokon érzése: új literatúra - fogalmat teremtett."