Az olasz zenét központi hely illeti meg a világ zenetörténetében. Hatása az európai zenei élet fejlődésére igen nagy. Századokon keresztül minden zenei mozgalom Itáliából indult ki. Ennek okai: a történelmi sajátosságok, valamint az olasz nép természetes zenei hajlama.

Már a korai középkorban döntő szerepet játszik a liturgia zenei rítusának megszervezésében. Ambrus püspök és Nagy Szent Gergely pápa is olasz. Ugyancsak olasz arezzoi Guido, aki kiváló teoretikus volt.

A középkor zenéje lényegében vallási jellegű volt. A nemzeti és a világi műzene első megjelenése a firenzei Ars nova. Zenei termése népies és eredeti jellegű, dallamos kompozíciókból áll madrigálok, balláták, stb.A 14. századi firenzei zeneszerzők közül kiemelkedik Francesco Landino

A 15. században újabb fellendülést hozott a frottola . Igy nevezték a különböző népies dalokat. Északon a frottola- szerzők központja Mantova volt. Délen, Nápolyban, a frottola különleges formája fejlődött ki a villanella alla napoletana.

A 16. század zenéjében kiemelkedő szerep jutott a korszak legelterjedtebb hangszerének a lantnak. Repertoárja értékes forrása a népdal ismeretének.

A többszólamú ének is e században érte el fejlődésének tetőpontját. E téren igen kedvelt németalföldi mesterek is működtek, Meg kell emliteni közülük Josquin de Prés- t, Clemens non Papa- t, Adrian Willaert- ot. A többszólamú irodalom kiemelkedő mestereként ünnepelétk Giovanni Pierluigi da Palestrina- t, az egyházi zene reformátorát. Működése egész polifon iskolár alapított, melyet központjáról római iskolának neveztek el.

Nevezetes polifon komponista volt a cremonai Marcantonio Ingengeri.

Igencsak különbözött a rómaitól a velencei iskola, mely a németalföldi Willaert munkásságával kezdődött. Legfőbb képviselői Andera és Giovanni Gabrieli.

A 16. század folyamán az énekes többszólamúság termékeny ága bontakozott ki a madrigálban, mely többféle stílusváltáson ment át.

A madrigálstílus felújításával és a harmonikus szerkezet átalakulásával szorosan összefügg a 16. század második felében a kromatika bevezetése. A madrigál új irányának legkiválóbb művelői: Cipriano da Rore, Luca Marenzio és Carlo Gesualdo da Venosa herceg.

A polifónia mindjobban háttérbe szorul és a melódiát vivő szólam a többiek fölébe kerül, a madrigál az opera fejlődésével párhuzamosan hangszerkíséretes szólóénekké, monodikus stílusú, drámai műfajjá lesz.

Ebben az időben bontakozik ki a hangszeres zene is. Első kiváló olasz mesterei: Cavazzoni Andrea, Giovanni Gabrieli és Claudio Merulo.

Az orgona és cembalo hangszeres formáinak kimagasló alkotóművésze volt a ferrarai Girolamo Frescobaldi, akinek működése a 17. századra esik. Ekkor lendült fel a hegedűirodalom is. Kiemelkedő szerzők: Giuseppe Torelli, akinek a hegedűverseny megteremtését tulajdonítják, s a század legnagyobb hegedűse, Arcangelo Corelli. A 18. századi zeneéletben két nagy szimfonikust kell megemlítenünk: Antonio Vivaldit és Giovanni Battista Sammartinit. Kiemelkedőek még: Boccherini, Locatelli, Veracini, Tartini.

A csembalisták közül kimagaslik Domenico Scarlatti. Életművének java a félezernél is több egytételes szonáta.

Az új korsza új hangszere a forte e piano, Bartolomeo Cristofori találmánya, mely forradalmasította a billentyűs stílust és irodalmát. A hangszer első neves játékosa a római Muzio Clementi volt.

A zene mind nagyobb szerepet kap a drámai művek előadásában. Táncbetétek kíséreteke, vagy felvonások közötti közjáték, azaz intermedium v. intermezzo.

A 16. század végén Itáliában a minden korábbi drámai műfajt kiszorító pásztorjátékban már egyaránt szóhoz jutott az énekes és hangszeres zene, a szólóének és a kórus. Új énektechnika és új ízlés alakul ki. A firenzei cameratanak a kisérletei nyomán életre kell a zenés dráma (dramma per musica), az opera. Az első opera kisérlet Jacopo Peri Dafne- ja, melyet 1594- ben adtak elő Firenzében.

Dicső magasságba emelte a zenedrámát Claudio Monteverdi, akinek első színpadi remekműve, az Orfeo, 1607- ben készült el.

