Ambrus, Szent (333-397)- milánói püspök - A korális ének organizátora. Maga is jelentékeny himnusz- szerző volt.(Ambrosian himnuszok).

Gergely, I. Nagy, Szent (540-604) pápa - a katolikus egyházi zene történetének egyik legjelentősebb alakja. Róla nevezték el a középkori, egyszólamú egyházi dallamstílust gregorián- stílusnak. Összegyűjtötte és egyesítette az egyházi dallamokat az Antiphonariumban. Az ő korában alakult meg a nagy jelentőségű római énekesiskola, a Schola Cantorum is.

Guido, arezzói (990 k. - 1050)- bencés szerzetes, a középkor zenéjének korszakos jelentőségű kezdeményező alakja. Nevéhez fűződik a hangjegyírás reformja. Meghonosította a négyvonalas rendszert, melyben sárga és vörös vonal, vagy kulcs jelzi a "c" ill. az "f" hang helyét. Ő volt az első, aki a neumákat ebbe a terctávolságokat rögzítő vonalrendszerbe alkalmazta, így alkalmassá téve a pontos hangmagasság jelölését.

Landino, Francesco (1325-1297) - kiváló firenzei orgonista és zeneszerző. Egyike a korszak legsokoldalúbb, s legjobban megcsodált virtuóz művészeinek. Az orgona mellett fuvolán, lanton és gitáron is játszott. Komponíciói: canzonák, madrigálok, balláták.

Gabrieli - két korszakos jelentőségű velencei mester neve, kiknek meghatározó szerepük volt a 17. század hangszeres stílusának kialakításában. A több kórust mozgató és szólamkettőzéssel operáló "orkesztrális" stílus megteremtése az ő nevükhöz fűződik. Az idősebb: Gabrieli, Andrea (1510 k.-1586) - Mesteri polifon tudás és rendkívüli melodikus érzék jellemzi. Giovanni (Andrea unokaöccse és tanítványa)(1557-1613) - Igen jelentős stílusreformátor. A többkórusos írásmódot alkalmazza zenekarra (énekszólamokkal vegyesen). Az 1600 táján írt Sacrae symphoniae- ja az első olyan zenekari kompozíció, amelyben az egyes szólamokat meghatározott hangszerek adják elő. Ezzel az újkori hangszerelés máig érvényes alapjait teremtette meg.

Gabrieli, Domenico (1659-1690) - zeneszerző és csellista. Velencei és bolognai tanulmányai után a S. Petronio kápolna csellistája volt. Tagja, majd elnöke a Bolognai Filharmóniai Akadémiának (1683). Rövid élete ellenére szerzője 12 velencei stílusú operának, valamint nagyszámú kantátának és hangszeres zenének. Először csellóra írt (ricercarék, szonáták) melyekben megnyilvánul kiváló hangszertechnikája és sajátos kifejezőkészsége.

Galilei, Vincenzo (1520 k.-1591) (Galileo Galilei fizikus, csillagász apja). - Kiváló olasz muzsikus, lant- és hegedűművész, a firenzei Camerata legjelentősebb, legfanatikusabb tagja, akinek a monódia, az új drámai énekstílus kialakulásában nagy szerep jutott. Jelentős "Az új és régi zene párbeszéde" c. műve.

Palestria, Giovanni Pierluigi da (1525 k.-1594) - a zenetörténet egyik kiváló alakja, a katolikus egyház legnagyobbként tisztelt zeneszerzője, a "római iskola" feje.Gyermekkorában került Rómába, ahol 1537-1542- ig a Santa Maria Maggiore bazilika kóristája. A zene mellett grammatikát is tanult. Orgonista és karmester szülővárosának (Palestrina) katedrálisában. Később a római Szent Péter bazilika Cappella Giuliajá-nak karmestere. 1555- ben sikerült elnyernie a lateráni St. Giovanni bazilika karmesteri állását. A következő években írta híres Improperiáit. 1571- től haláláig azután a Cappella Giulia karmestere volt. A tridenti zsinat (1545-1563) behatóan foglalkozott az egyházi zene megreformálásával és a bonyolult szerkezetű zenével szemben a Palestrina- stílust is elismerte. Ennek jeléül P.- t kinevezték a pápai énekkar hivatalos zeneszerzőjévé. Élete utolsó szakaszában teljesen a komponálásnak szentelte magát. 1581- től haláláig (13 év alatt) 320 művet tett közzé. 1577 óta részt vett a XIII. Gergely pápa által kezdeményezett gregorián korálreform munkálataiban is. Tekintélye élete végéig fokozódott, így nem csoda, hogy végső nyughelyét a Szent Péter bazilika új kápolnájába találjuk. Sírkövére neve mellett a "Musicae Princeps" (a zene fejedelme) véset olvasható.

Zenéje, az a capella stílus, a régi, tisztán énekes irodalom csúcspontját jelenti. Csodálatosan kiegyenlített és bonyolult polifóniája mellett is plasztikus, szerkezetében és szövegdeklamációjában tökéletes művészet. Melodikája lényegében diatonikus. A németalföldi mesterek hagyományait zseniálisan ötvözi a madrigálművészettel. Ez a stílus, melynek ő volt a legtökéletesebb képviselője, nevezik Palestrina stílusnak.

P. nem újító, hanem inkább összefoglaló jelenség. A madrigál komponálásban is felvette a versenyt kora leghíresebb alkotóival. Világi műveit Gianetto álnéven tette közzé.

Firenze - Camerata fiorentina

Akadémiai jellegű csoport G. Bardi gróf firenzei házában, ahol a 16. század 71-es és 80- as éveiben nemesek, jeles tudósok, művészek találkoztak. A Camerata tagjai a hangszerkíséretes szólóének (recitar cantando) és az opera kialakulását előkészítő zeneszerzők: V. Galilei, G. Caccini, J. Peri, valamint az első librettista, O. Rinuccini költő voltak. Az antik egyszólamúság újjáélesztése, a szövegelőadás, az érzelemkifejezés és az ének egybeforrasztása volt a céljuk, melyhez példának tekintették az antik görög drámákat. Az elő operát, Per Dafne- ját 1598- ban mutatták be Firenzében.

Római iskola

Itáliában a legfontosabb egyházzenei központ Rómában van. A mise és a motetta az a két zenei forma, mely egybefogja a római iskola szigorú zenei stílusú munkáit. Az iskola legkiemelkedőbb képviselője, akinek műveiben összegződik és kikristályosodott formájában jelenik meg a római stílus, Palestrina. (Kortársai és követői voltak többek közt: G. Animuccia, G.M. Nanino, F. Anerio, F. Soriano).

Bolognai iskola

A 17. század második felében, Bolognában működő, a trió- és szólószonáta, valamint a concerto forma kialakításában szerepet játszó zeneszerzők csoportja (D. Gabrieli, Gasparini, stb.). Műhelyeik voltak többek közt a S. Petronio zenekara (Corelli, Torelli) és az 1666- ban alapított Accademia Filarmica, melynek tagjai közt találjuk pl. Bononcinit. Itt tanult Corelli. a concerto grosso egyik megteremtője Itt működött Torelli, akinek a nevéhez a hegedűverseny megteremtése fűződik.

