Németh István
Papírszeletek

Egy magyar filmrendező után egy magyar költő szájából is azt kell hallanom, miszerint be vagyunk betonozva anyanyelvünkbe, ezért nem ismer bennünket, műveinket kellőképpen, érdemeink és értékeink szerint a nagyvilág. A kiutat ebből a börtönből a kétnyelvűségben vagy az anyanyelvváltásban látja. Tanuljon meg a magyar költő legalább egy világnyelvet, lehetőleg az angolt, és azon írja verseit, regényeit, novelláit. Az íreket hozta fel követhető példának. Az anyanyelvüket, pontosabban az ír nyelvet már rég elfelejtették, föladták, angolul szólalnak meg, angolul írnak - (bizony így írnak a büszke írek) -, származásukra mégis roppant büszkék, ezt le nem tagadnák és meg nem tagadnák Dáriusz kincséért sem. Az angol nyelvű irodalmat ír mítoszokkal dúsítják. A globalizálódó világban ilyeténképpen nekünk magyar és török-tatár íróknak is megvan a magunk helye, hiszen ha az anyanyelvünket föl is adjuk és elfelejtjük, mítoszaink megmaradnak, s ezekkel színezzük azt a hatalmas palettát, aminek globális világirodalom lesz a neve a globalizálódott népek és olvasók körében. Nem kell többé sértődötten önmagunkban húzódni, s onnan sóhajtozni, hogy nem ért meg bennünket a világ. Meg fog érteni, mert a világ nyelvén fogunk megszólalni. Azon az egyetlenen, ami a sok közül megmarad. Lélekben mi továbbra is magyarok és török-tatárok maradunk, s ez hasznunkra is válik, mert módunkban lesz elmondani, leírni a saját mítoszainkat, amelyekre olyannyira szomjazik a huszonkettedik század olvasója. De lehet, hogy majd csak a huszonötödik századé. Mert olyan kis és ismeretlen nyelveknek, amilyen a török-tatár, a magyar meg a baszk, egyes jóslatok szerint legföljebb még négy-ötszáz évig állnak ellent a globalizációnak, nem úgy, mint például a híres és kiváló rácrétes, amit a hot dog tüneményes gyorsasággal lesöpört még az oly büszke nép asztaláról is, amilyen a szerb. És hova lett az a szintén nagyon híres székely harisnya? Már a hargitai pásztorok is farmernadrágban terelgetik a nyájat, sőt a legeldugottabb csíki falu legelmaradottabb lányai is farmernadrágban járnak. Ennek ellenére tartásukban a góbék mindmáig megőriztek valamit Attila karakteréből, amivel hozzájárulnak majd az új világ arculatának sokszínűségéhez, gondolják a globalizáció eltökélt és elkötelezett hívei.

A szép- és magyar irodalomnál maradva talán nem ártana máris felhívni bizonyos rúd elé szaladó, s még mindig magyarul író magyar költők figyelmét, hogy az angol nyelv gyorsított elsajátítása közepette egyelőre ne feledkezzenek meg az örökbe kapott nyelvünkről, ne fordítsanak neki hátat legalább addig, míg le nem fordítják az egyetlen életképes világnyelvre azokat a magarul írt balladákat és virágénekeket, amelyek őriznek magukban valamit ennek a népnek a halhatatlan lelkiségéből, mert csak ők, mármint a tegnapi, a volt magyar anyanyelvűek tudják ezt legtökéletesebben elvégezni, hiszen nyersfordításra se lenne szükségük, lévén, hogy eredetiben olvassák Arany Jánost, aki bizonyára forog majd a sírjában vagy éppen örvendezik, hogy végre ő is arra a sorsra jutott, mint nagy ógörög és ősasszír elődei, s bemasírozott a holt nyelvek klasszikusai közé.