Előmozdította az operairodalom fejlődését a nyilvános színházak nyitása a közönség részére. Elsőként a San Cassiano nyitott Velencében 1637- ben.

Az opera hatalmas fejlődésében a két mozgatórugó a jelenetezés és a virtuóz énektechnika (bel canto), melyek döntően befolyásolják az opera további alakulásának irányát. Mindent a közönség ízlésének rendelnek alá.

A világi zene másik új műfaja a kantáta. Ez is csakhamar Európaszerte elterjedt. A legnagyobb olasz kantáta- szerzők: Carissimi, Rossi, Stradella, Francesco Provenzale és Alessandro Scarlatti. Carissimi kiemelkedő komponistája volt a 17-18. században kifejlődő oratóriumnak is. E műfajban követői voltak: Alessandro Stradella, Alessandro Scarlatti, a velencei Antonio Caldara és Antonio Lotti. A korszak legnagyobb olasz mestere Alessandro Scarlatti, a minden műfajban termékeny muzsikus. A da capo ária, az olasz típusú nyitány (allegro-adagio-allegro) a zenekari kíséretes recitativo egyaránt Alessandro Scarlatti nevéhez fűződik csakúgy, mint a nápolyi iskola hagyománya. Scarlatti nyomába a kitűnő komponisták egész sora lép, többek közt: Niccoló Porpora, Niccoló Piccini, Niccoló Jommelli, Domenico Cimarosa, Giovanni Paisiello és Giovanni M. Bononcini.

A nápolyi mesterek körében fejlődik önálló műfajjá az olasz vígopera, az opera buffa. Előzményeivel - vígjátéki jelenetek, közjátékok, paródiák formájában - már az első komoly operákban is találkozunk. A műfaj nemzetközi jelentőségű mintája 1733-ban Pergolesi La serva padrona- jában született meg, majd Pergolesi, Piccini, Paisiello Cimarosa s végül Wolfgang Amadeus Mozart műveiben vált Európa- szerte elsöprő sikerűvé.

A napóleoni korszak zeneirodalmáből két alkotó emelkedik ki: Luigi Cherubini és Gasparo Spontini.

A 19. század első felének operairodalmán Gioacchino Rossini hatalmas alakja uralkodik. Első remekművét, a Sevillai borbélyt a operák sora követte: Ottelo, Hamupipőke, Tolvaj szarka, Az Ory grófja, a Semiramis, majd a művészetének csúcspontjaként emlegetett Tell Vilmos. Rossini mellett az olasz operairodalom kiemelkedő képviselői: Gaetano Donizetti és Vincenzo Bellini.

A legnagyobb olasz operakomponista, Giuseppe Verdi 1842- ben aratta első nagy diadalát Milánóban, a Nabuccóval, melynek zenéjéből kihallható a kor felfokozott hazafias lelkesedése. Művészete a Rigolettótól a Trubaduron, Traviatán, Álarcosbálon, Végzethatalmán, Don Carloson és Aidán (csak az ismertebbeket említve) át jut el az Otellohoz, s a Falstaffhoz, az operariodalom e két csodálatos remekművéhez.

Verdi mellett említésre méltó Amilcare Ponchielli, a Gioconda komponistája és Arrigo Boito a költő és zeneszerző.

A 19. század végének kimagasló komponistája Giacomo Puccini. Népszerű operái példátlan sikereket arattak. (Manon Lescaut, Bohémélet, Tosca, Pillangókisasszony, Nyugat lánya, Gianni Schicchi, Turandot…). Az időszak másik két neves operaköltője, a verizmus képviselői, Pietro Mascagni és Ruggiero Leoncavallo, sajnos un. egyműves. Művészi invenciójuk a Parasztbecsület, ill. a Bajazzók megírása után hamar kiapadt.

A 20. századi olasz zene képviselői korunk nemzetközi modern- zenei törekvéseit a népzene és a régi olasz műzene gazdag hagyományával felfrissítve új, önálló nemzeti stílus kialakítására törekszenek. Említést érdemelnek közülük: Franco Alfano, Ildebrando Pizzetti, Ottorino Respighi, Gianfrancesco Malipiero, Wolf-Ferrari, Alfredo Cassella, Goffredo Petrassi, Luigi Dallapiccola. A legifjabb nemzedék kiemelkedő tagjai: Giancarlo Menotti és Luigi Nono. A különböző zenei áramlatokban fontos szerepe volt és van az olasz népdalnak. Különös varázsuk volt mindenkor a nápolyi népdaloknak. Az olasz népi zene egyik legfőbb sajátossága ezeknek a daloknak melodikus varázsa.