Velencei iskolák - A 16. századi olasz zenei gyakorlat kifejlesztésében németalföldi mesterek jártak elöl. Velencében Willaert, akitől a velencei iskolára jellenző két és több kórust alkalmazó új énekkari stílus (polychoria) származik, s a szóló- madrigál és az önálló hangszeres stílus terén is kezdeményező. Tanítványai közül legnevezetesebbek: Cipriano da Rore, Vincentino Zarlino és Andrea Gabrieli.

A második velencei iskola főalakjai: a két Gabrieli, akiket az önálló zenekari kompozíció és általában az önálló hangszeres zene megalapítóinak tekintenek (16. század vége, 17. század eleje).

Velencében ben nyilt meg a legelső nyilvános operaszínház 1637 -ben. Itt Claudio Monteverdi, aki már előzőleg is döntő lökést adott az opera fejlődésének, remekműveivel magas színvonalra emelte az új műfajt. Tanítványa, Cavalli volt az első, akinek operáit Olaszországon kívül is előadták. Ez a harmadik velencei iskola terjeszti el egész Európában az opera műfaját. Cesti már bécsi udvari karmester (1666). Ettől kezdve lepik el az olasz drámai zeneszerzők és szövegírók a művelt világot. Egyik főhadiszállásuk kb. fél évszázadon át a bécsi udvari Opera volt. A nevezetes velencei áriastílusnak és dramatikus zenekari technikának méltó utódja - főként Alessandro Scarlatti révén - a nápolyi iskola. A harmadik velencei iskola tagjai közül a madrigál terén Monteverdi, a kantáta fejlesztésében Ferrari és Legrenzi, az a capella egyházi zenében Lotti a legkiválóbb.

Merulo, Claudio (családi neve: Merlotti) (1533-1604) - olasz orgonaművész, zeneszerző, zeneműkiadó és orgonaépítő. Az önálló orgonairodalom egyik kimagasló úttörője. A tisztán hangszeres irodalom először M. műveiben veti le az énekes irodalomból magával hozott stiláris sajátosságokat. Technikában és mondanivalóban egyaránt önálló utakra lépett. Főbb művei: 3 kötet ricercare, 3 kötet canzone és két kötet toccata orgonára.

Caccini, Giulio (1545-1618) - olasz zeneszerző. A Mediciek szolgálatában állt Firenzében, mint lantos és énekes. Több kötet ária és madrigál mellett legjelentősebb alkotása az Euridice c. opera (Rinuccini szövegére), melyet 1600- ban mutattak be az új műfaj első termékeinek egyikeként: C.- nak jelentős szerepe van a recitativo kialakításában és a díszített arioso- szólóének előretörésében. Lánya Francesca (La Cecchina) (1588-1640), korának híres énekesnője és zeneszerzője volt.

Ingegneri, Marcantonio (1545-1592) - kiváló olasz zeneszerző. Cremonai egyházi karmester. Monteverdi tanára. Műveinek erőteljes és nagyvonalú koncepciójában közvetlen előfutárja tanítványának.

Gastoldi, Giovanni Giacomo (1550 k.-1622). Jónevű olasz zeneszerző. Mantovában és Milánóban működött. Legismertebbek igen népszerűvé vált könnyed, dallamos madrigáljai, táncdalai.

Vecchi, Orazio (1550-1605) - kiváló olasz zeneszerző. A reggiói dóm karmestere volt, majd Coreggioban kanonok, végül a modenai herceg fiainak zenetanára. A madrigálstílus egyik kiemelkedő mestere. Főművében, az Amfiparnasso (Parnasszus környéke) c. madrigálkomédiában a modern operát megelőző színpadi irodalom egyik legnagyobb zenei remekét alkotta meg.

Marenzio, Luca (1553-1599) - nagy jelentőségű olasz zeneszerző, a madrigálirodalom legnagyobb mestere. Több bíboros udvari karmestere Rómában. 1596-98- ig I. Zsigmond lengyel király szolgálatában állt, s valószínűleg kevéssel halála előtt tért vissza Rómába. A pápai udvar muzsikusaként fejezte be életét. Marenzio a modern zenei kifejezésnek élenjáró, kiemelkedő mestere. A madrigál technikáját zseniálisan állítja a költői tartalom szolgálatába. Határozottan lép át a modern tonalitás birodalmába, melynek keretein túlhalad a kromatikával. Művészetével új korszakot nyitott az olasz zenében. Hatása Olaszországon túlra sugárzott. Művei: több kötet madrigál, villanellák, motetták, stb.

Gesualdo da Venosa, Carlo (1560 k.-1613) herceg, zeneszerző és költő. Torquato Tasso barátja. A 16. század végén kibontakozó "kromatikus iskola" legradikálisabb tagja. Fennmaradt művei (5 és 6 szólamú madrigálok) sok helyütt Wagner zenéjére emlékeztettek.

Peri, Jacopo (1561-1633) zeneszerző - A Medici udvar magasrangú tagja, s a firenzei cameratanak kimagasló egyénisége. Caccinival együtt a kör zenei reformtörekvéseinek vezére. Peri és a camerata felfogása szerint az opera egyenes folytatása az antik tragédiának, s így zenéje csupán a szöveget aláfestő, a vers ritmusát kiemelő, melodramatikus kísérőzene lehet. Főbb operái: Dafne- a zenetörténet első operája, Euridice stb., Kitűnő orgona- és csembalo játékos volt, s mint énekes is siekereket aratott.

Monteverdi, Claudio (1567-1643) a 17. század korszakalkotó jelentőségű zeneszerzője, az operairodalom kimagasló géniusza. Tanára Marcantonio Ingegneri volt. Képezte magát hegedűjátékban, s énekben egyaránt. 15 éves korában publikálta első művét. 1590- ben a zenekedvelő Vincenzo Gonzaga mantovai herceg szolgálatába lépett mint énekes és viola művész. Több ízben elkísérte a herceget külföldi útjaira. 1595-1596-ban Magyarországon jártak (a török elleni hadjáratban vettek részt). 1599-ben Flandriában is megfordultak.

Már Az első madrigáljaiban a modern, kromatikus szellemű velencei iskolához,, az "újabb madrigál" irányzatához csatlakozott. Általa a madrigál beletorkollik a monódia és az opera műfajába. Ez már az első operájában, az Orfeo- ban is nyomonkövethető, melyből kitűnik drámai jellemzőereje is. A későbbi műveiben kialakított új stílus a zárt zenei formák drámai felsorakoztatására épül. ez majd kétszáz évre meghatározta az olasz operastílust. Vincenzo herceg halála után. 1631- ban a velencei köztársaság karmesterévé nevezték ki, mellyel együtt járt a Szt. Márk bazilika karnagyi pozíciója is. Új állása miatt elsősorban egyházi zenét komponál. A velencei pertisjárvány hatására elfordult a világi élettől, s papi rendbe lépett. A Velencében töltött évekből egyetlen jelentős drámai műve maradt fenn, a Tankréd és Klorinda párviadala. A városban 1637- ben megnyílt az első nyilvános opera (San Cassiano), melyet még 12 operaház nyitása követett. Ezek Monteverdi alkotókedvét is felélénkítették. Ekkor írta utolsó nagy operáit, a fennmaradt Il Ritorno di Ulisse és a Poppea megkoronázása valóságos csodái a drámai erőnek és a művészi lélekábrázolásnak.

