Kukorelly Endre
69 mondat. Egy K. u. K.-konferencia elé
Az anyai nagyapám szülei nem tudtak magyarul.
Eleve, és aztán már nem is tanultak meg, csak egy kicsit.
A dédanyám Klagenfurtban született, a nagypapa németül álmodott állítólag, anyukám szerint.
Az apu mindig németül kiabált álmában, mesélte az anyám, és egyszer én is hallottam, jól emlékszem rá, pedig eléggé kicsi voltam, értelmetlenségeket mormolt maga elé a nagypapám.
Üldögélt a középső szobában egy füzet előtt, és nyilván az volt, hogy olyankor épp az anyanyelvén számolt.
Vranovits Emánuel, elszegényedett horvát bárói családból, felesége Petroschnigg Johanna, klagenfurti lány, ki tudja mi miatt Budapestre költöznek, jön a sok gyerek.
Összesen kilenc, mérnök, lump, tisztviselő, újságíró, színésznő, ilyesmik, vagyis tizenegy, kettő közülük még kicsi korában meghalt.
Az újságíró Varjasra magyarosított, Janka néni, a színésznő, Várnaira, az Anna néni pedig hozzáment egy zsidóhoz, ugyebár, Fodor nevű, filmproducer, még idejében leléptek hálivúdba, volt némi skandalum meg röhécselés a dolog körül.
Királydaróci Daróczy István partiumi kisnemes, gazdatiszt, neje Csengeri Tóth Erzsébet, Szatmárnémetiben éltek, ott született az anyai nagymamám, ez a rész ma Romániához tartozik.
Az első világháború után Magyarországtól Romániához került terület körülbelül tízezer négyzetkilométerrel nagyobb, mint a mai Magyarország.
A Daróczyak is sokan voltak, hét testvér, egy magyar dzsentri gyermekei a la Mikszáth Kálmán, olyan beleugrok-a-velencei-tükörbe-fajta, a dédpapa effektív bele is ugrott, és addig ugrált, amíg az összes birtokot elugrálta.
A nagymamám tizenkét éves korában kapott egy flóbert-puskát, a vállára akasztotta, úgy mászkált a tarlón, nyulakra lövöldözött.
Volt revolvere is, a nyarakat a zánkai villájukban unatkozta végig a lányaival, plusz cseléd, négy nő, kirakta a revolvert a nagyanyám az éjjeliszekrényre, für alle Fä lle.
Aztán, később nemigen értette, miért is kellene beszolgáltatnia.
Sokmindent aztán már nem értett, de csinálta rendesen.
A Kukorelly elmagyarosodott olasz család, a 18. század végén még C-vel és i-vel írják a nevűket, birtokosok, nagybérlők, közhivatalnokok, katonatisztek.
Úgynevezett urak.
Az apám és számos unokatestvére magy. kir. honvédtiszt, a Ludovikán végeztek, aki vitézséget kapott, az magyarosított.
Az apám századparancsnok, díszelgett Horthynak, a székesfehérvári Magyar Király Szállodában mulattak, nőügyek, ilyesmi, aztán orosz front, a brjanszki erdőben partizánvadász, súlyosan megsebesült, amerikai fogság, 1946-ban hazajött.
Úgy kell elegánsan kitölteni a bort, hogy pontosan huszonegy csöpp maradjon az üvegben, se több, se kevesebb, ezt a tudást most megosztom Önökkel.
Aztán államosítottak mindent.
Nagyjából az egész családomat kitelepítették.
A kitelepítés - deportálás, csak finoman van mondva - úgy ment, hogy egy éjszaka felkúrták őket egy teherautóra, levitték a Tisza mellé, és beköltöztették egy paraszt házába.
Ül az apám mondjuk 1937-ben a tiszt-társaival a Magyar Királyban egy lefordított borosüveg előtt, várják, hogy kijön-e még egy csöpp.
Vagy nem jön ki.
A nagymamámnak volt két osztrák társalkodónője, ikrek, a Pikki néni meg a nem tudom milyen néni, vénkisasszonyok, ők tanították az apukámat németül.
Amennyiben hajlandó lett volna, de ő inkább fölmászott a diófára.
Emlékszem a Pikki nénire meg az izé nénire, iszonyú öregek, csoszognak a Böszörményi úton, két nagyon régi veréb, édesség-szaguk van, valahogy Pesten ragadtak a háború után, sose tanultak meg rendesen magyarul.
Csak keveset, amennyi kell egy egész élethez.
A Károly nagyapám anyja Keller-lány, birodalmi német, valahonnan Berlin mellől, a felesége Koloszár Kornélia, nagybirtokos családból, a Koloszár dédapám versenylovakat tenyésztett, üzemek, házak meg minden, 3000 hold földbirtok Beregsomban, ma Ukrajnához tartozik.
Akkor az Osztrák-Magyar Monarchiához.
Később Csehszlovákiához.
Aztán, az első bécsi döntés szerint Magyarországhoz, a 2. világháború után a Szovjetunióhoz, rendes K. u. K-zsemlemorzsa.
