A családfakutatás története:

A genealógia, azaz eredet- vagy származástan (családtörténet) a családfák kutatásának tudománya. Az emberek közötti leszármazáson alapuló rokonsági kapcsolatokkal foglalkozó, az egész társadalmat átfogó klasszikus történelmi segédtudomány.

A genealógiai ismeretek felhasználása ősi időkre nyúlik vissza. Ősei mindenkinek vannak. Mindig fontosak voltak a vélt - illetve valós - ősök, a tőlük való származás felkutatása, bemutatása. A genealógia együtt fejlődött a társadalommal, alkalmazkodott az egyes osztályok, rétegek mozgásához. A genealógia sokszor gyakorlati - "alkalmazott tudomány" - jellegű is volt. Legtöbbször az öröklési jog praktikumában alkalmazták. A családfakutatást sokszor kizárólag a nemesség kutatásával azonosították, és mint olyant öncélúnak minősítették. Nem szabad elfeledkeznünk azonban a polgárság, az értelmiség, sőt a parasztság vagy a munkásság genealógiájának vizsgálatáról sem. Valamint tudnunk kell azt is, hogy a birtoktörténeti-helytörténeti kutatásoknál elengedhetetlen a genealógia alkalmazása. A családfakutatást sokszor és sokféleképpen fogták fel a különböző szakemberek, jelenleg is többféle megközelítése ismeretes. Például a klasszikus felfogás mellett beszélhetünk történeti irányzatról, orvosi irányzatról és néprajzi jellegű vizsgálatról is. Hangsúlyoznunk kell, hogy a genealógia az utóbbi években egyre inkább megújuló, a modern tudományos elvárásoknak megfelelően átalakuló, széles körben felhasznált tudománnyá vált. Az iránta megnyilvánuló érdeklődés a korábbi évtizedek visszaesése után igen elterjedt, széles körűnek mondható.

Az emberek kezdetben az istenek származását kutatták, mivel a vallási mítoszokban az istenségek eredete központi kérdés volt. Később a különböző népek vezetői, uralkodói keresték eredetüket a mitológiában, vallásban. Az ókori görögöknél gyakori volt, hogy az előkelők magukat héroszoktól származtatták, őseiket a trójai háború valamelyik hőséig vezették vissza. Az időről időre előtérbe kerülő új családok, személyiségek igyekeztek a hagyományos uralkodó osztály családi eredetéhez hasonló, méltó származást kreálni.

A rómaiak őseik különféle érdemeit átvitték az egész nemzetségre. Síremlékeik feliratain nagy számban maradtak fenn genealógiai adatok. Az ókori római családi viszonyokra rendkívüli módon jellemző volt az örökbefogadás. Az örökbefogadottak átvették az örökbefogadók őseit. Gyakori volt a valódi és az örökbefogadott személyek közös nyilvántartása.

A leszármazási táblák ősének a római scala (stemma) tekintendő, amely kereszt alakú volt, és a vizsgált személyt középen ábrázolták.

A germán népeknél a rómaiakkal szemben vérrokonságra alapuló genealógia volt a középpontban.

A genealógia gyakorlati alkalmazása körébe tartozott az ősbizonyítás, illetve őspróba. A nemességet utánzandó a késő középkortól gyakori volt a polgári ősigazolás, melyet a városokban az ipari tanuláshoz, polgárjog elnyeréséhez stb. követeltek meg.

A genealógia fejlődése Európa különböző országaiban a reneszánsz idején indult meg, és a XVI. századtól publikálnak különféle nyelveken - kezdetben elsősorban latinul - genealógiai műveket. Legelőször az uralkodóházak, később pedig a főnemesség, nemesség, sőt a polgárság-értelmiség családtörténetéről is.

A XVIII - XIX. század fordulóján a genealógia láthatóan háttérbe szorult. Ismételt fellendülése az 1820-as évektől kezdődött. A XIX. század második felétől kifejezetten felvirágzóban volt, és tulajdonképpen folyamatosan virágkorát éli.

A magyarországi családokra és rokoni kapcsolataikra bőven találunk leszármazási adatokat a középkori írásokban, de a magyar főnemesi udvarokra jellemző ősfák, az ún. képes genealógiák csak a XVII. század első felében jelentek meg. Ezek az őskultusz jegyében a honfoglaló vezérekig vagy még messzebbre igyekeztek visszavezetni a származást.

Magyarországon az első nyomtatott genealógiai jellegű munka Budai Ézsaiás lexikona. A XVIII. század utolsó harmadában jelentek meg olyan genealógiai művek , amelyek adatait már a későbbi szerzők is hasznosították. A XIX. század első fele nem bővelkedett családtörténeti munkák megjelenésében.

Az első napjainkig is használatos családtörténeti munka szerzője Nagy Iván (1824-1898), aki 12 000 nemesi családot 108 ősnemzetségre vezetett vissza hatalmas művében a Magyarország családi czímerekkel és nemzedékrendi táblákkal, I-XIII, 1857-1868 kiadványban.

1883-ban alakult meg Magyarországon a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság, amely ugyanettől az évtől kezdődően a történelmi segédtudományai tárgykörben alapvető, egyik fő témájaként genealógiát közlő Turul című folyóiratot. Ettől a dátumtól kezdve Magyarországon is folyamatosan jelentek meg művek a családfakutatás tárgykörében. Bár a megjelent művek döntő része a nemességgel foglakozott, akadtak más társadalmi osztályok családtörténetét bemutató írások is.

A második világháború után megindult a családfakutatás erőteljes visszaszorítása. A genealógia merev elutasítása idővel enyhült. Az 1970-es évektől kezdődően már szélesebb körben szerepeltek idetartozó témák különböző konferenciákon.
1983-ban sikerült újra létrehozni a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaságot, és napjainkban a családfakutatás ugyanúgy virágkorát éli, mint bárhol másutt a világon. A genealógia forrása lehet minden anyag, amely leszármazási bizonyításra alkalmas adatokat tartalmaz.

A következő főbb csoportjai említhetők:

I. szájhagyomány
II. írot forrásanyag
III. nyomtatott források
IV. epigráfiai emlékek.

Rövid ismertetőmet a családfakutatásról egy nemrég hallott mondással zárnám:

"Hasznos szolgálatot tesz a hazának ki családja múltját feltárja,
hiszen egy-egy család múltja, a haza történelmének egy-egy lapja."