Frescobaldi, Girolamo (1583-1647) - korszakos jelentőségű olasz zeneszerző és orgonista. 1608- tól a római Szent Péter bazilika orgonistája. Mint hangszerének művésze világhírű volt. Orgona és csembalo műveiben e két hangszer addig nem is sejtett technikai lehetőségeit tárja fel és állítja egy markáns, egyéni kifejezésmód szolgálatába, A hangszeres irodalom formáit (toccata, fantasia, ricercare, fúga) igen sokoldalú teremtő fantáziával gazdagította. Főbb művei: négyszólamú fantáziák, toccáták, áriák, canzonák, stb.).

Rossi, Luigi (1597-1653) kiváló olasz zeneszerző, énekes és orgonaművész. Nápolyban tanult. Előbb Borghese herceg, majd Barberini bíboros szolgálatába lépett. Kantátái, s első operája - Az elátkozott kastély (1641) - korán ismertté tették nevét. A bíboros, Mazarin hívására, Párizsba vitte. Itt mutatták be 1647- ben Orfeusz és Euridike házassága c. operáját, melynek hatása rendkívüli volt és ösztönzöleg hatott a későbbi francia operakísérletekre.

Operái jelentős szakaszt képviselnek annak a történeti fejlődésnek a menetében, amelye a zárt zenei formákból alakuló operatípushoz vezetett.

Carissimi (Marche), Giacomo (1605-1674) - Az oratórium és kantáta műfajának kiváló úttörője. Orgonista volt Tivoliban, majd karmester Assisiben, s később Rómában. Egyforma tökéletességgel művelte a kantáta világi és egyházi válfaját.

Legrenzi, Giovanni (1626-1690) - olasz zeneszerző. Bergamoban orgonistaként, majd Velencében a Szt. Márk templom karmestereként működött. Kora egyik jelentős mestere. Nevéhez az opera-, kantáta- és szonáta irodalom terén egyaránt jelentős reformok és kezdeményezések fűződnek.

Provenzale, Francesco (1627-1704) - olasz zeneszerző, a nápolyi iskola egyik megalapítója. 1660-1700- ig Nápolyban mint konzervatóriumi igazgató és karmester működött. Nyolc operát írt, melyekben formai készség és melodikus invenció tekintetében A. Scarlatti legsokoldalúbb, s legeredetibb elődjének bizonyult. Egyéb művei: kantáták, oratóriumok, motetták és egyéb egyházi kompozíciók.

Pasquini, Bernardo (1637-1710) - olasz zeneszerző, orgona- és csembalóművész. Több operát és pásztorjátékot írt.

Stradella, Alessandro (1642-1682) - nagynevű olasz zeneszerző. Korának egyik nagy jelentőségű opera-, oratórium- és kantáta szerzője. Az áriaformát - melynek A. Scarlatti előtt legjelentősebb művelője - kiszélesíti, a zenekari és énekes kifejezés lehetőségeit új elemekkel gazdagítja. Emellett egyike a zenei concerto-forma úttörőinek, s mindenekelőtt a nagyvonalú, szenvedélyes áriamelodika legegyénibb, legnagyobb hatású mestereinek.

Corelli, Arcangelo (1653-1713) - a 17. század hangszeres zenéjének kimagasló mestere. Életéről nem sokat tudni. Hegedűművész volt. Munkássága a hegedűirodalom történetében korszakos jelentőségű. Stílusa melodikus, nagyvonalú, lírával telt. Ő a concerto gorsso műfajának megteremtője. Művei: 48 triószonáta, 12 Concerto grosso, stb. Műveinek hatása Händel és Bach zenéjén is érezhető.

Pitoni, Giuseppe Ottavio (1657-1743)- egyházi zeneszerző, a "római iskola" jelentős mestere. Életében csak kétszólamú motettáinak gyűjteménye jelent meg. Mint a "római iskola" legtöbb késői mestere, P. is kedvelte a hatalmas hangfreskókat, a sokszólamú, több kórusos stílus barokk pompáját. (Három és négy kórusra írt misék és zsoltárok). Nemcsak a Palestrina- hagyományok erőteljes, kései örököse, hanem korának legkiválóbb pedagógusa is volt.

Torelli, Giuseppe (1658-1709) - kiváló hegedűművész és zeneszerző. 1695 körül Bécsben és Németországban ját. Bolognába Bécsből tért vissza 1701- ben. Az olasz hegedűkultúra legjelentősebb mesterei közé tartozik. Stradella és Corelli mellett a concerto grosso műfajának első művelője, a hegedűverseny kezdeti formájának kialakítója.

Scarlatti, Alessandro (1660-1725) - a 17-18. század legjelentősebb olasz zeneszerzője, a "nápolyi iskola" kezdeményező- és vezéralakja. Carissimi növendéke volt Rómában. Első operáját is itt mutatták be. Egy ideig Krisztina, svéd királynő szolgálatában állt, majd 1694-1702- ig Nápolyban működött udvari karmesterként. Ezután több évig ismét Rómában dolgozott, majd 1708- tól végleg Nápolyba költözött. Udvari karmester és konzervatóriumi igazgató volt. Zeneszerzői termékenysége elképesztő. 115 operát írt (közülük 87- nek csak a címe ismert), kb. 660 szólókantátát, több misét, 15 oratóriumot, motettákat, madrigálokat, orgona- és zongoraműveket. Operái közül a jelentősebbek: Rosaura, Teodora, Griselda. Művészete a 17. század nagy római és velencei mestereinek zenei stílusához kapcsolódik, ám mégis egész sor reform fűződik nevéhez. Ebből, pl. az általa képviselt operaideálból új iskola indult, a nápolyi operakomponisták iskolája. A reformok közül elsőként kell említeni a da capo ária következetes alkalmazását, az áriák zenekari kíséretének gazdag, színes technikáját, s az opera új nyitány formáját -(olasz nyitány), mely háromszakaszos szerkezetű (gyors-lassú-gyors, szemben a francia formával). Iskolát teremtett hajlékony, de erővel telt melodikája is.

Lotti, Antonio (1667-1740) - kiváló olasz zeneszerző, énekes és orgonaművész. A velencei Szt. Márk bazilika énekese, később orgonistája, majd karnagya. Korának kiemelkedő egyházi zeneszerzőjeés operakomponistája, a későbbi "velencei iskola" egyik jeles képviselője. Egyházi kompozícióin (misék, motetták, stb.) kívül 21 operát írt.