Persze a globalizáció nem csupán a nemzeti nyelvek rostjait és sejtjeit támadja majd meg és nemcsak a rácrétest és a székelyharisnyát söpri le az étlapokról meg a divatlapok hasábjairól, elkövetheti azt a hibát is, amit az emberiség története folyamán egyszer már elkövetett, de mint másból, ebből se tanult. A tanulékony, ám a saját hibáiból tanulni képtelen ember egyszer már megpróbálta felépíteni azt a bizonyos tornyot, ahonnan, nyugtalan vágyaitól hajtatva, az Śr trónusát szerette volna elérni vagy ledönteni. De a sokszor bóbiskoló Mindenható ezúttal idejében fölneszelt, megzavarta a toronyépítők egységes, globalizált nyelvét, és abban a pillanatban füstbe ment a ravaszul kitervelt trónfosztási kísérletük. Viszont mi, magyarok, török-tatárok, ógörögök, egyiptomiak, írek és még sokan mások olyan autentikus kincshez jutottunk, ami úgy különböztet meg bennünket egymástól, mint az erdő vadjait, az ég madarait és a mező virágait is megkülönbözteti egymástól, mindegyikük leglényege, sajátossága, hogy a világ ne legyen egyszínű, egyszólamú, sivár és szürke, mint amilyennek a létrehozására a mai globalizátorok előtt nem egy diktátor törekedett már.

De ne irritáljuk ilyen parlagi hozzáállással a globalizáció fölkent élharcosait, közöttük azokat a (még) magyar költőket se, akik (még) magyarul írják üzeneteiket a világról, jóllehet, magukban már angolul számlálják születendő költeményük verslábait. Nekem, mint különböző szövegek megfogalmazójának, egyszerűbben, mint tollforgatónak, nincsenek amiatt álmatlan éjszakáim, amiatt, hogy remekműveim egyike-másika még mindig nem jutott el az Andok csúcsaira az ott gunnyasztó olvasóhoz, avagy a párizsi csúcsértelmiség asztalára, inkább az aggaszt egy kicsinyét, hogy lassan azokhoz se jut el, akiknek esetleg szántam őket: a hódmezővásárhelyiekhez, a hódegyháziakhoz meg a torontálvásárhelyiekhez. Különben viszonylag magas korom ellenére se érzem, hogy be lennék betonozva anyanyelvem börtönébe. Az anyanyelveket sohasem éreztem börtönnek, mégcsak korlátnak sem, inkább éreztem egyetlen esélynek arra, hogy segítségével a saját korlátaimat leépítgessem, hogy az ajándékba kapott TAVASZ szavunk birtokában elsajátítsam az ennek megfelelő szerb, esetleg olasz kifejezést. Sajnos, a magyar szavaknak nem túl sok idegen megfelelőjét sajátítottam el, talán ezért is ragaszkodom hozzájuk, a magyar szavaimhoz jobban, mint ahogyan azt a globalizáció hajnalán elvárnák tőlem. Nekem, mint makacs tollforgatónak a magyar nyelv az egyetlen támaszom, és ha minden elveszett körülöttem, édesanyám és végső menedékem. Hazám, mint sok-sok tollforgató elődeimnek. Ezt a hazát soha el nem árulhatom, el nem hagyhatom. A világ minden kincséért sem. Hiába kecsegtetnek azzal a jövő ígéretei és távlatai, hogy ha megtérek, ha nyelvet váltok, kétes értékű igéimre immár nemcsak Tiszaszentmiklóson neszelnek fel, hanem a messzi Temze vagy a Thanus partján, sőt a kiterjedt Amazonas vidékén is. Vajon hogy nézne rám Szabolcska Mihály, hogy ne mindig csak a legnagyobbjainkra hivatkozzunk. Nem tudnék a szemébe nézni. Ez akkor is így igaz, ha tudom, hogy az árulás szégyenét mily bámulatos könnyedséggel tudjuk lerázni magunkról. Mint kutya a vizet.

* * *

Kegyelettel őrzöm egy fedelét vesztett, csúfosan összefirkált könyvem rongyos, ütött-kopott példányát, megmaradását alighanem annak köszönheti, hogy annak idején, megjelenésének évében az első üresen hagyott lapjára, szokásomtól eltérően bejegyeztem, hol és mikor mutattuk be, illetve hol, melyik általános iskolában találkozott a kötet és a kötet szerzője, kicsinységem, az olvasóval, amely rendezvényt mindmáig író-olvasó találkozónak nevez a köznyelv.

