Kovács Frigyes
Kedves barátaim, sorstársaim, véreim...

Nekem mint színésznek az lenne most itt a dolgom, hogy elmondjak egy verset, egy ide illőt, az alkalom emelkedettségéhez méltót, hogy tolmácsoljam egy általam nagyra becsült költő intő és óvó szavait. Végváry Reményik Sándort, a költőt nagyon szeretem, nagyra tartom, és a magaménak tekintem, különösen az Eredj, ha tudsz, vagy a Ne hagyjátok a templomot és az iskolát című versét, amely a szülőföld iránt érzett mérhetetlen féltésről, szertetről, odaadásról és hűségről szól, tömören, világosan, bátran és egyértelműen. A népéhez és a népéről szól, szeretve, aggódón, szorongva és bátorítva, hitet vallva és hitet adva.

Mondom, bár nagyon szeretem Reményiket, most mégis eltekintek a tolmácsolásától, és ezért holtában is megkövetem, de úgy érzem, hogy a 25 éves Tanyaszínház is egy költemény, a mi nagy eposzunk; kötelességtudatunk, elszántságunk, helytállásunk, hűségünk és szeretetünk fokmérője, hiszen nemcsak a szavak szintjén, nemcsak a jól darmatizált és ritmizált gondolatok szintjén van jelen a tudatunkban, hanem mint jelenlétünk kitörölhetetlen pecsétje, úgy szólal meg főnixmadárként, évről-évre megújulva-újjászületve, mint valami hatalmas énekkar, amelyben harmóniában szólal meg az alkotók, a támogatók és a közönség hatalmas kórusa.

Tagadhatatlan, hogy akadnak ebben a gigászi kórusban olykor disszonáns hangok is, de elnyomja ezt a disszonanciát a bűvös egyet akarás harmóniája, az együttlégzés erőt adó nyugalma, az egy szívdobbanásra lüktető ritmus öröme.

Büszkék vagyunk rá - úgy gondolom , mindannyian -, hogy 25 éve él egy intézményen kívüli intézményünk, ami már nemcsak egy színház, hanem közösségünk alkotó erejének szimbóluma is, együvé tartozásunk piétája.

Nagy megindultságomban engedjék meg nekem azt a szerénytelenséget, hogy hatványozottan büszke legyek közös költeményünkre, a Tanyaszínházra, amit immár két és fél évtizede énekelünk több tízezeren együtt. Büszke vagyok, és Isten akaratából szerencsés, hogy 25 évvel ezelőtt Hernyák Gyurka barátommal jó magot vethettünk, jó földbe. Szép jövőt álmodtunk akkor magunknak és szárba szökkenő ötletünknek is, a Tanyaszínháznak: burjánzót, mindent átölelő, sok gyökérből táplálkozó, sokszínű virágerdőt és virágos réteket, de fa lett belőle: mélygyökerű, magasba nyúló, bőtermésű fa. Dehogy gondoltuk akkor, hogy öteltcsíránknak ennyit kell dacolnia beletörődéssel, megtörtséggel, elfásultsággal, fáradtsággal, háborúval, pénztelenséggel, kiábrándultsággal, közönnyel, a hatalom nemtetszésével szemben ahhoz, hogy megmaradhasson. Ma már össze sem tudjuk talán számolni, hány száz lelkes fiatal energiája nedvéből nőtt ekkorára ez a mi eposz-fa-kórus- -költeményünk.

Talán igazságtalan vagyok több százakkal szemben, ha neveket említek, de igazságérzetem megköveteli, ha már kettőnk nevét vagyok szerénytelen kimondani. A döbbenetes hirtelenséggel elhunyt Soltis Lajos, gyerekkori kenyeres pajtásom, barátom és kollégám energiája nélkül a Tanyaszínház ma nem lenne ilyen erős és életképes. Magyar Attila neve is ide kívánkozik, aki gyerekkorában házzánőtt a Tanyaszínházhoz, s azóta hihetetlen energiákkal, tűzön-vízen át, lehetetlent nem ismerve képviseli közös ügyünket

Sorolhatnék, mondom, legalább még 200 nevet, hiszen mindenki, aki akár csak egyszer járta végig az echósszekér útját, ma méltán ünnepelhet, és ünnepelhetünk mindannyian, mert ritka ünnep ez a mai. Kívánok a Tanyaszínház alkotóinak és a közönségének jó egészséget, kitartást. Hajrá, Tanyaszínáz, hajrá közönség!

Elhangzott 2002. augusztus 10-én, a Tanyaszínház 25 éves jubileumi ünnepségén Ómoravicán.