Bononcini (Buononcini), Giovanni (1670-1747) - nagyhrű olasz operaszerző. 1688- tól Bolognában templomi karmester. Ebben az időben miséket, oratóriumokat komponál. 1691- től Bécsben udvari csellista. Operákat ír Bécs, Róma és Berlin számára. 1716- ban Londonban a King's Theatre karmestere lett, s itt évtizedeken át rivalizált Händellel. Sima, kissé pedáns stílusú kompozíciói egy időre megnyerték a londoni közönséget, de végleles győzelmet nem biztosítottak számára.

Caldara, Antonio (1670-1736) - korának nagyhírű zeneszerzője. Velencében, Bécsben, Rómában, Madridban, majd ismét Bécsben működött. Művei: 87 opera, köztük vígoperák, 36 oratórium, 24 triószonáta, nagyszámú egyházi kompozíció. A bel canto egyik igen jelentős képviselője.

Albinoni, Tommaso (1671-1750) - velencei zeneszerző. Írt 55 operát, számos kantátát és jelentékeny hangszeres műveket. Hegedűversenyei e műfaj úttörői közé tartoznak.

Vivaldi, Antonio (1675-1741) - kiváló olasz hegedüművész és zeneszerző. Atyja a Szt. Márk bazilika zenekarának hegedűse volt, s fia valószínűleg 30 éves koráig itt működött atyja mellett. Később papi rendbe lépett, s egy ideig Fülöp herceg, lombardiai helytartó udvari karmestere volt Mantovában. 1714- től Velencében működött, mint a Szt. Márk bazilika szólóhegedűse és az Ospedale della Pietá vezető karmestere. Kortársai főleg mint opera komponistát ismerték. 1739- ig nem kevesebb, mint 38 operája kérült előadásra olasz színpadokon. Domenico Scarlatti mellett kora legnagyobb, egyetemes jelentőségű olasz mestere. Szűknek érezte a szóló-hangszer nyújtotta lehetőségeket, nagyobb tömegre, szélesebb arányokra törekedett. Ilyen formául elsősorban a concerto műfaja kínálkozott, melynek keretében kevéssel azelőtt alakult ki a hegedűverseny formája. Vivaldi lenyűgöző költői fantáziával teremtette újjá ezeket a formákat. Kialakította a versenymű új formáját, a szóló és a zenekar változására épülő ciklikus programkoncert nagyszabású, merész koncepcióját. Ezek az újszerű formák egész Európa zenéjére mély hatást gyakoroltak.

Scarlatti, Domenico (1685-1757) - kiváló olasz zeneszerző. Rómában atyja, Pasquini és Gasparini növendéke volt. Csakhamar országos hírnévre tett szert virtuóz ccsembalojátékával. 1709- ben már mint az olasz csembalo- és orgonaművészet reprezentánsa mérkőzik Händellel Rómában. 1715-19- ig a Szt. Péter bazilika karmestere. 1719-21. között Londonban működik mint karmester és operakomponista. 1721-1725- ig a portugál királyi udvar csembalistája és a hercegnők zenetanára, majd négyévi nápolyi tartózkodás után a spanyol udvar szolgálatába lép. Kevéssel halála előtt, 1754- ben tér vissza újból Nápolyba. Kora legnagyobb csembalokomponistája. Hangszere modern technikájának és a csembaloszonáta irodalmának korszakos jelentőségű úttörője. Szonátái egytételesek, többnyire kétrészes formában. Eddig megtalált 550 szonátájából életében csupán két sorozat jelent meg. Írt több operát, szólókantátát, miséket, motettákat, stb.

Marcello, Benedetto (1686-1739) - kiváló olasz zeneszerző és író. Előbb ügyvédként működött. Több mint egy évtizeden át tagja volt a velencei "negyvenek tanácsá"- nak. Főbb művei: operák, misék, egyéb más egyházi művek, kantáták, s több jelentős hangszeres kompozíció. Íróként is sokoldalú tevékenységet fejtett ki (operalibrettók, versek, kritikák).

Porpora, Nicola Antonio (1686-1766) - olasz zeneszerző és énekpedagógus. Nápolyban konzervatóriumi tanár. Később Bécsben, Velencében, Londonban, Drezdában udvari karmester. 1755- től újra Nápolyban találjuk egyházi karnagyként és konzervatórium igazgatóként. Több, mint 50 operát, egyházi és kamarazene-műveket írt. Legjelentősebben szólókantátái. Korának leghíresebb, legnagyobb tekintélyű énektnára volt.

Geminiani, Francesco (1687-1762) kiváló olasz hegedűművész és zeneszerző. Nápolyban. Londonban és Párizsban tevékenykedett. Nagy hatása volt az angol hegedűjáték fejlődésére. Iránymutató, instruktív műve az első rendszeres hegedűiskola.

Nápolyi iskola - a 17. század végén, Olaszországban kialakult stílusiskola, amely különösen hosszú ideig volt irányító hatással az európai zenére. A "nápolyi stílus" legelső nagy mestere Alessandro Scarlatti. Csodálatosan gazdag kifejező stílusa számos vonatkozásában a késői velencei mesterek zenéjében gyökerezik, s abból alakul ki. A velencei mellett a római iskola hagyományai is mély nyomokat hanytak Scarlatti, Durante, Leo és Feo művein, akik 1700 táján megteremtik az új dallamvilágot, melynek késői művelői Pergolesi, Jommelli, s még Mozart és Rossini is. Az iskolának az opera terén volt a legkiemelkedőbb szerepe. Dallambősége, hatalmas drámai ereje, mely főleg az áriák megfogalmazásában érvényesül, páratlan énekkezelése és énekkultúrája, hozzá ragyogó képességű énekesei és muzsikusai, mindez legyőzhetetlenné tette a nápolyiak operaszínpadát. Ők alapítják meg a londoni olasz operát, s szorítják ki Hamburgban a németet. Ők viszik a műfajt Oroszországba, s állítanak mintákat egész Európának. Megteremtik az opera buffát. Megindítják a dramatikus mozgalmat (Jommelli, Piccini Traetta), melyből Gluck operareformja sarjad, s mely egyenesen Mozart nagy, összefoglaló művészetébe torkollik.