Hát egy nagy utat bejárt művecskémről van szó, két példánya még a debreceni Városi Könyvtár polcaira is eljutott, nemrég fedeztem fel ott őket, büszkeségtől dagadó kebellel s a boldogság pírjával az arcomon. Lehetséges, hogy a mindmáig megőrzött kettőnél több példány is szorongott azokon a tiszteletet parancsoló polcokon, de hát az évek folyamán, minthogy könyvet lopni nem bűn, rajongóim eltulajdonították őket.

Hogy ne csigázzam tovább az olvasó kíváncsiságát, elmondom: a nagysikerű, három kiadást megért, ám azóta teljesen feledésbe merült Lepkeláncról van szó. Ennek is a második kiadásáról. Megjelent anno Domini 1965-ben. Akik annak idején a kezükbe vették, azóta mind komoly családapák, ragyogó szemű, boldog nagymamák.

Most nem emiatt tartom a kezemben könnyekig meghatódva ezt a köntösétől megfosztott kötetecskét, hanem hogy felsoroljam azoknak a helységeknek a nevét, ahová azon frissiben meghívták a szerzőt, hogy meséljen a könyvéről és felolvasson belőle. Ezek (ne legyen a felsorolás az olvasó számára fárasztó és unalmas): Csernye, 65.X.21; Temerin, 65.X.26; Zenta, 65.X.28; Zombor, 65.X.29; Zombor, 65.XI.3; Apatin, 65.XI.3; Telecska, 65.XI.3; Péterréve, 65.XI.5; Csantavér, 65.XI.11; Kishegyes, 65.XI.11; Mohol, 65.XI.20; és még egy, de nem a szerző kézírásával, így: Novo Orahovo, 1966.III.15.

Bizonyára még más falvak és városok iskoláiban is megfordultunk a szóban forgó remekművünkkel, de valami oknál fogva elfelejtettük följegyezni üresen hagyott lapjainkra, most már igazán sajnáljuk, mert így hiányos az a hiteles dokumentum, amely arról szól (arról is), hogy egykor, réges-rég kedvelték s talán tisztelték is az afféle igéket, amilyeneket bizonyos igricek és más éhenkórászok könyvek (könyvek!) lapjain terjesztettek itt a végvidéken.

Szinte el se hiszem már, amit a Hajnali utazás második kiadásába jegyeztem be: "készült 10000 példányban, ebből 8000 Magyarország számára 1979-ben. Ezt Szabadkán nyomtatták, az első kiadást Újvidéken 1978-ban." Meg az is hihetetlennek tűnik, hogy ebből a könyvemből egyetlen író-olvasó találkozó alkalmával több mint 120 példányt dedikáltam a kishegyesi diákoknak. Vagy hogy a Vadalma három kiadása csaknem harmincezer példányban kelt el. Hogy a Ki látta azt a kisfiút közös gondozásban jelentette meg a budapesti Móra Ferenc Könyvkiadó s a Forum, amiből idehaza még ugyanabban az esztendőben, 1973-ban utánnyomás készült. De nem folytatom, mert még a szememre vetik, hogy a régi "népszerűségemet" siratom. Ami, ugye, mindig gyanús és rút dolog, ha íróról van szó. Ma aligha érhet bennünket az a vád, hogy ölre mennek az olvasók a könyveinkért. Részint bizonyára azért nem tülekednek értük, mert sértődötten elfordultunk tőlük, mármint az olvasóktól, másrészt, mert nem engedi meg a büszkeségünk, hogy a népszerűség bűzhödt posványába süllyedjünk. Inkább félre tesszük a szent fát, mintsem behízelegjük magunkat az olvasó szívébe. Különben is: mi az, hogy olvasó? Egy megragadhatatlan, formátlan csődtömeg, amelynek egyedei tüstént elfordulnak tőlünk, akárcsak a Teremtőtől, mihelyt egy parányit jobbra fordul a sorsuk.