Az 1920-as trianoni döntés után ez a Koloszár dédapám azt találta ki, hogy fel-pirosfehérzöld-lobogóztatta az egyik hintóját, és áthajtatott Beregszászra, mire a halál demokratikus csehszlovákok kiutasították az öregurat az országból.
Cirka 6 féle zászló.
El kellett kótyavetyélnie a földjét.
A Koloszárok elmagyarosodott tótok.
Tót, német, osztrák, olasz, horvát, magyar, csak a zsidó maradt ki, és került épp ezért olykor a családi diskurzus centrumába, épp mint, gondolom, a gójozás zsidó diskurzusok centrumába.
A zsidózás kellő érdeklődés, többször mint nem a kelleténél nagyobb, nem mindig rosszindulatú, néha rosszindulatú, és az identifikációról szól.
Ami, hát, elég unalmas dolog.
Az identitás-cucc unalmasan érdekes: unalmas, hogy ilyen érdekes.
Én például, vegyük ezt a kézre eső példát, némi ásítozás, abszolút nemzeti vagyok, a legegyügyűbben az, nem bírok, mondjuk az olasz futball-válogatottnak drukkolni, mert, noha jól tudom, hogy ez így hallatlanul bárgyú dolog, a magyaroknak drukkolok.
Az osztrákoknak semmiképp.
Tótnak, horvátnak se, mert akkor már inkább német, legyenek a németek, őket úgyis mindenki utálja, még többé-kevésbé saját maguk, a németek is, és amúgy sem tudnak futballozni, kivéve Günther Netzert.
Nem futballozni tudnak, hanem győzni, ez az eléggé elterjedt és meglepően széles körben frusztrációt okozó dologi pedig mégiscsak inkább tetszik nekem.
Mint nem.
Hát valami ilyesmi primitív, végtelenül monoton maszatolás megy az identitás körül.
Hasonlóan unalmas érdekességű ezen kívül még a Monarchia-nosztalgiázás, valamint a "nemzetieknek" a hihetetlen ostobán meghúzott, ezáltal halálos fegyverré élesített határok fölötti folyamatos örvendezése/sopánkodása - attól függően, ki hol él és hogy gondolja el, mi az igazság.
Na most, ez az egész érdekesség engem nem érdekel.
Viszont ebbe a diskurzusrendbe vagyunk zárva: mi elgondoljuk az igazságot.
Valahogyan, úgy látszik, muszáj elgondolnom, még ha közben az unalomtól lefordulok is a székről, mert annyira nem érdekel.
Mivel engem a következő dolgok érdekelnek: írás, nőket nézni, az anyukám, barátkozás, kertben egy könyvvel a fű növését hallgatni, a Götterdä mmerungot hallgatni, tengerpart, különféle sör- és húskészítmények, Rómában és Berlinben lenni.
Jól van, Bécsben is.
Az identitásom nem.
Az gyakorlódik, csak úgy.
Mint a gép.
Az identitásommal megmondjam, mit csinálok?
Birtoklom.
Az identitás birtok, és "aki birtokol, azt birtokolják" (Nietzsche): a birtok pedig unalmas jó dolog, birtokolni unalmasan jó, nem beszélve arról, hogy ha birtokolva vagy, az is marhára jó.
Beszélhetnénk még Hohenwart gróf és Auersperg herceg kormányairól, Beust gróf és Andrássy Gyula külpolitikájáról, Bosznia-Hercegovina 1878-as okkupációjáról és 1908-as annexiójáról, Jókairól, Mikszáthról és Krúdyról, akik nélkül nem is érdemes megérteni a Monarchiát, a Strudlhof-lépcsőről, Törless növendéknek az imaginárius számokkal, a négyzetgyök mínusz eggyel kapcsolatos problémájáról, Ottlik Gézáról, Ottlik iskolájáról, Thomas Bernhard Wittgensteins Nefféjéről, Thomas Bernhardról, Thomas Bernhardról, Thomas Bernhardról, meg arról, hogy a nagypapám miért hallgatta oly lelkesen Hitler beszédeit, és miért örült az Anschlussnak.
Arról, hogy Szenteste az apukám mindig megkereste Bécset a rádióban, csavargatta kicsit a gombot, egyszer csak bejött a Wiener Sä ngerknaben.
A dédszüleim egy része árva szót sem beszélt magyarul.
Az összes dédszülőm tudott németül.
A nagyszüleim egy része még igen, a szüleim már alig.
Speciel az én családomat a Monarchia hozta össze.
A Monarchia hozta össze - egyébként - magyarnak, és ha egykoron összejött volna a II. József-féle németesítés, egy közös nyelvi alapon megvalósuló, kisebbségi komplexusok nélküli nemzeti identifikálódás talán össze is tarthatta volna: egybetarthatta volna azt, ami most ilyen reménytelenül széttart, de sebaj.
Például hogy lenne az, hogy sebaj, nem?
Én sem tudok németül, csak vágyakozom.
Vissza nem.