Tartini, Giuseppe (1692-1770) - kiváló olasz hegedűművész, zeneszerző, zenetudós és pedagógus.Tanulmányait kolostori iskolákban és a padovai egyetemen végezte. Kalandos élete során kisebb zenekarokba szegődött el hegedűsnek. Lankadatlan szorgalommal tökéletesítette hegedűtechnikáját és elméleti ismereteit. Híre mindjobban elterjedt hazájában. 1720- ban elnyerte a pádovai Szt. Antal bazilika karmesteri és szólóhegedűsi állását, melyet csaknem haláláig betöltött. Munkásságát egyre fokozottabb mértékben szentelte a tanításnak. 1728- ban nyitotta meg hegedűiskoláját.Karját baleset érte. Ettől kezdve egyre jobban beletemetkezett zeneelméleti és filozófiai tanulmányaiba. Tartini a 18. század egyik kimagasló egyénisége. Átfogó kultúrájú, hatalmas képzeletű mester. Corelli hagyományainak folytatója. Elsőrangú mestere volt a virtuóz játéknak is, de legmaradandóbb hatást a művészi alkotás jelentőségének mélyreható elemzésével és átélésével érte el. Kompozíciói közül legértékesebbek szólókoncertjei -kb. kétszázat írt - hegedű, zongora, cselló szonátái, szimfóniái, vonósnégyesei, s kb. 150 hegedűszonátája, köztük a romantikus nevet kapott Ördögtrilla- szonáta.

Locatelli, Pietro (1695-1764) - olasz hegedűs és zeneszerző. Corelli tanítványa Rómában, majd mint világjáró virtuóz számos városban hengversenyezett. Az olasz hangszeres irodalom Corellit követő korszakának kiemelkedő képviselője. Munkáit dallambőség, zseniális formálókészség (a szonátaforma egyik úttörője) s virtuóz, de mélyen muzikális fantázia jellemezte.

Sammartini, Giovanni Battista (1698-1775) - zeneszerző, orgonista, pedagógus. J. Chr. Bach és Gluck tanítómestere. Több milánói templom orgonistája és karnagya. A 18. század kiemelkedő olasz mestereinek egyike. Nevéhez újabb hangszeres stílus formatechnikájának számos reformja fűződik. Egyházi kompozíciókon kívül szimfóniákat, hegedűversenyeket, concerto- grosso- kat, kamaraműveket írt.

Martini, Giambattista - Padre Martini (1706-1784) Bolgonában működött karmesterként és lelkészként. Kora legnagyobb, legismertebb pedagógusa. A zenetörténet és zeneelmélet terén Itália legjelentősebb szaktekintélye.

Pergolesi, Giovanni Battista (1710-1736) - kiemelkedő jelentőségű olasz zeneszerző. Első művei huszonegyéves korában kerültek bemutatásra Nápolyban, különösebb visszhang nélkül. Viszonylag kedvező fogadtatásra talált egy nápolyi dialektusban írt vígoperája. 1732- ben Stigliano herceg szolgálatába lépett. Két kórusra és zenekarra írt F- dúr miséje alapozta meg hírnevét. 1733- ban érte el sikereinek tetőfokát rövid vígoperájával, az Úrhatám szolgálóval (La serva padrona). Ez az opera buffa a 18. századi olasz vígopera alapkövévé lett és a francia vígopera- irodalomnak is kiindulópontjául szolgált. Alig 26 éves korában halt meg, közvetlenül a Stabat Mater befejelése után. Tüneményes tehetség volt, aki kezdeményezőjévé lett egy teljes évszázad zenei fejlődésének.

Jommelli, Niccolo (1714-1774) - jelentős olasz operakomponista. Több mint 80 operájából csak 53 maradt fenn. Több oratóriumot, kantátát és egyéb egyházi művet is írt. Operazenéjével új utakra tör.

Piccini, Niccolo (1728-1800) - kiváló olasz komponista. Közel 130 operát írt. Fiatalom világhírnévre tett szert. 1776- ban az olasz opera francia hívei - Gluck ellenében - Párizsba hívták. A versengés Gluck stílusának (mely későbbi operáiban éreztette hatását) győzelmével zárult. Később Piccini újabb sikereket aratott, majd 1784-ben a Kir. Énekiskola tanára, a forradalom után pedig a Conservatoire felügyelője lett. Az olasz opera buffa utolsó nagy mestereinek egyike. Bizonyos fokig egyesítette a komoly és a vígoperát.legjismertebb operája: Cecchina, a jó leány.

Paisiello, Giovanni (1740-1816) - kiváló olasz operakomponista. Tanulmányait a nápolyi Conservatorioban végezte, ahol tanár is lett. Itt került előadásra első színpadi kísérlete is.Több sikeres vígoperát írt, melyet Itália különböző opera színpadain játszottak. A hatavanas évek végén Nápolyt is meghódította, győzelmesen rivalizált Piccinivel és Cimarosaval. II. Katalin orosz cárnő szentpétervári udvarában is működött. Itt írta többek közt Az úrhatnám szolgáló és A szevilliai borbély c. operáit, melyek közül az utóbbi az egész világot meghódította. Hazatérte után IV. Ferdinánd nápolyi király udvari karmestere lett. Ez élete legsikeresebb időszaka. ( A szép molnárlány, Nina, a szerelem bolondja, stb.). 1790- től inkább az opera seria műfaját művelte. 1802-3- ban, Napóleon hívására, megszervezte a párizsi udvari zenekart. A császár uralkodása alatt itt tevékenykedett. 1815-ben hazatért, s haláláig kegyvesztettként élt. Több mint száz színpadi mű komponistája, a 18. századi olasz buffo művészet kiemelkedő mestere. Jellemző vonásai: realizmus, pompás humor, biztos színpadi készség és erős népi ihletés. Operatechnikája sokszor átvezet Mozart szinpadának birodalmába. Operáin kívül egy nagyvonalú, drámai erejű passiót, 33 misét, 12 szimfóniát, 6 zongoraversenyt és más műveket írt.

Cherubini, Luigi (1760-1893) - zeneszerző. Pályafutása kezdetén egyházi szerzőként működött. Később Párizsban telepedett le. Alkotó tevékenysége a forradalmi, a napóleoni és a restaurációs időkben zajlott. A glucki elveket követve fejlesztette tovább a zenedrámai deklamálást és a zenekari nyelvezetet, melynek eredménye kifejezésre jut főművében, a Medea- ban (1797). Erről a műről mondta Brahms: "a zenedráma legmagasabb csúcsa". Egyéb operái: Lodoiska (1791), Anacreonte (1803), Le due giornate (1809). Írt miséket, vonósnégyeseket.

Cimarosa, Domenico (1749-1801) - kiváló olasz operaszerző. Első operáját 1772- ben mutatták be Nápolyban. A következő években már Róma, Velence, Torino és Vicenza számára írt operákat. 1789- ben Paisiello utódaként átveszi a szentpétervári olasz Opera vezetését. 1792- ben írja meg Titkos házasság c. igen népszerűvé vált vígoperáját. A 18. századvégi olasz vígoperának, a késői opera buffának egyik legtehetségesebb, legsokoldalúbb mestere. Színpadi műveinek száma megközelíti a hatvanat.

Boccherini, Luigi (1743-1805) - zeneszerző és csellista. A madridi királyi udvar muzsikusaként működött. Kantábilis, virtuóz hangszerkezelés, kiváló formaérzék jellemzi műveit. Írt szimfóniákat, csellóversenyeket, hárfaötöst, egyéb kamarazene műveket.

Salieri, Antonio (1750-1825) - olasz zeneszerző. Bécsben vált népszerűvé, ahol az olasz operaház dirigense lett, majd később udvari karmester.Mozart ellenlábasaként is ismert. 1790- től az udvari énekkar vezetője. Később Beethoven, Schubert és Liszt tanára volt. Szellemes, invenciózus és nagytudásu komponisa, Gluck határozott és céltudatos követője volt.

Clementi, Muzio (1752-1832) - nagynevű olasz zongoraművész, zeneszerző és pedagógus. Elsőrendű zongoravirtuóz. 1800- ban Londonban zeneműkiadó és zongoragyártó vállalatot alapított. Mint pedagógus, virtuóz előadó, s mint zeneszerző egyaránt jelentős hatással volt a zongorajáték stílusának fejlődésére. Gradus ad Parnassum- a az instruktív zongorairodalom alapvető műve.

Zingarelli, Nicola Antonio (1752-1837) - olasz zeneszerző. Nápolyban vált ismertté első vígoperájával. 1785 óta különböző operaszínpadok számára dolgozott Olaszországban és külföldön. 1804-11- ig a római Szt. Péter bazilika karmestere volt, majd Nápolyba költözött, ahol konzervartóriumi igazgatóként és székesegyházi karnagyként működött. Tanítványai közül került ki többek közt: Bellini,Mercadante. Rendkívül termékeny szerző volt. 34 operája főleg formai szempontból jelentős. Gluck nyomán ezek szolgáltak az olasz nagyopera klasszikus szellemű reformjára tett kisérletül.

Spontini, Gasparo (1994-1851) - nagynevű olasz zeneszerző. Párizsban és Berlinben működött. A nápolyi konzervaróriumban tanult. 22 éves, mikor bemutatják első operáját Rómában. Ennek sikere révén, Piccini pártfogásával került Párizsba. Vestaszűz c. nagyoperája hatalmas sikert aratott. Elnyerte a Napoleon által alapított operai díjat. Sorozatos sikerei nyomán Párizs operai "diktátorává" vált. 1810-12- ig vezette a francia főváros olasz operaházát. 1820- ban Berlinbe költözött, s itt porosz királyi zeneszerző és főzeneigazgató lett. Ekkor már nem írt jelentősebb operát. Botrányai miatt kényszerült visszatelepülni Párizsba, majd Olaszországba, ahol haláláig élt. A nagyzenekari apparátust felhasználó 19. századi nagyopera első mestere. Az ő operáiban vált a zenekar az opera elsőrendű tényezőjévé. Hírnevét azonban jórészt karmesteri és színpadrendezői képességeinek köszönhette.

Paganini, Niccolo (1782-1840) - a modern hegedűvirtuozitás megalapítója, kalandos életű, világjáró művész. Több éves vándorútja után 1804- ben vissaztért Genovába, ahol egy évet komoly tanulmányokkal tölt. 1805-1808-ig Luccában hercegi magánhegedűs. 1809 - től hangversenykörútjai jövedelméből él. 1827- ig olasz városokban, ezután külföldön szerepel. Művei technikai bravúrszámok. Regényes titokzatosságát fokozandó, műveit nem adta ki (csak halála után tették közzé tanítványai), s újra alkalmazott egy 17. és 18. században használt hangolási technikát, miáltal "hihetetlen" fogásokat tudott csinálni. Művei a hegedűvirtuózok kedvelt előadási darabjai. Technikája Liszt Ferencet a zongorajáték forradalmi átalakítására sarkallta.

Fő műve az op.1. Caprices (hangversenyetűdök). Írt két hegedűversenyet (La Campanella), variációs műveket (pl. Mózes fantázia), ének és gitárkompozíciókat.

Rossini, Gioacchino, Antonio (1792-1868) - a 19. századi olasz operairodalom óriása. Tanulmányait Bolognában végezte. 1813- ban kerül színre első operája Velencében, majd 1813- ban ugyanitt a Tancred és az Olasz nő Algírban c. operái döntő sikert is aratnak. 1816- ban kitörő lelkesedéssel fogadták a Sevillai borbélyt (Il barbiere di Siviglia)(az első előadás közönségét még megbotránkoztatta, hogy Paisiello híres operáját egy névtelen szerző újra feldolgozta). Rossini egy csapásra az élre került. Népszerűségét növelik újabb operái, az Otello, a Hamupipőke (Cenerentola) és a Tolvaj szarka (La Gazza ladra). 1822- ben már Bécsben is ünneplik. A Semiramis bemutatója (Velence, 1823) után Londoba utazik, majd Párizsban átveszi az Olasz Színház vezetését. A vállalkozás bukása után fő- zeneintendássá és énekfelügyelővé nevezik ki. 1836- ig marad itt. Erre az időre esnek nagy francia operáinak, s utolsó dalművének a Tell Vilmosnak a bemutatói. Sikereinek tetőponján elhallgat, s életének hártalévő 38 éve alatt mindössze a híressé vált Stabat Mater- t, néhány egyházi kompozíciót, s rövidebb lélegzetű zongoradarabokat ír. 1836- ban visszatér hazájába. Több mint tíz évet tölt Milánóban, majd Bologna mellett. Az 1848- as forradalom kizökkenti nyugalmából- 1853- ban újból Párizsban találjuk, ahol haláláig él általános hódolattól övezve, de teljes improduktivitásban.

Operazenéje utolsó nagy fellobbanását jelenti az olasz operaszinpad régi zenei géniuszának. Az a sziporkázó színpadi szellem, spontán zeneiség jellemzi operáit, mely közvetlenül a 18. század nagy olasz operahagyományából ered.

Donizetti, Gaetano (1797-1848) - Első operáját 1818- ban mutatták be Velencében. Első döntö jelentőségű sikerét Rómában aratta 1822- ben. Rendkívül termékeny komponista volt. Évenként olykor 4 műve is nyilvánosság elé került. 1832- ben a Szerelmi bályital (Elisir d’amore) a vígopera terén is a legünnepeltebb mesterek sorába emeli. 1835- ben írja meg a Lammermoori Luciát (Lucia di Lammermoor), melynek nagysikerű nápolyi bemutatója után kinevezik a konzervatórium kontrapunkt tanárává, majd igazgatóvá. 1839- ben Párizsba költözik. Innen indul világhódító útjára a Kegyencnő (La favorita), Az ezred lánya (La figlia di regimento) és a Don Pasquale. 1844- ben kezdődő, s elhatalmasodó, gyógyíthatatlan betegsége végleg megtöri munkaerejét. 1847- ben visszavonult szülővárosába (Bergamo), ahol elborult elméve fejezte be életét.

A Szerelmi bájital és a Don Pasquale az opera buffa utolsó remekei közé tartoznak.

Bellini, Vincenzo (1801-1835) - Zenei tanulmányait édesapja mellett kezdte meg, majd a nápolyi konzervatóriumban folytatta. Először hangszeres és egyházi műveket komponál. Miután első operája elnyerte a kor híres impresszáriójának, Barbajanak a tetszését, a 24 éves szerzővel operát irat a nápolyi San Carlo színház számára. Az új mű 1826- ban kerül színre, döntő sikert aratva. Ezután már a milanoi Scalanak komponál megbízásból. Évről évre nő a sikere. Pályafutásának legfőbb állomásai: Az alvajáró (La Sonnambula) és a Norma (1831). 1833- ban, rövid angliai látogatás után, Párizsban telepszik le. 1835- ben az Olasz Színház bemutatja utolsó operáját, a Puritánokat. Korai halála mélyen megrendítette kortársait. Operái sikerében nagy szerepet játszottak a kor neves énekesei, akiknek neve szinte összeforrott az általuk megformált alakkal. Művészi fejlődése folyamán a zárt arioso drámai hatalma egyre erősebben vonta varázskörébe az operaforma többi alkotóelemét, a recitativót, a kórust és a zenekart.

Verdi, Giuseppe (1813-1901) - minden idők legnagyobb olasz operakomponistája. A szegény sorsú Verdi már nyolc éves korában kitűnt zenei tehetségével. A környék központjába, Busseto városkába került, ahol családjának barátainál zenei oktatásban részesült. Barezzi nevű mecénásának (későbbi apósának) támogatásával 1832-ben Milanóban akar a konzervatóriumba kerülni. Próbálkozása sikertelen marad, így egy időre a Scala korrepetítorának, Lavignának lesz a tanítványa. Később rövid időre karmesteri állást vállal Bussetoban. 1839- ben mutatják be első művét az Oberto, S. Bonifacio grófja c. operát, a Scalaban. Ezt követő vígoperája - Ál Stanislao - megbukott. Ezután írt művei már lelkesebb fogadtatásra találnak: Nabucco, A lombardok az első keresztes hadjáratban, Ernani, Luisa Miller. Az utóbbit kivéve, s a Nabuccot kiemelve, sikerüket jelentős részben a forradalmi, hazafias eszméknek, az osztrák elnyomás elleni harcra buzdításnak is köszönhették. Verdi neve összeforrt az Itália egységesítéséért folytatott mozgalommal is. (V.E.R.D.I. = Vittorio Emanuele Re d'Italia , V.E. Olaszország királya).A legnanoi csata c. operájának római bemutatóján valóságos hazafias tüntetés tört ki. Élete legnagyobb diadalait aratta hat mesterművével: Rigoletto (1851), Trubadur, Traviata (1853), Álarcosbál (1859) Don Carlos (1867), Aida (1871. Kairo - A szuezi csatorna megnyitása alkalmából mutatták be). 1859- ben Busseto képviselőjévé választotta, 1874- ben szenátori rangra emelkedett. Az 50- es és 60- as évek termésének további sikerei: Simone Boccanegra, A végzet hatalma, s egy népszerű himnusz. Igen nagy sikert aratott az Alessandro Manzoni halálára írt Rekviem. Ezt követte egy sor kisebb egyházi kompozíció és a e- moll vonósnégyes. Igen nagy sikereinek ellenére is kétkedés támadt benne műveinek értékét illetően. A kétely oka Wagner operáinak diadala. Alkotói válságát követően komponálja azon remekműveit, melyek nemcsak életművének összefoglalását, hanem az olasz operairodalom csúcspontjait is jelentik. A Boito szövegére írt Otellót 1887- ben, a Falstaffot pedig 1893- ban mutatták be a milanoi Scalaban. Az előbbi hatalmas sikert aratott, az utóbbi újdonságával inkább meglepte, mint elragadta a közönséget. Csak néhány évvel később, Toscanini tolmácsolásában vált sikeressé. Élete hátralévő részét csendes visszavonultságban töltötte.

A 19. századi operában a zene a dráma szolgálatában áll. A drámai kibontakozáshoz szabja a zenei formát, az áriát is a drámai helyzetnek rendeli alá. Az új művészi formálás legnagyobb mesterei Verdi és Wagner. Ezek a mesterek két szélső típusát képviselik a romantikus operának. Wagnernél a zenei forma túlsúlya a zenekarban van, Verdi építkezése az énekszólamokon nyugszik. Verdiben az olasz, Wagnerben a német szellem legjobb képességei érvényesülnek. Verdi dallamforrása az olasz népi dallamvilág, melódiűi kiemríthetetlenségének és népszerűségének ez a titka. Fölényes formálókészsége, fenséges egyszerűsége és mély humanitása teszi naggyá. A kisérletezés korát követően a Rigoletto, Trubadur és Traviata triászában születik meg legérettebb, legeredetibb stílusa. Végső periódusában az egyetemes nemzeti stílusösszefoglalás magaslatára emelkedik. Az Otello és az új vígopera- stílust teremtő Falstaff emberi és költői fejlődésének csúcspontja.

Ponchielli, Amilcare (1834-1886) - olasz zeneszerző Előbb bergamoi egyházi karnagy, majd a milánói konzervatórium tanára volt. Verdi korának egyik, Olaszországban igen népszerű, tehetséges opera- komponistája. Számos operája közül nagyobb sikert a Giocondával ért el. Ő komponálta a Garibaldi- himnusz zenéjét.

Boito, Arrigo (182-1918) - olasz operaszerző, költő és szövegíró.Francia-, Lengyeé- és Németországi útjáról hazájába visszatérve Wagner művészetének lett egyik lelkes propagátora. Első nagyobb műve, a Goethe Faustja nyomán írt Mefistofele volt. Bemutatóján (1868) megbukott, s csak az átdolgozás után vált népszerűvé. Boito művészi irányultsága rokonságot mutat a késői Verdi művekével. Önálló művein kívül Wagner fordításokat és számos operalibrettót írt. Ő írta többek között Ponchielli Giocondájának és Verdi két remekének, az Otellonak és a falstaffnak a librettoját. Ezeket az operairodalom legzseniálisabb, költői és zenei szempontból egyarát tökéletesen megoldott munkáinak tartják.

Leoncavallo, Ruggiero (1858-1919) - zeneszerző. Első, s egyetlen sikerét a Bajazzók c., saját szövegére írt operájával aratta (Milánó, 1892). Mascagni "Parasztbecsület"-ével egyeüt ez a mű kiindulópontjává lett az olasz verizmus színpadi mozgalmának. Egyéb szinpadi művei (operák, operettek) nem arattak maradandó sikert. Írt több népszerű dalt is (Pl. Mattinata).

Puccini, Giacomo (1858-1924) - világhírő olasz operakomponista. Régi zenészcsalád sarja. Tanulmányait atyjánál kezdte, majd a milánói konzervatóriumban Ponchielli és Bazzini növendéke. Már első operái - Le Villi, Edgar, Manon Lescaut - országos hírnevet szereztek neki. A Bohémélet (Le Boheme), Tosca, Pillangókisasszony (Madame Butterflye), Nyugat lánya (La fanciulla del Vest), A fecske( La rondina), majd a három egyfelvonásos: A köpeny, Angelica nővér és a Gianni Schicchi a hírnévnek és népszerűségnek olyan magaslatára emelték, amilyennel korának egyetlen komponistája sem dicsekedhetett. Utolsó művét, a Turandotot már nem fejezhette be. Liu után ő is meghalt. (A művet Alfano, F. szolíd, halvány munkája egészíti ki). Talán mindenkinél jobban ismerte a színpadi hatás és siker titkait. Ez a képessége már a szövegválasztásban is érvényesült. Tanult Verdi művészetéből, a verizmus irányzatától, francia pályatársaitől, Bizet, Massenet és Debussy művészetéből. Újszerű zenekari színei, ötletei, gazdag dallaminvenciója, hatásos áriái már korai műveiben is színes fantáziáról, mesteri szerkesztőképességről tanúskodnak. Rendkívüli érzékkel alkalmazta az egzotikus, a burleszk, bizzar, groteszk elemeket. A Manon és a Bohémélet fiatalos lendülete, bensőséges lírája után, az őszinte szenvedélyek hű rajza jellemzik a Tosca- t és a Pillangókisasszonyt. Gianni Schicchi a humor, a Turandot az egzotikum, s a pátosz, a Köpeny a verisztika, az Angelica nővér a finom líra kitűnő képviselői művészetében.

Mascagni, Pietro (1863-1945) - olasz operaszerző és karmester. Egyszerű szülők gyermeke volt, aki csak egy mecénás segítségével folytathatta zenei tanulmányait a milánói konzervatóriumon, melyet nem járt végig, hanem vándortársulathoz szegődve karmesterként barangolta be Itáliát. Később Cerignola városkában zongoratanár és városi dirigens lett. Itt írta Parasztbecsület című művét, mellyel elnyerte a Sonzogno kiadóvállalat pályadíját, s egyben világhírnevet szerzett. A verizmus elindítója lett. Az új irányzat lényegében a naturalisztikus színpadi és zenei ábrázolás olaszos formája. Megteremtésében Mascagninak elsősorban a rövidre fogott, csattanós szöveg, zenei szempontból pedig Bizet Carmenja volt segítségére.

Későbbi műveivel nem tudta sikerét öregbíteni. További operái - kivétel talán az Iris című - valódi drámai erő és különösebb invenció nélküli alkotások.

Busoni, Ferruccio, Benvenuto (1866-1924) - olasz zongoraművész és zeneszerző. Már gyermekkorában világjáró művész, aki koncertsikerei után elnyeri a Rubinstein díjat. 1894- től haláláig, kevés megszakítással Berlinben él. Személyében sajátságosan egyesült az olasz művészi temperamentum a német szellemmel. Korának egyik kimagasló interpretátora. Bach- átiratai a zongorairodalom közkincsévé váltak. Liszthez hasonlóan élénk nevelő és népszerűsítő tevékenységet is folytatott. Mint karmester, számos kortárs mű érdekében szállott síkra. Elméleti és esztétikai írásai is jelentősek.

Giordano, Umberto (1867-1948) - olasz zeneszerző. Főleg színpadi zenét írt. A verista irányzat híve, pompás szinpadi hatások avatott mestere. Főmüve az Andre Chenier c. opera.

Wolf-Ferrari, Ermanno (1876-1948) - német származású olasz zeneszerző. Tanulmányait Münchenben végezte. 1902-1909-ib a velencei konzervatórium igazgatója volt. A későbiekben főleg Németországban élt. Szinpadi műveiben a régi olasz vígopera hagyományainak ötletes folytatója, felújítója. Az olasz minták mellett alkalmazta a német daljáték technikát is. Operáin kívül - A kiváncsi asszonyok, Susanne titka, stb. - írt több kórusművet, kamaradarabot és dalokat is.

Respighi, Ottorino (1879-1936) - olasz zeneszerző. 1913- tól a római St. Cecília- líceum tanára és igazgatójaként működött. A 20. századi olasz zene igen figyelemreméltó képviselője. Sokféle zenei hatást egyesít zenéjében kifinomult zenei kultúráltsággal. Műveiben jól érzékelhető az impresszionista hatás. A zenekari színkeverés mestere. Nagysikerű művei: Róma kútjai, Róma ünnepei és Róma fenyői. A régi olasz zene világába kalauzol szvitje, A madarak. Több operát is írt.

Pizzetti, Ildebrando (1880-1968) - Parmaban karmester és konzervatóriumi tanár. Később a firenzei, majd a milánoi konzervatórium igazgatója, a római akadémia tanára. Ismert zenekritikus. A 20. századi olasz zene klasszicizáló törekvéseit képviseli műveiben. Főbb művei: operák, egyházi művek, dalok, kamarazeneművek, stb. Az új olasz zeneszerző nemzedék egyik kiváló tanító mestere.

Malipiero, Gian Francesco (1882-1973) - olasz zeneszerző. Régi zenészcsalád tagja. Casella mellett a modern olasz iskola kiemelkedő egyénisége. Kiemelkedő alkotásai közt kell említeni operáit, balettjeit, kórusműveit. Ismert három zongoraversenye, hegedűversenye, több szimfóniája. A 20. századi neoklasszicizmus képviselője. Művein Debussy harmóniai gondolkodása hagyott nyomot.

Casella, Alfredo (1883-1947) - Párizsban működött zongoraművészként és karmesterként. 1915- től a római St. Cecília- líceum tanára. Az új olasz zenei mozgalmak agilis irányítója. Irodalmi téren is tevékenykedett

Dallapiccola, Luigi (1904-1975) - A dodekafónia jelentős olasz képviselője. Stílusa emellett dallamos, hangszínekben gazdag, kifejező. Nem nélkülözi a tonalitás elvét sem. Írt szinpadi, szimfonikus és kamaraműveket, dalokat, számos kórust.

Petrassi, Goffredo (1904-1939) - olasz zeneszerző. A római St. Cecília konzervatórium tanára. Dallamos, különleges ritmikájú, díszítésekben gazdag stílusára nagy hatással volt a 16. századi vokál polifónia és a dodekafon kompozíciósmód egyaránt. Több operát, balettet, zenekari és kamaraművet, számos dalt és kórusdarabot írt.

Nono, Luigi (1924- ) - olasz zeneszerző. Boulez és Stockhausen mellett a 20. századi nyugati avantgard zene legnevesebb tagja. Webern nyomán elindulva a dodekafon szeriális kompozíciósmód egyéni útját jára. Művészetének alapjaként az értelmi felépítés mellett az erőteljes érzelem kifejezést vallja. Főbb művei: Intoleranza c. opera, Der rote Mantel c. balett, Polifonica - Monodia - Ritmica , hét hangszerre valamint zenekari- és kórusművek.

Miláno - a Teatro alla Scala városa

Itt van a világ leghíresebb operaháza. Nevét valamikor a helyén állt Santa Maria della Scala templomról kapta. 1778- ban nyitotta meg kapuit. Sok opera sikeres bemutatójának a színhelye. A szerzői névsorból: Rossini, Donizetti, Bellini, Verdi, Puccini.